Felnőtt szemmel gyereknapon

Gyereknapon ismét gyerekcipőbe lépni. Vattacukrot enni. Szívószállal inni az üdítőt és nagyokat szürcsölni. Nem törődni azzal sem, ha a fele a pólónkon landol. Széles mosollyal nézni a világot s nem csodálkozni, hogy visszamosolyog ránk. Úgy tenni, minta. Aztán mintse. Mert se időnk, se energiánk nosztalgiázni. Sziszüphoszként görgetjük magunk előtt a mindennapi tennivalóinkat. Tragédiánk, hogy a fele királyságunkat (vagy akár a fele fizetésünket) odaadnánk, hogy ismét a felhőtlen gyerekkor kapuján átléphessünk, de nem lehet. Az a vonat elment. Az az idő lejárt. Valamit mégis tehetünk. Néha letehetnénk a terhet a vállunkról, s a fáradtságtól ingadozva bár, de kinézhetünk a gyereknapi rendezvényekre.

A tizenhetedik alkalommal megszervezett Családi Hétvége számos programmal várta a szatmáriakat, akiket a változó időjárás sem riasztott el. A szinte mindennapos záporok nem vetítettek árnyékot az elmúlt hétvégére. Játékok, kézműves foglalkozások, finom ételek és italok, koncertek, gólyalábak, színes lufik, zsonglőrök, mazsorettek, kézműves vásár, sakkverseny és még sorolhatnánk. A Borókagyökér Egyesület kézműves műhelyeivel ismét színesebbé tette ezt a két napot. Itt is meglelhettük a bennünk rejlő alkotni vágyó gyermeket. Mert hogy bennünk lakozik, kétségtelen.

Számomra (felnőtt gyermeknek) két mozzanat volt megható: a péntek esti gyereknapi koncert a Tűzoltótoronynál és a szombat délutáni előadás a Szakszervezetek Művelődési Házában.

Nem készültem írni róluk (mert a sziszüphoszi terheim túl nagyok s a bennem lakozó gyermek is gyászol még), de úgy gondoltam, ha hétfő este is az Oroszlánkirály cseng a fülembe s úgy fekszem le, hogy azon merengek, hogy lassan lejár egy újabb színházi évad, csak nem hagyom szó (és írás) nélkül feledésbe merülni az elmúlt napokat.

Péntek délután reménykedve néztük az eget s az időjárás előrejelzést, miszerint, ha minden jól megy, csak a koncert után várható egy újabb zuhé. Előrelátóan, esernyővel felfegyverkezve indultunk el a központba a Tűzoltótorony aljánál lévő színpadhoz. Nem egyedül mentünk, már a kapuban csatlakozott a család apraja-nagyja. Megtudom, hogy a gyerekek körében nagy lelkesedés övezi ezt a koncertet, ami már tradícióvá nőtte ki magát. Híres rajzfilmek betétdalai csendültek fel a Dinu Lipatti Filharmónia zenekara és két szólóénekes (Modra Noémi és Peti Tamás Ottó) segítségével. Karmester a budapesti születésű, Donáth- díjas Werner Gábor, aki számos rangos fesztiválon közreműködött. Tavaly is remek volt a koncert, idén se várhattunk mást. A Tűzoltótorony előtti park megtelt szülőkkel és gyerekekkel, akik lelkesen figyelték a művészeket (akik, elárulom, szintén alkalomhoz öltöztek). A háttérben kivetítve az adott rajzfilmek kockái pörögtek, összhangban a zenével. A színpad előtt egyre több gyerek táncolt, volt aki a karmestert utánozta. Sokan kedvenc Disney figuráikkal a pólóikon vagy épp hercegnő ruhában csodálták a zenészeket. Jó volt látni a gyermeki lelkesedést az arcokon, a szemek csillogását, az örömet, ami belengte a teret. Az eső is kibírta, a hangszerek sem áztak el. Mi, felnőttek is könnyebb léptekkel vonultunk haza, kicsit a hét porát hátrahagytuk. A többit az esőre bíztuk.

Szombaton már nem úsztam meg szárazon (az előadás végi könnyekre is utalhatnék); pont előadás előtt 20-25 perccel indult neki zuhogni. Mintha dézsából. Vagy dézsákból. Elcsendesedett s már csak egy közeli parkolóhelyben bíztam (de nagyon s úgy tűnik, jól imádkoztam), szerencsémre akadt is egy. Gyereknapi egy lejjes jeggyel lehetett megnézni a Gengszter nagyi előadást, amit a bejáratnál szereztem is. Mondhatjuk milyen szeleburdi ember, jegy nélkül indul el – de hát a sziszüphoszi terhek, lassan mindenre jó kifogásnak bizonyulnak. Sikerült nem is nagyon megázni s be is jutni. Szinte teltház volt, legnagyobb örömömre. Elég hátul kaptam helyet, de nem bántam; néha érdekes más perspektívából nézni egy előadást (főleg, hogy meg vagyok szokva a színházi tér kereteivel). Felújított előadásról van szó, minek a bemutatója Covid előtt 2019 decemberében volt. Sajnos akkor kimaradt, így mikor láttam, hogy gyereknapon megnézhetjük, Sziszüphosz ide vagy oda, letettem mindent (is), bezártam a Meet ablakot és igent mondtam a bennem szenvedő gyermeknek, aki már rég nem játszott (se nem írt).

Szeretem Nagy Regina rendezéseit, mert mindig szívhez és lélekhez szólnak. A lélek mélyére hatolnak s ott kopogtatnak, megérintenek, megbolygatnak egy-egy olyan zugot, amit ritkán sikerül a mindennapi rohanásban. Vele meg tudunk érkezni, bele tudjuk élni magunkat az előadásba, majd észrevétlenül átadhatjuk magunkat a csodának, ami megérint. Lélek-játékot láthattunk szombaton is s tudtam előre, hogy így lesz. Talán ezért is vágytam rá igazán, hogy valami megérintsen és visszahozzon a jelenbe.

A díszlet több funkciós elemei játékosságot csentek a térbe, a színészek hiteles alakításai szinte filmkockaszerűre tekerték a cselekmény szálát. Hol harsányan, hogy csendesen érzékeltették az élet ritmusát, amiben a nagymama s az unoka már nehezen találja a helyét. De mégis sikerül. Mert a nagymamák valahogy mindig megtalálják a megoldást. Nekik megvan hozzá a szupererejük. Az utolsó jelenetnél a körülöttem ülő felnőttek sorra törölgették a szemüket. Régi édesanyák és nagymamák emléke tört felszínre s ebben láttam meg a csodát. Egy gyerekeknek szóló történetben hirtelen otthon éreztem magam s mikor a többszöri visszatapsolás után hátramentem az öltözőkhoz, hogy gratuláljak rendezőnek s színészeknek, a nagymamát játszó Méhes Kati színművésznő még marasztalt s megfogta a kezem. Mert igen, a felnőtteknek is kell néha gyereknap, mert sokszor túl nehéz terheket cipelünk s nem ártana, ha többször megfognák a kezünk s úgy éreznénk, minden rendben van, mint régen, gyerekkorunkban. Így talán maguktól is leesnének azok a terhek.