Musspell: Azért is születnek meg a dalok, mert a természet inspirál

Hogy jön be az északi hangzás Erdélybe? Egyáltalán, igaz ez még rátok vagy eltávolodtatok tőle az idő folyamán?

Anna: Amikor Noncsival 2019-ben eldöntöttük, hogy együtt szeretnénk zenélni, annyira nem ismertük még egymást, de valahogy találkoztatnunk kellett a saját zenei világunkat ahhoz, hogy egységes zenei nyelvet beszéljünk. Elkezdtünk egymásnak saját dalokat meg inspirációkat mutogatni, és az északi zene volt az, ami mindkettőnknek nagyon tetszett. Akkor úgy gondoltuk, hogy elindulunk ezen a vonalon, a Musspell név is a skandináv mitológiához kapcsolódik. Csak időközben rájöttünk, hogy talán nekünk nincs túl sok közünk az északi világhoz és hiába szeretnénk egy olyan nyelvet beszélni, amibe nem születtünk bele és nincs személyes kapcsolatunk vele. Akkor elengedtük ezt a dolgot, de mégis az idők során olyan visszajelzéseket kaptunk a hallgatóktól, hogy mégiscsak az északi stílushoz kötik a zenei világunkat.

Szóval ez így organikusan alakult ki, van egyfajta éteri hangzás, benne egyfajta szomorúság, nagy terek és szellősség, kúszó, atmoszférikus elemekkel.

Mit tesz hozzá az elektronikus zene az egész hangzásvilágotokhoz, milyen -a klasszikustól eltérő- elemeket, esetleg zörejeket szoktatok használni?

Dani: Én úgy látom ezt a dolgot, hogy előbb volt az elektronikus zenei része, és az egészült ki egy akusztikus szólammal, ez tevődött rá.

Noncsi: Kiegészült, de számunkra még mindig fontos, hogy az elektronikus zenei világ is megmaradjon, mert elég sokszor használunk ilyen-olyan presetet meg hangszíneket, a Korg, amin én játszom, azon is vannak ilyenek. Ez egy különlegesség lehet, hogy van az északi-elektronikus zenei hangzás, amit kiegészítenek a dobok, mert az ad neki egy földi jelleget is.

Anna: Most még ott tartunk, hogy keressük azokat az elektronikus hangszíneket, amivel természetközeli asszociációk születhetnek meg a befogadóban, de inkább érzetben keressük ezt, mintsem konkrét zörejekkel. Egyébként azért indultunk ki az elektronikus jellegből, mert az elején csak ketten voltunk, és nem tudtunk mindent egyszerre megszólaltatni, ezért volt szükség arra, hogy rögzítsünk különböző motívumokat meg dallamokat.

Noncsi: De próbálunk most azon dolgozni, hogy a backing trackeket nélkülözzük és minél több dolgot játsszunk élőben. Ehhez persze sok pénz kellene, és sajnos mi még nem állunk úgy anyagilag, de remélhetőleg idővel, ilyen-olyan pályázatok segítségével bővíteni tudjuk az eszköztárunkat.

Mennyire fontosak a dalszövegek ebben a struktúrában? Okoz nektek nehézséget a dalszövegírás?

Anna: Vannak sikeres, és kevésbé sikeres szövegeink. Én sokszor azt érzem, hogy ez a legnehezebb része, amikor szavakon keresztül kell egy tudatos gondolatiságot közvetíteni, főleg úgy, hogy nem a saját anyanyelvünkön tesszük ezt. Mindenképp próbálunk olyan témákat választani, ami a hétköznapi emberhez is ugyanúgy szól, mint a kicsit elvontabb gondolkodású emberekhez.

Az EP-teken a Planet B című dal az első, ami pedig egy visszaszámlálással indít. Csak én érzem úgy, hogy a természetközeliséghez, amit közvetítetek, szorosan kapcsolódik a klímaválságtól való szorongás is? Hogyan lehet erről a zenén keresztül beszélni?

Anna: Azt hiszem, hogy az a dal eléggé szájbarágósra sikerült, de néha szükség lehet arra, hogy nyersen és konkrétan merjünk kimondani dolgokat. Viszont nagyon kényes ez a dolog, mert ha nem találjuk meg a megfelelő módját, akkor nem fog eljutni az emberekhez. Néha az is működhet, ha teljes ellenállásba ütközik a befogadó a dallal szemben, mert az pont azt jelenti, hogy valami tudatosul benne, amivel nem szeretne szembenézni, vagy felelősséget vállalni benne.

