Kiszner Édua szatmárnémeti fotókiállításában az ancien régime brutalista épületeinek ad aktuális kontextust

„A PRIVILEGE fotó-tárlat és film a Torony és Társadalom kapcsolatára reflektál, e kettőt egymáshoz közelíteni kívánja, azért, hogy meghaladva a múltban rekedést, közösen megérkezhessünk a jelenbe. Mivel csak egy olyan jelenben épülhet a jövő, ahol a múlt leckéinek tanulságait már levontuk, integráltuk és továbbléptünk. Ahol bár emlékszünk, a ránk maradt örökséget csendben ünnepelni tudjuk, hiszen az a rémisztő hatalom, amit jelképez, már elmúlt. Ez a szellem evolúciója.” – írja Kiszner Édua az esemény beharangozójában. Valami elemi erő, tűpontos rálátás, ahogy beszélgetésünk alatt megtudom, neutrális szemlélet vezette. Tizenöt év után hazatérve, fiatal felnőttként nem a sebeit kapargatná, hanem felülírni kívánja a régi sablonokat, a berögzült sémákat, a múltat. A sajátját és a kollektívat is. Ennek a vizuális termékét tekinthetjük meg augusztus 19.-én kora esti órákban a Művelődési Házban. A kiállítást Muhi Sándor grafikus, helytörténész nyitja meg, ami szintén a múlthoz való visszacsatolásnak egy szép szála, hisz a Tanár úr végigkísérte Édua általános iskolás éveit (az, hogy engem, egykori osztályfőnökét kértek meg e cikk megírására, csak bónusz).

Édua a Torony közelében nőtt fel s a betonkockák között játszott – rideg, nem a legbefogadóbb képet nyújtja Szatmár Újközpontja, ezt gyerekként is érzékeli az ember. Azóta sikerült élettel megtölteni a teret s a szökőkút zenei aláfestésébe egyre többször keveredik gyerekzsivaj. Lehuppantam én is kicsit az egyik levendulabokorral körbevett padra s néztem, hogy jönnek-mennek az emberek, hogy ugrálnak a kicsik a szökőkút körül. Pár napra rá a TIFF-karaván egyik szabadtéri vetítésére sétáltunk ki. Akkor is ott magaslott a Torony, mint valami strázsa, aki folyamatosan szemmel tartja az eseményeket s közben jelzi az időt is. A Torony érdekes módon mindig a Most-ban van, bár a hozzá fűződő ambivalens, sokszor negatív jelzővel ellátott szavak és érzések mindig visszahozzák a múltba. Bár, ha meggondoljuk, nem őt, hanem mi magunkat.

A közvélemény s az emberek viszonyulása az épületegyütteshez köztudottan jórészt negatív. Nem közkedvelt, sőt, kimondottan sokak által utált és kritizált épületekről van szó (a közigazgatási épületegyüttes, a Művelődési Ház, valamint a Someșul nagyáruház). Köztük a legkimagaslóbb és a legszembeötlőbb a mindenki által Toronyként ismert Adminisztratív Palota.

A kommunista idők nyomai, sok más városhoz hasonlóan, Szatmáron is fellelhetők. A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején kiépült egy új főtér (Centru civic) s az egekig tornyosuló Közigazgatási Palota. 97 méterével, 15 emeletével akkoriban Románia legmagasabb épületnek számított. Édua emellett a Torony mellett nőtt fel, majd elköltözött, bejárta a nagyvilágot, kereste helyét s céljait, mint sok korabeli fiatal. De mégsem mondhatjuk, hogy tipikus életutat járt be. Ebből a gyermekkori imprintből fakadóan, útjai során akarva-akaratlan is felfigyelt a hasonló stílusban épült épületekre, majd madridi tartózkodása alatt tudatosan kereste ezeket a pontokat. Elkezdte érdekelni a brutalizmus, s a benne rejlő lehetőségek, vizuális értékek. Nyitott szemlélettel, kíváncsian nézte ezeket az épületeket, számos fényképet készített s ez átírta a szemléletmódját. Sikerült meghaladnia az érzelmi kötődéseket, elmondása szerint most már neutrálisan közelíti meg a Tornyot is.

A fotókiállítás a művész jelenlegi állapotát, átalakulásának, formálódásának a folyamatát tükrözi. Tizenöt év után Édua ismét itt, Szatmárnémetiben, helyiekkel alkot, egy organikusan összeállt csapattal, amiért nagyon hálás. Átírja viszonyrendszerét a szülővárosával, a környezetével, az itteniekkel. Iskolás évei után a menekülési stratégia működött, mindig úgy reagált, hogy elzárta magát a külvilágtól; megvolt a belső világa, de még nem akart magából adni, nem merte igazán megmutatni önmagát. Ez teljesen átfordult. Látszik rajta, hogy jó itthon lenni, már nincs benne az a nyugtalanság, a menni akarás. Otthon van itthon és ezt remélem még sok hazalátogató fiataltól hallom majd. Ezzel a megvalósítással kamaszkori menekülésvágyát szeretné felülírni.

