Gulyás Gyula 80 – Születésnapi köszöntés a legtöbb erdélyi magyar film készítőjének

Ő a kortárs magyar Noé. Munkái alapján nagyjából rekonstruálható a magyarság legutóbbi 100 éve. Politika, kultúra, társadalom, háború, forradalom – minden megtalálható a munkáiban. Sosem akart divatos vagy trendi lenni, csak a történet, a mese érdekelte. Mesél is már több mint hatvan éve.

Nyolcvan éve született filmes mentorom, Gulyás Gyula, aki nemcsak a filmkészítés, hanem Erdély megismerésének terén is vezetőm volt. Középiskolás koromban láttam a televízióban a Balladák filmjét, amely az akkori Nagyváradon, a magyar állami televízió segítségével, bemutatta Erdély rejtett kincseit. Átcsempészett kamerával, a legnagyobb titokban jutott el eldugott csángó falvakba, és rögzítette az itteni kultúra lassú felmorzsolódását. Kallós Zoltán néprajzkutató volt kalauza a járatlan utakon, aki rítusokat, népszokásokat, tárgyakat és viseletet, zenét, éneket, balladát – mindazt, ami a térség kulturális öröksége, megmutatott neki.

Nem is gondoltam volna, hogy körülbelül tizenöt évvel később magával a rendezővel, Gyulával utazom először életemben Csángóföldre.

Ez az élmény mindmáig meghatározó maradt számomra. Hidegségben úgy mozgott, mintha ott született és nevelkedett volna, pedig ízig-vérig budapesti, sőt, inkább pesti volt. Csángliában izgatottan vártam, hogy elővegyük a kamerát és elkezdjük a forgatást, de ehelyett először megpálinkáztunk a helyiekkel, majd ettünk, elmentünk kaszálni, elláttuk az állatokat, majd újra poharaztunk és ettünk. Így teltek a napok. Nem magyarázta el, mit csinálunk, de lassan megértettem, hogy be akar épülni, el akarja fogadtatni magát azokkal, akiket már régóta ismer. Nem a felszínt, nem a viselkedést akarta megörökíteni, hanem az átlagos hétköznapokat, az alakoskodásmentes, egyszerű őszinteséget, a sallangmentes feltárulkozást.

• Láss csodát, néhány napon belül megszűnt a körülöttünk lévő felhajtás és udvariaskodás. Rövid idő elteltével ránk és gyermekeinkre, Márton fiára, Janka lányomra úgy tekintettek, mint a család távolabbi tagjaira. Ekkor érezte úgy Gyula, hogy kezdődhet a forgatás Péter gazdánál. Évekkel később ugyanott, de már miskolci antropológus hallgatókkal egy bálban, alaposan kitáncolták a helyieket. Nem bírtam az iramot, mire Gulyás nevetve jegyezte meg: „Papa, ezek téged befogadtak.” Én pedig csak annyit válaszoltam értetlenkedve, de hiszen kitáncoltak a körből. „Igen, mert ha vendég lennél, még mindig ott röhögtetnéd magad...” Komoly tanulság volt számomra, ahogyan az is, amit a parajdi film, a Mámó forgatása során megtapasztaltam: milyen fantasztikus az, ha nincsenek napi gondjaid, ha van tető a fejed felett, van mit enned és van mit olvasnod... Parajdi Mámó, az erdélyi asszony, aki minden drámából mosolyogva tud kijönni, mert „élni kell, ugye, Gyula úr?”

Hogyan kezdődött? Valamikor a kilencvenes évek elején a marosvásárhelyi Alter-Native filmfesztiválon volt egy szakmai megbeszélés arról, hogyan lehetne, kellene, erdélyi magyar filmeket leforgatni. Sokan voltunk a találkozón. Rengeteg magyarországi szakmai képviselő kifejtette, milyen sok pénzre van szükség, valamint rengeteg technikai eszközre: kamerákra, világításra, hangberendezésre, megfelelő filmanyagra, áramellátásra, valamint jól képzett szakemberekre, operatőrök, hangmérnökök, világosítók, vágók és rendezőasszisztensek hadára…

A találkozó után odalépett egy csávó, bemutatkozott: Gulyás Gyula. „Érdekes volt a felvetésed, van ötleted forgatókönyvre?” Ez volt a megismerkedésünk.

