Sors a füstben: megmenthetjük-e még az első holokausztregényt a felejtéstől?

2024. május 14. – 18:22

Sors a füstben: megmenthetjük-e még az első holokausztregényt a felejtéstől?
Kép: Mentor Könyvek Kiadó, Transtelex

Másolás

Vágólapra másolva

Kornis Ottó, aki a haláltáborok borzalmait maga is átélte, 1945-ben írta meg a Füst című művét, ami az első holokausztregénynek számít. A regény visszhangtalanul tűnt el a felejtés süllyesztőjében, annak ellenére, hogy minden adottsága megvolt hozzá, hogy a holokausztirodalom megkerülhetetlen darabjává váljon. A Mentor Könyvek Kiadó 2019-ben úgy döntött, megpróbálkozik a Füst újrakiadásával; senki sem sejtette, hogy a koronavírus miatti lezárások következtében a könyv híre – bemutatók és kritikai fogadtatás híján – nem jut el az olvasókhoz. Kornis tragikus sorsa és korai halála, valamint művének elhanyagolt utóélete szívszorítóan emlékeztet minket arra, hogy egy könyv sorsa és hatása gyakran kiszámíthatatlan és megfoghatatlan erők kezében van.

„Egész tömegek haltak meg mellettem, egész hadseregre való ember, akiknek rabruhája mögött emberi szív dobogott, szemüket pedig mindig magam előtt látom, mintha számonkérnék tőlem, hogy miért éppen ők lettek az áldozat, miért éppen ők… miért… miért…

És én csak ennyit tudnék nekik válaszolni: meghaltatok, mert zsidóknak születtetek”.

Római mondás: minden könyvnek megvan a maga sorsa (habent sua fata libelli ). Vagy: a könyveknek is megvan a maguk sorsa, és ez olvasójuk felfogóképességétől függ. Valójában Terentianus Maurus római bölcs szavai ezek, aki a második században élt.

Tévedett.

Minden könyvnek az a sorsa, amit az emberek szánnak neki. Némileg független ez a szerzőtől, igaz, tőle is függ műve(i) utóéletének gondozása. Bármilyen fennköltnek is tűnik a latin szólásmondás, egy mű léte, élete, megértése csakis az emberektől függ.

Kornis Ottó (1911. Kolozsvár – 1949. Budapest) művei mintapéldái lehetnek a fenti gondolatnak. Túl azon, hogy a szerzőnek írásai jelentek meg különféle lapokban, társszerzője egy sikeres színdarabnak, a Paradies kisasszonynak, fő művét kevesen ismerik. Pedig a Füst világszinten az első holokausztregény, 1945 novemberében jelent meg. Mély hallgatás övezte, hamar eltűnt a holokauszt-megemlékezések közül. Holott szerzője megjárta a haláltáborok nagy részét: Auschwitz-Birkenau, Brieg, Gross-Rosen, Langenbielau, végül Dörnhauból szabadult. Maga a regény kifogástalan munka. Alig néhány hét alatt született meg. Nem ítél, nem hibáztat, hanem bemutat.

Néhány szó a szerzőről, születési nevén Kohn Ottóról: 1911-ben született Kolozsváron. Iskoláiról alig maradt fenn információ, az bizonyos, hogy jogi tanulmányokat folytatott, ügyvédi praxisa volt, az irodalmi lapok gyakran fiatal ügyvédként emlegették (érdemes megjegyezni, egyetlen fénykép sem maradt fenn róla). A haláltáborok megjárása után hazatért ugyan, de hamarosan Szatmárra költözött, onnan Budapestre emigrált, ahol megpróbálta tovább folytatni ügyvédi és irodalmi pályafutását. Kevés sikerrel. Gyerekkorában szívproblémákat állapítottak meg nála az orvosok, azt jósolták, nem éri meg a negyvenedik életévét. Ebben nem is tévedtek. A különös az, hogy a szerző halotti bizonyítványában a halál okaként vérmérgezés szerepel. Némi morfondírozással állíthatjuk, egy haláltáborokat megjárt ember nem szokott vérmérgezésben meghalni. Kegyes hazugság tehát a diagnózis, a halálok, minden jel arra mutat, Kornis Ottó öngyilkos lett, s hogy elkerüljék a temetőn kívüli elhantolást, halotti bizonyítványát meghamisították. Tibori Szabó Zoltán holokausztkutató megállapítása ez, aki a Füst 2019-es kiadását sajtó alá rendezte és alapos utószót írt hozzá.

