Révész Bálint: Sanyival újra átéltem azt a kényszeredett felelősségvállalást, amiben én is felnőttem

Mi az erősebb, a sors vagy az akarat? Ez a kérdés hangzik el a Kix című film elején. Mikulán Dávid és Révész Bálint dokumentumfilmje nyolc éves korától fiatal felnőttkoráig követi Sanyit, miközben végig kérdés, hogy sikerül-e kitörnie a rossz családi mintából és a neki szánt skatulyából.

A magyar-francia-horvát koprodukcióban készült Kixet (a film producerei Kiss Viki Réka, Muhi András Pires, Victor Ede, Révész Bálint) beválogatták a kolozsvári Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) dokumentumfilmes versenyszekciójába, a bemutató alkalmával beszélgettünk Révész Bálint rendezővel arról, miért érdekelte Sanyi, akivel Mikulán Dávid korábban évekig rótta az utcákat, különböző közös játékokat kitalálva, videózva, hogyan alakult a kapcsolatuk és miért gondolja, hogy a bekövetkezett tragédia ellenére Sanyi története sikertörténet.

Mikulán Dávid már évek óta filmezte Sanyit és a barátait, amikor te csatlakoztál hozzá. Hogy történt ez, miért volt érdekes neked az ő projektje?

Dávid 2011-ben, egy véletlen folytán találkozott a fiúkkal. Úgy látta meg őket, hogy épp átmásztak a Petőfi híd korlátján. Lőtt róluk egy fotót, aztán ment tovább deszkázni. Tíz perc múlva a srácok lejöttek a Petőfi hídról, és odamentek hozzá, hogy kérjék kölcsön a deszkáját, ez benne is van a filmben, ez az első jelenet, amikor találkoznak a Boráros téren. Ez volt az első találkozásuk, de két óra múlva már meginvitálták Dávidot az otthonukba. Dávid akkor kezdte el a Képzőművészeti Egyetemet Budapesten, és keresett valamit, egy kifejezésformát. Volt egy nagyon erős háttere utcai fotózással meg videózással kapcsolatban, csomó deszkás videót csinált, nagyon sokat videózott az utcákon mindenféle arcokat. Dávid és Sanyi között ez játéknak indult, az volt a magja, hogy lógjanak együtt, és tanítsanak egymásnak dolgokat. Dávid szerintem a sok sznob képzőművész mellett elementáris energiát, eredeti jelenlétet látott Sanyiban, Sanyi meg Dávidban egy játékmestert, akivel lehetett lógni, és akivel a szülei elengedték, nem mintha egyedül nem engedték volna el, csak a szüleinek nem nagyon volt ideje, kapacitása megélni vele azt az érzést, amikor csak játszunk, amikor csak így megy a hülyeség.

Dávid utcai dadaista performanszokat csinált ebből, elvitte a fiúkat mindenféle helyekre, kirándulni, biciklizni, deszkázni, teniszezni, és ez ment hat évig. Evvel diplomázott a Képzőn, és én az ő kipakolásán láttam először ezt az anyagot. Akkor fejeztem be a Nagyi Projektet (Révész Bálint 2017-es kreatív dokumentumfilmje, szerk. megj.), és vákuumban voltam, gondolkodtam, hogy most akkor mit csináljak az életemmel. Volt valami ingerenciám arra, hogy tábori élményekkel foglalkozzak, mert 10-15 évet táboroztam és táboroztattam, és ott nagyon izgi dolgok történtek velem, meg azokkal a gyerekekkel, akikkel együtt voltunk, és ezekkel a transzcendens gyermekélményekkel akartam valamit kezdeni. Amikor megnéztem Dávidnak ezt a 13-15 perces installációját, ami kvázi kísérleti dokumentumfilm volt, meg egy fotóbook sok száz fotóval, nem hittem el, hogy ilyen van. Annyira beütött nekem, hogy megnéztem egyből kétszer. Volt egy közös ismerősünk, elkértem tőle a Dávid számát, felhívtam, és mondtam neki, hogy ez őrült jó, ebből csináljunk valami nagyobbat.

Sanyi karaktere fogott meg, vagy az, ahogy Dávid megközelítette őt?

Sanyi karaktere is megfogott, de az is, amilyen frissen volt ez fényképezve meg szerkesztve. Megfogott az is, hogy láttam egy olyan miliőt, amibe a saját gyermekkoromat képzeltem bele, azt láttam, hogy ez én is lehetnék, és hogy mennyivel komolyabb, mennyivel érettebb Sanyi, azt éreztem, hogy ezek a srácok pontosan tudják, hogy a felnőttek mennyire hipokriták, mennyire figyelmetlenek, mennyire rosszindulatúak. Egész gyerekkoromban és a mai napig is van bennem egy ilyen protest, hogy az embereket ki kell rázni ebből a lobotómiából, amiben vannak, és valahogy ezt hozta nekem ez a film. Ez 2017-ben volt, hét éve.

Dávid filmjében már benne voltak azok a jelenetek, amikor Sanyi fura hangon kommentálja a róla készült felvételeket, és mondja el, hogy mit gondol a világról, a városról, a felnőttekről?