Addigra már többször is nekifutottam Király László Fény hull arcodra című kisregénye színpadi adaptációjának. A Színművészeti Egyetemen az osztályban dolgoztunk fel belőle részleteket, és most Henn János, Váta Lóránd, valamint Varga Erika neve ugrik be. Mondtam Gulyásnak: „Holnapra hozom.” Az egyetlen példányomat adtam oda neki a könyvből, amit akkor nagyon sajnáltam, mert Király László akkor is nagy kedvencem volt. Pár hét múlva postai küldemény érkezett Budapestről, egy forgatókönyvvázlattal.

Nyolc és fél év alatt le is forgattuk, ami máig az egyetlen romániai magyar játékfilm. Az elvont térben, elvont időben játszódó történet az otthontalanság és a világba vetettség példázata. A film aprólékosan kidolgozott képi világa és innovatív vizuális megoldásai miatt Gulyás Gyula alkotása a 2002-es filmszemlén elnyerte a „legerősebb kinematográfiai értékkel bíró mű” rendezői díját.

Közben sok helyszínt kellett keresni és számos dokumentumfilmet is leforgatott. Ekkor készült el a Júliára, hogy találék (1994) Csutak Rékával és Somody Hajnallal; Kinő az ember a meséből a széki mesélő asszonnyal, Győri Klári nénivel (1994); Tekén és környékén is forgattunk, számtalan felvétel készült Kovács András Ferenccel, valamint egy portréfilm Király Lászlóról.

Készült egy közel tízórás filmje a marosvásárhelyi eseményekről is. Amikor nekilátott, megpróbáltam lebeszélni róla. Már annyian forgattak erről a témáról, mondtam neki. Láttam, válaszolta. „Vannak köztük egész jók. Mit lehetne még hozzátenni?” – folytattam a gondolatom. „Nézd, minden megszólaló magasan kvalifikált magyar értelmiségi. A legtöbb, aki véleményt mond, még a városban sem volt a verekedéskor. Szeretnék olyanokkal beszélni, akik ott voltak és ütöttek, és szeretném hallani a román résztvevők álláspontját is. És nem tévéműsort akarok készíteni, hanem filmet.”

Bevillant az Én is jártam Isonzónál című filmje, ahol sok év után szembesítette az olasz fronton harcoló olasz és magyar katonákat. Azóta másként látom a háborúkat. Istenem, milyen lenne, ha egyszer valaki leültetné a görgényieket és a nyárádmentieket, akik 1990-ben Marosvásárhelyen egymásnak estek, értettem meg.

És lett egy 12 részes sorozat, amelynek címe Szembesítés, 1996-2006 között készült, de még egyetlen romániai média sem vetítette le. Ekkoriban készült a folklorista Nagy Olgáról szóló filmje is, valamint a négy részes Jakó Zsigmond portréfilm 1996-2019 között. A felsorolás nem teljes, és csak az Erdélyben készült filmeket érinti.

Nyolcvanéves lett ez a megállíthatatlan zseni, excentrikus különc, filmes csodabogár. A művei alapján rég kijárna neki az erdélyi magyar filmes cím, de legalább egy tiszteletbeli erdélyi elismerés.

Tavaly szeptemberben fejezte be a szárazajtai vérengzésekről szóló filmjének második részét, az Eléggé kihalt téma 2-t, amit a közelmúltban elhunyt alkotótársának, testvérének, Gulyás Jánosnak ajánlott. Nemrég fejezett be két részt a Bolyai-filmből, készül a harmadik is. Magyarországon már minden létező szakmai és állami elismerést megkapott, Erdélyben… semmit. Pedig alaposan rászolgált, mondjuk, az anti-Trianon elismerésre. Több mint ötven éve veszi semmibe az ország határait, és lazán lép át a szellemi-politikai sorompókon. Persze, nem az elismerésért csinálja.

Számára az az öröm, ha csendben bámulhatja a világot kamerán keresztül. Kimetszheti azt, ami számára fontos, és a néző elé teheti. Filmnyelve érthető Csíkszeredától Csikágóig.

Segítse a nagy Alkotó, hogy még nyomhassa a rögzítő gombot, hátha lesznek utódaink, akik kíváncsiak arra, hogyan éltünk mi itt a Kárpát-medence korántsem langyos légkörében a 20. és a 21. század ölelésében (vagy fojtogatásában?).