Kisebbrendűségi érzéstől a kultúrfölényig: Alexandru Vaida-Voevod viszonyulása a magyarokhoz

Alexandru Vaida-Voevod (1872–1950), a 20. század első felének egyik legjelentősebb erdélyi román politikusa, többszörös miniszterelnök – eredeti foglalkozását tekintve orvos – sokat vitatott, ellentmondásos személyiség volt. Hosszú politikai pályafutása, amelynek során számos váratlan és éles fordulatot tett, szorosan kapcsolódott Erdély és az erdélyi magyarság sorsához.

Kisebbségben, tehát 1920-ig szinte minden energiáját az erdélyi románok nemzeti felszabadítására, majd a párizsi békekonferencia résztvevőjeként Erdély Romániához csatolására fordította. Többségi helyzetbe kerülve sokszor kiismerhetetlen, ellentmondásos módon viszonyult a kisebbségi kérdéshez. Állásfoglalásai az éppen aktuális politikai helyzet és saját pillanatnyi érdekei függvényében változtak, ami nagyfokú opportunizmusra vallott. Igaz, a kisebbségek erőszakos asszimilációját mindig elvetette, ez azonban kevés volt ahhoz, hogy jól végiggondolt, következetes és toleráns elvi magatartásról beszélhessünk.

Észak-Erdélyben, az egykori Szolnok-Doboka vármegyei román többségű faluban, Alparéten (Bobâlna, korábban Olpret) született, és az észak-erdélyi románok többségéhez hasonlóan görögkatolikus vallású volt. Román nemesi családból származott, felmenőit Bethlen Gábor erdélyi fejedelem emelte nemesi rangra 1627-ben. Magyar felmenőkkel és családtagokkal is rendelkezett: így például magyar volt apai nagyanyja, az igen fiatalon elhunyt Boér Róza, anyai ágon pedig a mostoha nagyanyja, Csoma Julianna.

Vaida-Voevodnak, de talán egész generációjának egyik meghatározó életérzése az ország uralkodó nemzetével, a magyarral szembeni kisebbségi érzés volt. Visszaemlékezései szerint gyermekkorában megtapasztalta a románokat Erdélyben gyakran körülvevő intoleráns hangulatot. Élete végéig megmaradt emlékezetében az egykor oly sokat hallott, a magyar gyerekek által hangoztatott rigmus: „Húzd meg magad a mamaliga mellett / S nu fácse lárma, moi Mokány!”. Azaz: „Húzd meg magad a puliszka mellett / És ne lármázzál, te Mokány!” Korai iskolaéveiről is rossz emlékei voltak: néhány magyar osztálytársa szájából ugyanis sűrűn elhangzottak a „vad oláh”, „mocskos móc” szidalmak, amit a temperamentumos, lobbanékony természetű Vaida-Voevod nem volt rest viszonozni. A kölcsönös csúfolódás sokszor durva verekedéssé fajult. Mivel kisebbségben volt a magyarokkal szemben, és csak egyetlen, zsidó származású osztálytársa segítségére számíthatott, a legtöbbször kénytelen volt beérni azzal, hogy románsága vélt felsőbbrendűségével vagy a dákoromán kontinuitás gondolatával vigasztalta magát.

Az elemi iskolát és a gimnázium első évét – 1883-ig – a kolozsvári Unitárius Kollégiumban végezte. Az itteni és a későbbi tanulmányai során elsajátított magyar kultúra sok évtized elteltével is elevenen élt benne. Tanulmányait a besztercei szász evangélikus, majd a brassói görögkeleti román főgimnáziumban folytatta. Érettségi után a bécsi Orvostudományi Egyetemre iratkozott be, ahol elkötelezte magát az erdélyi románok nemzeti mozgalma mellett. Alig 22 évesen, 1894-ben az erdélyi Román Nemzeti Párt (RNP) Végrehajtó Bizottsága, az ún. nemzeti komité tagja lett, és a temesvári Dreptatea című lapnál elkezdte újságírói karrierjét is. Megismerkedett az osztrák keresztényszocialista nézetekkel, és az antiszemita, magyarellenes Karl Lueger bécsi polgármester hatása alá került. A Millennium-ellenes bécsi román egyetemi megmozdulásokat rasszista jelszavakkal szervezte meg, radikális fellépést javasolva diáktársainak: a magyar zászló elégetését. 1899-ben befejezte egyetemi tanulmányait és orvos lett, miközben továbbra is részt vett az RNP vezetésében.