Ez volt benne, igazából engem ez varázsolt el. Dávidnak már le kellett diplomáznia, nem tudta tovább húzni, és össze kellett ezt az egészet szerkesztenie. Csinált egy hosszú montázst, amit megmutatott Sanyinak, és az volt a játék, hogy Sanyi kommentálja, amit lát. És akkor Sanyi felvette ezt a perszónát, Dávid pedig kérte, hogy meséljen a háborúról, az utcáról, az utcaseprőkről, a mentőautókról… Ez egy bevett technika, jobban el tudod mondani azt, hogy mit gondolsz, ha eljátszol valaki mást. Tulajdonképpen ez volt a hanganyag, ami összetartotta a diplomafilmjét, ami adott neki egy keretet.

Sanyi mennyire vett részt az alkotófolyamatban? Érdeklődött a videózás iránt?

Abszolút. A videózás a játéknak egy eszköze volt, amit Dávid hozott ebbe a körbe, nemcsak Sanyi, hanem a többi gyerek is csinált reklámokat, pályáztak mindenfélére, voltak rövidfilmjeik fesztiválokon is. Szóval ez a közös alkotás az elején nagyon része volt a játéknak, aztán kikopott. Nyilván én a tinikor zenitjén érkeztem, 15 éves volt akkor Sanyi, és ez a játék már nem úgy működött, ahogy régen, nem is nagyon működött. Akkor már a flegmaság ment, igazából kicsit azonosított minket a szüleivel, emiatt az elutasítást, vagy leválást, ami ugye ilyenkor van, azt mi is kaptuk. Így kerültünk közel a családhoz, mert mentünk filmezni, Sanyi sehol, és akkor őket kezdtük el kérdezni.

A filmben ti is jelen vagytok, egyértelmű, hogy ez nem olyan dokumentumfilm, ahol az alkotó megpróbál láthatatlan megfigyelő maradni. A film elején többször hallatszik Dávid hangja, amikor megpróbálja megakadályozni, hogy Sanyiék valami különlegesen veszélyes dolgot műveljenek, később is benne vannak a kérdéseitek, látszik, hogy részt vettetek a család lakásának felújításában. Reméltétek valahol, hogy a film elkészülése pozitívan befolyásolja Sanyi életét? Van is egy ilyen mondat benne, hogy Sanyi, nyugtasd meg a nézőket, hogy…

…nem leszel alkoholista állat. Nem gondoltuk azt, hogy ez a film fogja Sanyit jobbá tenni. Az átfutott az agyunkon, hogy a megítélésében segíthet, de közben meg, mivel publikussá teszi a személyt és a családot, nem tudom, hogy mennyit ad és mennyit visz. Az, hogy segítsünk, vagy az, hogy Sanyi találja ki magát, az önállósodás, azoknak az utaknak a feltérképezése, amiket ő bejárhat, az végig koncepció volt. Aztán beütött a ménkű, és átírta az egész sztorit… Az, hogy ő egy agilis figura, sokat segített abban, hogy megtalálja magát, legyen egy szakmája, és biztos vagyok benne, hogy a közös lét adott perspektívákat neki, meg nekünk is. Ez egy horizontális kapcsolat kellett volna, hogy legyen, de aztán amikor én bekerültem, lett egy más típusú dinamika, amikor meg a tragédia megtörtént, akkor megint átalakult, és leváltunk mi is róla, ahogy ő levált a saját szüleiről előtte.

A saját szerepedet hogy látod ebben a családban?

A tragédia után szerintem, talán önvédelemből, máshogyan lettünk jelen. Az a kezdeti lelkesedés, amikor én beszálltam, hogy akkor segítsünk, hogy itt legyen valami, csináljuk, mert nekünk erre van kapacitásunk, lehetőségünk, meg akkor már volt pénzünk is, a tragédiával átíródott. Akkor rájöttünk, hogy nem tudunk segíteni, nem is ezért vagyunk itt, hogy segítsünk. Az egyetlen dolog, amit tudunk csinálni, hogy ott vagyunk, találkozunk, felvesszük.

Rád milyen hatással volt a hat-hét éves együttlétetek Sanyival?

Valahogy újra átéltem azt a kényszeredett felelősségvállalást, amiben én is felnőttem, meg azt, ahogy ezt el akarod engedni, hogy ne kelljen neked már ilyen felnőtt dolgokat csinálnod, emiatt nekem meghatározó volt ez az élmény. Iszonyatosan sokat beszéltünk Dáviddal Sanyiról, magunkról, a filmről, a dinamikákról, hatalmas szakértések mentek évekig, és sokat kaptam abból a szempontból, hogy hogyan fogok majd bánni a saját gyerekemmel.

Dávid intermédia-művész, te pedig kreatív dokumentumfilmeket rendezel. Nem ütközött ez a két megközelítésmód?