Egy korszak lenyomata a Torony, nem csak építészetileg, hanem társadalmilag, szellemileg és spirituálisan is. Ezért is tartja fontosnak, hogy lerántsuk róla a leplet: hozzuk közelebb a szatmáriakhoz, nyerjünk betekintést. A cél az elfogadás, hogy ne ragadjunk meg a múltban. A projekt koncepciója: visszatérni a jelenbe, azáltal, hogy elengedjük a múltat.

A megnyitón a fotókiállítás és a kisfilm (‘Privilege’ címmel) mellett egy performansz („FALLEN'S”) is lesz. A fotóalany színművésznő, Roxana Fânață, aki a nyugtalan jelenből visszatér a múltba, tesz egy kört, majd ismét visszatér a jelenbe, úgy, hogy közben ő letette a múlt terhét. Párja, aki a performanszban felbukkan, Andrei Gîjulete, szintén a Szatmárnémeti Északi Színház, Mihai Raicu társulatának színművésze.

Míg sokan tisztes távolságból nézik a Tornyot, Édua egy nap kint ült az erkélyen, ránézett az épületre s a mai szemmel meglátta benne a potenciált, amit tizenöt évvel ezelőtt még nem. Mindig is szerette volna lefotózni, de bevillant, hogy bentről kellene, hiszen beltéri képeket nem is nagyon találunk az épületről, legtöbben csak kintről ismerik. Innen ered a misztikussága s tudvalevő, hogy az idegen az mindig félelmetes. A kiállítással a társadalom és épület között húzódó szakadékra szeretné felhívni a figyelmet és talán kicsit hozzájárulni annak áthidalásához, a múlt bennünk ragadt tüskéinek kihúzogatásához. Példát kapunk arról, hogyan rombolhatunk le egy negatív kapcsolatrendszert. Minden csak nézőpont kérdése – mondhatnánk. S az akaraté. S ehhez társultak segítők, köztük a Nomanid Kulturális Egyesület (Főszervező: Czanó–Szilágyi Ottó) és a GM Zamfirescu Kulturális Központ.

Megtudom, hogy a projekt lépésről-lépésre dinamikusan fejlődött. Így pattant ki az ötlet, hogy ne csak a statikus épületet mutassák be, jelenjen meg egy hús-vér ember is a képeken. A hangsúly természetesen marad az épületen, de a rendszer és az ember kontrasztja átitatja a kockákat és kerek egésszé varázsolja a történetet. Megjelenik a női princípium egy erős maszkulin patriarchális rendszerben. A színhasználat is fontos szerepet játszik. Édua szeret polaritásokban gondolkodni s ez itt is jelen van. S ha már fotóz, kisfilmet is forgat. Az alkotás teremtő folyamata ebben a projektben szépen megmutatkozik.

Édua így nyilatkozik a közös munkáról: „Rendkívül klassznak tartom a csapatot, a csapatszellem magasan reptet mindannyiunkat, így áramlik a kreatív energia. A szinergia adott köztünk és mindenki láthatóan lelkes, hogy a maximumot csatornázza bele a projektbe. Ez jó érzéssel tölt el és ettől izgalmas az egész, hogy mindenki a saját művészi területéről, a saját egyéni látásmódjával közelíti meg a témát, hiszen mint tudjuk, egy igencsak megosztó jelenség a projekt központi eleme. Azt gondolom ettől a csapatmunkától válik igazán különlegessé és kicsit objektívebbé is a kiállítás, illetve a folyamatosan fejlődő megnyitó – a különböző interpretációk kavalkádjából megszülető, együtt lüktető alkotástól, ami hihetetlen organikusan, magától szerveződik és gazdagodik napról napra. Roxanával az első pillanattól kezdve úgy éreztem, hogy egy ‘nyelvet’ beszélünk, zsigereiben, szavak nélkül értjük egymást. Öröm volt vele dolgozni a filmen, nagyon egy hullámhosszon működünk együtt.”

Ha elmerülünk majd a kiállítás anyagában érezni fogjuk, hogy nem csak nézők vagyunk, hanem részesei egy organikus változásnak! A Kiszner Édua által felkínált vizuális utazás új fényt vet a jól ismert városképre, múlt-jelen összekapcsolódik benne. Itt az idő, hogy végigjárjuk ezt az utat.

Kiszner Édua Szatmárnémetiben született és itt is végezte a középiskolát a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban. Ezt követően Magyarországon élt kilenc évig, elvégezte a Kommunikáció és Médiatudomány szakot Debrecenben és 2011-től elkezdett szabadúszóként fotózni, amihez még a Szatmárnémetiben (Scoala de Arte) végzett fotós képzése szolgált alapul. 2018-ban Írországba, majd később Spanyolországba és végül Portugáliába költözött. Ebben az időszakban kezdett el a fotózás mellett kisfilmeket is forgatni, ami számára az egyik legnagyobb művészi örömforrás, mert a filmet tartja az egyik leghatásosabb művészeti kifejezési eszköznek, tekintve, hogy szinte minden más művészeti ág ötvözhető benne. Legutóbbi kiállítása Szatmárnémetiben 2018-ban volt: az ‘Unveiled presence’ című tárlaton egy Albert Camus által ihletett koncept-sorozatot mutatott be.