Picit általánosabban, mit jelent nektek a természetközeliség?

Noncsi: Azért is születtek meg ezek a dalok, mert valamiféleképpen inspirál a természet. A Holding still című dalunkban van egy olyan mondat, hogy „Flowing down, tears in their vein like bloodlines”, az a fákról szól éppen. Ebben a zongora szólama próbálja szemléltetni azt az áramlást, azt a képet.

Dani: A természet azért nagyon egyszerű dolog, mert minden emberre nyugtató hatással van, és minden ember élvez benne létezni, emiatt kicsit megkerülhetetlen. Szóval nem mindig van ebben tudatosság, de mindig az van a zene mögött, ami inspirál és amire jó érzés visszaemlékezni vagy amiről csak jó érzés dalolni.

Nemrég olvastam, hogy a homo sapiens az egyetlen faj, ami egy olyan környezetet épített magának, amiben nem tud megélni és amiben szenved.

Anna: A természetben megszűnik a kontroll, mi pedig mindent megteszünk azért, hogy minden fölött kontrollunk legyen. Az a jobbik eset, ha rá tudunk csodálkozni azokra a dolgokra, amire nincsen befolyásunk.

A Unity All and All című nagylemezeteken az első dal magyar nyelvű, utána pedig angolul görgetitek tovább, ami végülis a választott nyelvetek lett. Ennek van bármi jelentősége?

Dani: Én kevesebb mint egy éve dolgozom velük együtt, és ez nekem is feltűnt. Amikor jött a felkérés az irányukból, hogy tanuljam meg ennek az albumnak az anyagát, többször meghallgattam egymás után a Mezitlábon című dalt, majd utána derült ki, hogy ezt nem fogjuk játszani. De én eléggé megszerettem, és azt éreztem, hogy kár, hogy nincs több magyar nyelvű, mert jól áll ennek a műfajnak, és el tudom képzelni megszólalni egy olyan környezetben is, ahol nem értik a nyelvet.

Anna: A nagylemezzel kapcsolatban az volt a koncepciónk, hogy a dalokat úgy fonjuk össze, hogy az álom és az ébrenlét közötti állapotot vezesse végig, és a Mezitlábon egy altató. Ezért került a nagylemeznek az elejére. Az albumnak pedig van egy keretszerkezete, van egyfajta kapcsolat a Mezitlábon és a Unity című dalunk között.

Ezek szerint inkább nagylemezt írtatok, nem pedig különálló dalokat. De mégis, amikor mondjuk videóklip készül egy dalhoz, azt automatikusan kiemelitek a többi közül. Ezeket a dalokat (Holding Still, Why) mi alapján választottátok ki?

Noncsi: Lett volna a Holding Still vagy a Whispers of the Roots, Ungvári Oscar, a rendező-operatőrünk azt ajánlotta, hogy legyen inkább a rövidebb dal. Többször is meghallgattuk, és azokat a képeket, amiket megálmodtunk, végül mégis a Holding Still-re tudtuk inkább elképzelni.

Anna: Az EP-ről pedig talán a Why a legizgalmasabb dal.

Nekem nagyon tetszett az egyik koncerteteken a Why koreográfiája is, egyszerű és találó, ahogy egyszerre, ritmusra vonogatjátok a vállatokat és ennyi. Nektek mi a nehezebb a színpadi jelenlétben, a performativitáson gondolkozni, vagy azon izgulni, hogy zeneileg minden a helyén legyen?

Dani: Nekem fogalmam sincs, hogy hogy nézek ki a színpadon és ha egy tükör lenne ott a közönség helyén, akkor nagyon zavarba jönnék.

Noncsi: Én nagyon izgulós típus vagyok és inkább attól szoktam félni, hogy ne rontsak el semmit és minden tökéletes legyen. Ha én kell beszéljek a közönséggel (mert ezt is általában fel szoktuk osztani, hogy ki beszél a magyar, az angol és a román közönséggel), akkor az számomra egy plusz stressz. De egyre inkább próbálunk erre odafigyelni, hogy csak hagyjuk történni a dolgokat és adjuk át magunkat a zenének.