Dehogynem, abszolút. Azért volt ilyen hosszú ennek a filmnek a készítése, összesen 80 hétig vágtuk. Talán az az erőssége is, hogy van ez a nagyon impresszív, zsigeri montázs, ez a szemlélet, amit Dávid hoz, egy asszociációkat nagyon erősen használó világ, én meg eggyel klasszikusabb történetmesélős oldalról jövök. De nem olyan szemléletet hoztam, hogy így KELL elmondani a történetet. Emiatt tudott működni a mi duónk, hogy ő is kompromittálódott, meg én is. Csakhát, ha egy filmben alkotóként hozol mondjuk 10 000 döntést, akkor ha ketten vagytok, akkor ezeknek a száma nem 20 000, hanem inkább 40 000.

Ráadásul két vágója van a filmnek, rajtatok kívül. Miért?

‘19 végén az első 20-30 hétig Dáviddal ketten vágtunk. Akkor kezdtük el megtalálni ezeket az asszociatív kötéseket, hogy mi az, ami érdekel minket, ennek az eredménye egy három és fél órás edit lett, és akkor még úgy volt, hogy bemutatjuk Sanyi társait is. Szacsával, Szalai Károllyal, akivel a Nagyi Projektet is csináltam, és akinek a világa borzasztó közel áll hozzám, elkezdtünk evvel a három és fél órás anyaggal dolgozni, és vele találtuk meg azt, hogy nem lehet másról beszélni, csak Sanyiról. Vele dolgoztunk 15 hetet talán.

Akkor még csak a horvát filmalap szállt be pénzzel, ami nem volt olyan összeg, de később az Arte France bevállalta a filmet, és akkor megérkeztek a pénzek. A francia producerünkkel úgy döntöttünk, hogy mindenképp kellene egy olyan vágó, aki hoz egy nemzetközi szemléletet, hogy ne csak magyarok értsék meg ezt a filmet, és Franciaországban is el kellett a pénzt költeni, így találtuk meg Yaëlt (Yaël Bitton, szerk. megj.), aki egy igazi, niche dokumentumfilm-vágó. Ő ezt csinálja csak, mert Szacsa játékfilmeket is vág, meg csomó minden mást is. Yaël nagyon sok filmet csinált és nagyon sok nyelven, hihetetlen volt, hogy ott van egy ember, aki nem ért magyarul, és mégis a tagmondat végén, vesszőnél állítja meg a space-t, hogy itt jó? Hihetetlen volt, hogy nem kell értenie a nyelvet, hanem érzi, hogy miben vannak a szereplők. Ő 37 hetet dolgozott még rajta, részben velünk együtt, és akkor az utolsó 3-5 hétben Szacsa még egyszer kivasalta. Szacsa sokkal punkabb szemléletű, Yaël pedig klasszikusabb mesélős. Mind a kettőjüknek egyébként tinédzser korú gyerekei vannak, és emiatt annak, ami a történet utolsó 5-6 évében történt, nagyon értették a magját, valószínűleg jobban is, mint mi, akiknek nincsenek ilyen korú gyerekeink.

Impact producere is van a filmnek, aki a társadalmi hatásával foglalkozik. Hol szeretnétek vetíteni a megszokott filmes közegen kívül?

Civil szervezetekkel vettük fel a kapcsolatot és állami intézményekbe is próbálunk bejutni. Állami gondozott gyermekek gyámjainak, nevelőknek, bíróknak szeretnénk megmutatni, felsőoktatási intézményekbe akarjuk vinni, tehát olyan embereket célzunk meg mind állami, mind civil oldalon, akik hasonló helyzetben élő gyerekekkel, családokkal foglalkoznak.

Sanyi hogy viszonyul a filmhez most, hogy elkészült?

Szerintem sokkolta, képzeld el, hogy végignézed a felnövésedet, főleg egy ilyen sztorival… Mondta, hogy nagyon tetszett neki a film eleje, de a vége annyira szomorú… Próbáltam túllendíteni ezen, felhoztam, hogy benne lenne-e egy nyilvános beszélgetésben, de erre azt válaszolta, hogy ne hülyéskedjek, ezt nem nézheti meg senki… volt egy ilyen teljes elutasítás. De beszélgettünk tovább, elmondtuk neki, hogy ez egy hőstörténet, és szomorú a vége, de az emberek remélhetőleg pont azt fogják megérteni, hogy az ilyen történetek mögött milyen mélységű érzelmi helyzetek vannak. Beszélgettünk egy órát, és végül azt mondta, hogy jó, mehet a film, de hagyjuk ki a forgalmazásból, ebben nem akar részt venni. Találkoztunk azóta, de nem a filmről beszélgettünk.

A te szempontod szerint happy end a történet vége?

Amit ő csinált, az szerintem hatalmas teljesítmény, az, hogy elköltözött, hogy van egy olyan kapcsolata, amiben jelen van és sok energiát fektet bele, van egy szakmája. Ezek nagy fegyvertények. Nekem ez egy sikersztori. De nyilván a tragédia beárnyékolja, zárójelben mindig ott van, és nem csak nekünk, akik megítéljük Sanyit, hanem benne is mindig ott lesz. De hatalmas respekt neki, én ezt érzem.