1906 és 1918 között a magyar képviselőház tagja volt, ahol harcos, megalkuvást nem ismerő magatartásával tűnt ki ellenzéki képviselőtársai közül. Az olcsó parlamenti heccelődésektől sem riadt vissza. Így például az 1907-es, Apponyi-féle iskolatörvény tervezetének vitája során „elriasztó példaként” felolvasta Győrffy Gyula Mokányok című gúnyversét, és arra válaszként a saját öccse, Ioan által írt, Magyarok című, nem kevésbé sértő hangnemű irományt. A botrányos jelenet miatt később meg kellett követnie a házat, és egy ideig távol is maradt az ülésektől. Legnagyobb ellenségének Tisza Istvánt tartotta, mivel szerinte ő volt a Monarchián belüli magyar érdekek legelszántabb védelmezője. Ez idő tájt építette ki szoros összeköttetéseit a dualizmust elvető és a magyar társadalom egésze iránt ellenszenvet tápláló Ferenc Ferdinánd trónörökössel, illetve annak bizalmas körével. Barátjához, Aurel C. Popovici-hoz hasonlóan, aki részletesen kidolgozta a föderalizált, etnikai régiókra osztott Nagy-Ausztria tervét, Vaida Voevod is a megreformált Nagy-Ausztria keretén belül látta volna biztosítottnak az erdélyi románság jövőjét.

Az első világháború kitörését követően, amint visszaemlékezéseiben írja, az abszurd túlzásokig elmenő, intranzigens grossösterreicher volt. Sok erdélyi román értelmiségivel, politikussal együtt 1918 őszéig ő sem hitt az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásában. Olyannyira nem, hogy a nagy nyilvánosság előtt egyértelmű „hűségnyilatkozatokat” tett a Monarchia mellett, az orosz veszélyre, valamint ezzel összefüggésben a magyar–román összefogás szükségességére figyelmeztetve. 1916 szeptemberében például egy osztrák lap hasábjain azt írta, hogy a magyarok és románok közötti politikai harc csak testvérviszály, hiszen „a mindkét népet leginkább megsemmisítéssel fenyegető orosz veszély idején most és a jövőben a közös létérdekek sorskötelékei egybeforrasztják őket”.

1918 őszén, a Monarchia felbomlásának heteiben már egyre határozottabban körvonalazódott a Romániával való egyesülés lehetősége. A korábbiakhoz képest ekkor már Vaida Voevod is radikálisan eltérő álláspontot képviselt, és Erdély Romániához való csatolásáért küzdött. A magyar parlamentben 1918. október 18-án elmondott híres beszédét, amelyben a wilsoni elvek alapján a magyarországi románok számára teljes nemzeti szabadságot követelt, revánsként, egyfajta elégtételként fogta föl a több mint egy évtizedes magyar képviselői pályafutása során elszenvedett vélt vagy valós megaláztatásai miatt. Visszatekintve a dualizmus évtizedeire, egész generációja számára meghatározó jelentőségűnek tartotta Aurel C. Popovici „tüzes” biztatását, amely az erdélyi román fiataloknak szólt: „Tanuljatok, [mert] különbnek kell lennetek a magyaroknál, külön-külön felkészültebbnek, ügyesebbnek, mint száz egyén közülük. Más arisztokráciája nincs a népünknek, csak ti. Ti kell vigyázzatok rá, állampolgári öntudatra kell ébresszétek, meg kell szervezzétek, a beletörődött tömeget harcos nemzetté kell változtassátok.”

A gyermekkor nyomasztó kisebbrendűségi érzésétől Vaida-Voevod tehát eljutott a magyarokkal szembeni kultúrfölény szükségességének tudatáig, és ennek jegyében küzdötte végig politikusi pályafutása első éveit, évtizedeit.

*

Karrierje csúcspontjának az 1918 és 1920 közötti időszakot tartotta, amikor is jelentős szerepet játszott Nagy-Románia létrehozásában.