Dani: A Why meg a Taste of Nucleus koreográfiája inkább a játék része, és olyasmi, ami segít elvonni a figyelmet meg a ráfeszülést a performálásról.

Anna: Eléggé spontán alakultak ki ezek, egyszer csak Noncsi elkezdte így vonogatni a vállát és akkor valahogy beépítettük. Ez egy tanulási folyamattal tud felszabadító lenni, mert sajnos az iskolai meg a személyes tapasztalatok miatt is elég sok akadályt építettünk magunk köré, ezeket szépen lassan el kell kezdeni leépíteni és szétrombolni.

Egy korábbi interjútokban azt mondtátok, hogy igyekeztek leépíteni magatok között a hierarchiát. Ez miért fontos nektek a zenében?

Anna: Nyilván volt erre példa, de nekünk elég friss volt az, hogy a vokálok egyenrangúan érvényesüljenek a dalokban. Amúgy is úgy alakult, hogy Noncsi inkább egy magasabb regiszterben, én meg egy mélyebb regiszterben énekelek és ketten többek vagyunk, mintha egyedül énekelnénk. Maga a zenei világ is egységet alkot és akkor működik igazán, ha mindenki hozzáteszi azt, aki ő. Akkor tud ez tiszta maradni, ha nincsenek státuszbeli különbségek.

Dani: Az alkotás önmagában egy elég vulnerábilis helyzet, meghallani és megpróbálni kifogalmazni azt, hogy mi van az emberben, és utána azt előadni egy emelvényen, megvilágítva (nevet). Ezen elég sokat tud segíteni, ha egy csapatként gondolunk hármunkra. Persze ha van egy frontember, akkor rajta nagyobb a felelősség is, de nekem az a tapasztalatom, hogy ez egy sokkal biztonságosabb helyzetet teremt.

Nekem azért is fontos, hogy olyan formációkban dolgozzak, ahol arra törekszünk, hogy ez ne legyen, mert a dobos szerep valamiért az emberek fejében egy nagyon limitált, konkrét feladatokkal ellátott szerepként van beégve. Az, hogy egy dobos társszerzőként vagy akár dalszövegíróként szerepet vállal egy formációban, fura sokszor.

Milyen a viszonyotok Kolozsvárral, milyen lehetőségeket tud nektek nyújtani? Nem érzitek a korlátait, terveztek tovább menni?

Noncsi: A zenénket mindenképpen szeretnénk nemzetközi szinten terjeszteni, de sajnos Anna pont elköltözhet ősztől. Nem tudom, Dani, te maradsz itt Kolozsváron (nevet)?

Dani: Ez egy állandó kérdés bennem. Azt érzem, hogy én minden nap beleteszek ebbe a városba és az itt élő közösségbe, és nem egy ilyen mártír felfogásból kiindulva, de próbálok hasznos tagja lenni a társadalomnak. Szelektíven gyűjtöm a szemetet, próbálok kedves lenni a lakótársakkal, de az utóbbi hónapokban, vagy inkább a Covid óta egyre erősebben érzem azt, hogy cserébe mi az amit kapok? Hol jön vissza az az energia, amit én Kolozsvárba belerakok?

Noncsi: Az biztos, hogy több lehetőséget nyújt mint Marosvásárhely, mert ugye mindhárman odavalósiak vagyunk, de mégis lehetne többet. Mindig felhozom példának Szlovéniát, ahol olyan szerencsés helyzetben vannak a zenészek, hogy az állam fizeti az egészségügyi biztosítást és megy a munkakönyvük is.

Szóval az állami támogatás hiányzik meg mondjuk a pályázati lehetőségek?

Dani: Azt látom, hogy az AFCN-nél van pénz és nagyon sok pályázati lehetőség, de nagyon klasszikus zenei beállítottságúak. A képzésben is meglátszik, hogy nincs könnyűzenei képzés, vagy jazz képzés sincs Bukaresten kívül, ami szintén nem annyira jó.

