Az élet örökérvényű, nagy dolgairól vitatkoznak az ebédlőasztal körül Adrian Sitaru szereplői

A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház elnyerte a Papageno különdíját, amelyet Magyarország egyik legnépszerűbb online kulturális platformja osztott ki a 2024-es eSzínház Fesztiválon. A fesztivál online programjában szeptember 20-29. között volt megtekinthető a színház 2021-es produkciójának filmes adaptációja, Az ember, aki csak azt tudta mondani, amit olvasott címmel.

Az eSzínház platformot az Alapítvány a Magyar Színházakért hozta létre a színházi szakma bevonásával, azzal a céllal, hogy a közönség a világ bármely pontjáról akadálytalanul élvezhesse az előadásokat, és a bevételekkel elsősorban a színházakat és alkotókat támogassák.

A temesvári színházi alkotás központi témája a lelkiismeret, illetve a valóság észlelésének kérdése volt. Miután megnéztük a produkciót, lehetőségünk nyílt beszélgetni az alkotókkal, akik megosztották velünk a darab mögötti gondolatokat és inspirációkat. Az alkotás rendezője, Adrian Sitaru, a román újhullám nemzetközileg elismert művésze, aki munkáival rendszeresen megkérdőjelezi a valóság és a fikció határait, ebben a produkcióban is újat alkotott: a színház és film közötti határvonal elmosásával a néző számára egyesítette a színházi és moziélményt. Az elismert román filmrendező mellett a dramaturgi feladatokat ellátó Balázs Nórával is beszélgettünk, aki hozzájárult ahhoz, hogy ezek a mély filozófiai kérdések a közönség számára érzékelhetővé, megfoghatóvá váljanak.

Az előadás középpontjában egy asztal körül ülő szereplők vitája áll, akik az emberi lét legalapvetőbb morális kérdéseiről beszélgetnek. Létezhet-e olyan bűntény, amely erkölcsi szempontból elfogadható? Hőssé válhat-e a gyilkos, ha a kontextus igazolja a tetteit? Kevesebbet ér-e egy állat élete, mint az emberé ?

Blindsight, a gondolat magja

A rendező elmesélte, hogy az előadás alapötlete egy különös betegségből, a blindsightból ered. Ez az állapot olyan embereknél fordul elő, akik valamilyen sérülés következtében elveszítik a látásukat, miközben a szemük és a látóidegük továbbra is működik. A probléma a tudatban van, mert bár a szemek továbbra is érzékelik a környezetet, az agy nem tudja feldolgozni az információt. Adrian Sitaru a betegség tanulmányozása közben olyan videókat látott, ahol a blindsightban szenvedő embereket akadályokkal teli szobákon vezettek át. Bár nem látták az akadályokat, valahogy mégis ki tudták kerülni őket. Amikor megkérdezték, hogyan sikerült, azt válaszolták, hogy egyszerűen úgy érezték, arra kell menniük.

A rendezőt az a jelenség inspirálta, hogy sokan nem tudják racionálisan megmagyarázni tetteiket és döntéseiket, így színpadra vitte a szabad akarat kérdését, hangsúlyozva az önálló gondolkodás fontosságát.

Balázs Nóra elmondta, hogy a kamaradarab karakterei részben Adrian Sitaru Illegitim című filmjéből származnak, amelyben Aline Grigore színésznővel dolgozott együtt. Az alkotók azt is megosztották velünk, hogy a történet és a karakterek kezdetben improvizációk során alakultak ki, amit egy amatőr színjátszó csoporttal végeztek. Az így született szövegből egy alacsony költségvetésű filmet is készítettek, amely megalapozta a színházi darab végleges változatát. A temesvári színház megbízásából készült előadás végleges szövege és formája a filmkészítés eszköztárát is magában foglalja. Az online vetítés során két képet láthattunk egyszerre, amelyek különböző nézőpontból készültek. A képek közti beállítások és a színezés eltérése lehetővé tette a nézők számára, hogy más perspektívából is megtapasztalják a történetet.

A rendezés hangsúlyai

Adrian Sitaru kiemelte, hogy az előadásában tudatosan kerülte a drámai teátrális jeleneteket és a tartalomra helyezte a nyomatékot. Fontos volt számára a természetesség a színészi játékban, hiszen a darab kamara jellege közvetlen kapcsolatot teremt a nézők és a szereplők között. A színészek improvizációival, valamint a kissé mechanikus párbeszédekkel azt akarja érzékeltetni, hogy egy valós szituációt figyelhetünk meg, nem csupán előre megírt karakterekkel találkozunk.

Sitaru kísérleti formanyelve, a hétköznapi színészi játék és a mély filozófiai tartalom azt a célt szolgálja, hogy a nézők nyitottak legyenek az újító megközelítések iránt. A darab elméleti kérdéseket feszeget, miközben magával ragadja a közönséget a saját, egyedi világába. A rendező szándéka, hogy inspirálja a nézőket a felvetett dilemmák mélyebb megértésére, így az előadás ne csupán szórakoztasson, hanem komoly elmélkedésre is késztessen.

Az alkotóknak nem volt céljuk egyértelmű válaszokat adni a darabban, ehelyett a szélsőségeket ütköztetik, így hangsúlyozva, hogy minden karakter saját igazsággal rendelkezik. A színpadon bemutatott helyzetek arra kívánnak rávilágítani, hogy az életben sokféle igazság létezik. A világ bonyolultságában mindenkinek megvan a saját igaza, és a dolgok nem mindig fekete-fehérek. Továbbá a rendező szándéka az volt, hogy a közönség szembesüljön saját belső dilemmáival és értékrendjével, miközben a karakterek nehézkes döntéseit és helyzeteit figyeli. Az összetett élethelyzetek és a nyitott kérdések lehetőséget adnak arra, hogy minden néző a saját válaszait keresse a látottakban.

A darab végére a történet burleszk stílusúvá válik, ezzel káoszt teremtve a színpadon és összezavarva a nézőt. A főszereplő, aki csak azt tudta mondani, amit olvasott, a végső jelenetben újra és újra kimondja a „szeretlek” szót, de már nem a papírjáról felolvasva. Ez a gépies, természetellenes ismétlés inkább fájdalmas és rideg, semmint felszabadító. A rendező ezzel a kifejezéssel a rutin és a kötelezettségvállalás kényszerűségét kívánja érzékeltetni. Hiszen a nyelv nem csupán eszköz, hanem teremtő erő, amely lehetőséget ad az érzelmek kifejezésére, ehhez pedig elengedhetetlen a mélyebb megértés és az önálló gondolkodás.