Az 1918. december 1-jei gyulafehérvári nagygyűlésen Erdély Romániával való azonnali és feltétel nélküli egyesülését követelte, ami szöges ellentétben állt korábbi föderalista, Nagy-Ausztria-párti nézeteivel. Erdély ideiglenes kormányában, a Iuliu Maniu által vezetett Kormányzótanácsban (Consiliul Dirigent) a külügyi és sajtóosztály élén állt. Tagja volt a küldöttségnek, amely Bukarestben átadta I. Ferdinánd királynak az egyesülésről szóló határozatot. Tárca nélküli miniszterként helyet kapott a román kormányban is. 1919. február elején – a Kormányzótanács küldöttjeként, Erdélyt képviselve – csatlakozott a párizsi békekonferencián résztvevő, Ion I. C. Brătianu miniszterelnök által vezetett román küldöttséghez. Valósággal megmámorosodott a román nemzetépítés hirtelen bekövetkezett, váratlanul nagy sikereitől, és elragadta a területszerzési hév. A miniszterelnökhöz hasonlóan ő is mértéktelen követeléseket hangoztatott Magyarországgal szemben, és az 1916-os bukaresti titkos szerződésben rögzített román határvonalhoz ragaszkodott. 1919 elején a román csapatok Tiszáig történő előrenyomulását szorgalmazta, a Tanácsköztársaság kikiáltása után pedig Budapest elfoglalását. Brătianu 1919. július eleji hazautazását követően a békeküldöttség elnökhelyettese lett, 1919 őszén tért vissza Romániába. Az 1919. novemberi romániai parlamenti választások után rövid ideig a képviselőház elnöke, majd 1919. december 1. és 1920. március 12. között Románia miniszterelnöke. Miniszterelnöksége idején, 1919. december 9-én kötötték meg a szövetséges és társult főhatalmak és Románia közötti kisebbségvédelmi szerződést, amelynek aláírását a Ion I. C. Brătianu, majd Arthur Văitoianu által vezetett román kormányok megtagadták. A békekonferenciára visszautazva, a román küldöttség vezetőjeként képviselte országát.

A Nagy-Románia létrejöttét követő két évtizedben is a politikai élet első vonalában találjuk. 1919-től 1929-ig megszakítás nélkül tagja a parlamentnek. Első miniszterelnöksége után még három alkalommal volt – viszonylag rövid ideig – kormányfő: 1932. június 6. – augusztus 10., 1932. augusztus 11. – október 19., valamint 1933. január 14. – november 13. között. 1928 novemberétől 1930 októberéig – néhány napos megszakítással – belügyminiszter Iuliu Maniu két kormányában. A Román Nemzeti Párt (1926-os megalakulásától pedig a Nemzeti Parasztpárt) egyik legfőbb vezetője. Meglovagolva az országban eluralkodó nacionalista és idegengyűlölő hangulatot, 1935 elején elindította a „numerus valachicus” mozgalmat, amely az etnikai arányszámok bevezetését szorgalmazta a szabadfoglalkozásúak, valamint az oktatás, az ipar és a kereskedelem területén. Eltávolodott a Nemzeti Parasztpárt irányvonalától, és megalakította a szélsőjobboldali „Román Front” nevű szervezetet.

A „numerus valachicus” mozgalom az erdélyi magyarság körében csalódást és felháborodást váltott ki. Vaida-Voevod ekkor közvetett úton, bizalmasan megüzente a magyar kormánynak, hogy mozgalma nem az erdélyi magyarok ellen irányul, hanem a zsidók befolyását és szerepét akarja „megengedhető mértékre” leszorítani. Célja az öntudatos román nacionalizmus kiépítése, amely „azonban más fajok nemzeti érzését is tisztelni tudja”. E szándékától függetlenül, Vaida-Voevod akciója még jobban elmérgesítette a románság viszonyát a magyar kisebbséghez.

A királyi diktatúra bevezetését követően, 1938 áprilisában II. Károly azzal bízta meg, hogy vegye fel a kapcsolatot az erdélyi magyarság vezetőivel, hallgassa meg panaszaikat, majd tegyen javaslatokat neki a kisebbségi kérdés megoldására. Régi ismerőse, Demeter Béla újságíró közvetítésével hamarosan kapcsolatba is lépett Bánffy Miklóssal, a Romániai Magyar Népközösség későbbi vezetőjével, Szász Pállal, az Erdélyi Gazdasági Egyesület elnökével, valamint a magyar egyházak püspökeivel. Ezt követően terjedelmes memorandumban tette meg javaslatait a királynak. Véleménye szerint a magyar követelések mérsékeltek, 80 százalékukat teljesíteni lehetne. Legfőbb feladatnak a német és magyar kisebbség román államba való integrálását tekintette, civilizált és bölcs közigazgatás révén, de oly módon, hogy az erdélyi románságnak továbbra is biztosítva legyen a fölénye. Memorandumának konstruktív, békülékeny hangneme szöges ellentétben állt a mindössze néhány évvel azelőtt meghirdetett szélsőséges nacionalista elvekkel.