Nem szeretem ezt a szót használni, de van bennem egy kis lokálpatriotizmus meg egy vágy arra, hogy azon a helyen ahol élek, meg ezt a kis környéket jobbá tegyem. Annak ellenére, hogy irigykedve nézem azokat az ismerőseimet, akik úgy döntöttek, hogy elmennek Nyugat-Európába, mert minek szarul élni, ha élhetnek jól is, van bennem még erő, hogy itt maradjak.

Nemrég voltatok a Focus Wales showcase fesztiválon, amire előzőleg egy pénzgyűjtő kampányt is indítottatok, hogy állni tudjátok a költségeit. Mit hoztatok onnan haza magatokkal?

Dani: Nagyon sok pozitívum van, és szerintem szüksége volt az együttesnek erre a tapasztalatra. Mélyvíz volt eléggé, de nem fulladtunk bele szerintem.

Anna: A showcase-ek lényege, hogy a zenei szcénán, mindenféle pozícióban lévő emberek kapcsolatokat alakítsanak ki, meg kicsit arról is szól, hogy felmérjük, merre is alakul a könnyűzenei szcéna nemzetközi szinten. Az a tapasztalatunk, hogy nagyon rá kell készülni egy ilyenre ahhoz, hogy a lehető leghatékonyabb legyen, és mi talán nem voltunk eléggé felkészülve erre, mert nem igazán tudtunk új kapcsolatokat kialakítani. Ez nem is a mi dolgunk lenne szerintem, hogy belemásszunk a business részébe, de most ez a felelősség is ránk hárult. Nem igazán tudtunk mit kezdeni a helyzettel, mert fogalmunk sem volt, hogyan kellene belevágni. Persze az nagyon inspiráló, hogy nagyon rövid idő alatt nagyon sok új zenét hall az ember.

Noncsi: Szerintem mindenképp jó tapasztalat, akár kezdő vagy tapasztaltabb együtteseknek is, de számomra az a legjobb része, amikor más zenészeket is meghallgathatunk és valamiféleképpen ez is tud inspirálni.

De ti kaptatok valamiféle visszajelzést vagy ez sem igazán működik, hogy mások visszacsatoljanak mondjuk a koncert végén?

Anna: Kaptunk visszajelzést szakmabeli emberektől és résztvevőktől is. Mi igényeljük azt, hogy több szakmai visszajelzést kapjunk, nem feltétlenül azért, hogy ehhez igazítsuk a mi világunkat, de mi kívülről sosem fogjuk tudni látni és hallani magunkat. Más perspektívák rávilágíthatnak olyan dolgokra, ami nekünk eszünkbe sem jut. Magunknak és magunkról zenélünk, de mit sem ér ez, ha nem jut el emberekhez.

Noncsi: Már csak a nonverbális visszajelzések is sokat adnak, amikor a közönségre nézel, és mondjuk becsukott szemmel táncolnak az emberek.

Ha rajtatok múlna, meddig szeretnétek eljutni a Musspell projekttel? Milyen szintig komfortos egyáltalán?

Anna: Globálisan van egy olyan pont, amikor a zenészek belekényszerülnek abba, hogy akaratuk ellenére tegyenek meg dolgokat és egy kiszolgáltatott helyzetben találják magukat. Nekem személy szerint nagyon fontos az, hogy élvezni tudjam ezt és önazonosak maradjunk. Én eddig tudnám csinálni.

Dani: Lehet, hogy ez a szinttől függetlenül tud működni. Szerintem az utóbbi hónapok történései alapján, amikor egy csomó helyzetben kellett visszalépni és átgondolni, hogy mi az amire igent mondunk és mi az, amit visszautasítunk, hozzásegít, hogy a későbbiekben is, amikor már több ember akarja megmondani, hogy mit hogyan csináljunk, ez ott lesz az izommemóriánkban.

A zene az, amit életem végéig csinálni szeretnék, ha élvezni tudom, és szeretném, ha nem kellene a pénzen gondolkodni.

Soha nem tudtam üzletként gondolni erre, de az nagyon jól esne, ha gond nélkül tudnék élni.

Anna: Az alkotási folyamatokat is befolyásolja, hogy milyen körülmények között létezünk. Egyikünk sem vágyik arra, hogy luxus körülmények között éljünk, csak mi is igényeljünk, hogy biztonságban érezzük magunkat.

Dani: Azért tisztában vagyunk vele, hogy ez egy rétegzene.