Beszédeit és sajtónyilatkozatait tekintve is ellentmondásosan alakult az erdélyi magyarokhoz való viszonya. Egy alkalommal például érdemteleneknek tartotta őket az 1918. december 1-jei gyulafehérvári határozatokra, máskor viszont kiállt amellett, hogy „végre jól és itthon érezzék magukat Romániában”. A napi politikai csatározások hevében a rossz közállapotokra utalva is gyakran tett provokatív, sarkos megjegyzéseket. 1925 májusában a román képviselőház ülésén például azt mondta: Tisza István kormánya civilizáltabb volt a Brătianu-kormánynál, a magyar főispánok pedig sokkal jobbak voltak a román prefektusoknál. Nagy vihart kavart néhány évvel későbbi mondataival is, miszerint a magyar uralom alatt a románok nem szenvedtek annyit, mint amennyit a regáti parasztság a nemzeti liberális kormányok alatt.

Kijelentései egy részét szenvedélyes, impulzív természete motiválhatta. Mivel azonban ravasz politikus volt, és mindig tudta, hogyan hívhatja fel magára a közvélemény figyelmét, nem kizárt, hogy egyik-másik állítását hideg fejjel, napi politikai célok érdekében tette. Tény, hogy az egykori Habsburg Birodalom iránti nosztalgia mindvégig megmaradt benne, anélkül, hogy visszakívánta volna a magyar uralmat.

Igyekezett jó személyes kapcsolatokat ápolni az erdélyi magyarság képviselőivel. Közismertem jó viszonyban volt például a már említett Demeter Bélával, de Tamási Áront is megnyerte közvetlenségével, „barátságos jóindulatával”: az írót meghívta kolozsvári lakására, elbeszélgetett vele, és belügyminiszterként (vagy miniszterelnökként – ez nem derül ki egyértelműen Tamási Áron visszaemlékezéséből) első osztályú vasúti szabadjegyet ajándékozott neki. E magatartás lelki motivációiról így vallott visszaemlékezéseiben: a megalázó kisebbségi évek után nem kevés lelki elégtételt okozott, hogy „miniszterként és miniszterelnökként teljes urbanitással fogadjam a magyarokat, magyarul beszéljek velük, teljesítsem apró kéréseiket. Ők megaláztatásként tűrték a magatartásomat, amely egy oláh részéről jött, aki tegnap még ki volt téve az összes […] magyar és álmagyar arcátlanságának.”

*

Ami további életútját illeti: 1945. március 24-én letartóztatták. A „dolgozó tömegek” ellen elkövetett súlyos bűncselekményekkel vádolták, valamint azzal, hogy a népet félrevezető propagandát folytatott, ezáltal felelős az országot sújtó katasztrófáért. 1950-ben bekövetkezett haláláig kényszerlakhelyen, szigorú rendőri felügyelet alatt élt Nagyszebenben. Az idős politikusnak a saját, illetve hazája jövőbeni sorsát illetően nem voltak illúziói. Kiábrándult a politikából, és mélységes keserűség hatotta át Románia, valamint Európa jövője iránt. Az orosz veszélytől való régi félelme fokozódott, és azt vallotta, hogy az orosz elnyomásnál minden egyéb elnyomás csak jobb lehet.

A kommunista diktatúra évtizedei alatt feledésbe merült a neve Romániában, és a történészek is többnyire csak negatív kontextusban – „szélsőjobboldali”, „reakciós”, „burzsoá nacionalista”, „Habsburg- és németbarát”, „nemzetellenes föderalista” – említhették meg. 1990 után kezdődhetett el a román történettudományban Vaida-Voevod személyének, valamint politikusi pályájának újraértékelése, és csak ekkor adhatták ki a Nagyszebenben, nagyrészt 1944 után papírra vetett terjedelmes emlékiratait is.

A szerző történész, a HUN-REN Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézet tudományos munkatársa.