De mi a Füst, azon kívül, hogy – holokausztregény? Meghatározhatatlan, éppen ezért beszéljen erről maga a szerző: „Egy nép tragédiájáról írok, amely úgy hordozza magával szerencsétlenségét, mint sorsának lényegét. (...) Hogy miért van ez így? Nem tudom és nem kutatom. Mert az én számomra éppen úgy, mint akárki más számára is, aki végigjárta a deportáció útját, már nem lehet érdekes ez a filozófia. (…) Mondhatnak a zsidókról, amit akarnak. Hogy ilyenek és olyanok. Hogy ennek ez, annak meg az az oka. Én nem is akarom hallani az ilyen bölcselkedő okoskodásokat. Mert nincsen és nem is lehet olyan okoskodó bölcs, aki meg tudná magyarázni, hogy miért kell és hogyan lehet apró gyermekeket tűzbe dobni, olyan gyermekeket, akiknek fehér lelke még a gyűlölet tanát is befogadhatja, és akikből akár fasisztákat is nevelhetett volna az, aki nemcsak gonosz, hanem gondolkozó valaki is egyben. Bizony, így állok én ezzel. Egyszerűen süket vagyok, ha valaki azt akarná nékem megmagyarázni vagy megokolni, hogy miért kellett elveszítenem azokat, akiket jobban szerettem tízmillió év minden bölcsességénél és filozófiájánál.

Ez a nagy és komolykodó játék, az élő emberek játéka, már nem a mi játékunk többé, nem is kérünk már abból magunknak részt. Mert mi, akárhányan is vagyunk, száz és száz véletlennek köszönhetjük, hogy életben maradtunk, és éppen azt nem tudjuk megérteni, hogy miért éppen mi vagyunk azok, akiket nem dobtak a krematóriumba, miért éppen mi vagyunk azok, akik kibírtuk a hosszú éhséget, vagy miért éppen mi vagyunk azok, akiket nem csípett meg a beteg tetű. Ezek a mi kérdéseink. Mert mi deportáltak vagyunk. Külön, sajátos gondolataink vannak, amelyek sajátos emlékekből táplálkoznak, és gyakran megesik, hogy tágra nyílt szemekkel nézünk bele valamibe, oly hihetetlennek tűnik, hogy valóban mi vagyunk azok, akik tovább kell csináljuk az életet. Mert mi deportáltak vagyunk, és azok is maradunk – mindörökké”.

A Füst tehát nem ítél, nem vádol. Mondhatni, inkább értetlen, mint a Krupp üzemben dolgozó mester, aki szakszerűen, rutinszerűen távolítja el a csiszológépen dolgozó Kornis szeméből a becsapódott kőszilánkot. És meghagyja a haláltáborban élő embernek, hogy aznap délután, este semmiképpen se írjon, olvasson. Mert értetlen ez az ember,értetlenkedik,felfoghatatlan számára, hogy a haláltáborokban lehetetlen az írás, az olvasás. Érthetetlen számára, hogy szomszédságában emberek tízezreit ölik meg ipari módszerekkel.

Értetlen volt a hazatérők beszámolóival szemben az egész nem izraelita felekezetű lakosság. Nem hitték el, hogy gázkamrákban tornyosultak a hullák, melyeket izzó kemencékben égettek el. Bár a valamikori Horthy-féle zsidóellenes propaganda, a gyűlölködés megtette a maga hatását (örök történelmi lecke!), mégsem fogta fel a háborút vesztett Magyarország, a háborút nyert Románia lakossága, hogy tulajdon honfitársainak százezrei pusztultak el a haláltáborokban. A szerzőt hetvenkét emberrel együtt zárják marhavagonba, ebből négyen térnek haza.

A jelek szerint tehát Kornis könyvének első nagy ellensége az értetlenség. Holott vannak művek, melyek eljutnak a köztudatba, például Nyiszli Miklós – Dr. Mengele boncolóorvosa voltam az auschwitzi krematóriumban című munkája; Nyiszli tanúvallomását Nürnbergben is meghallgatják. (Tibori Szabó Zoltán megjegyzi: „a kórboncnok több Auschwitzot megjárt kartársa is úgy vélekedett később, hogy Nyiszli »kissé többet írt, mint amennyit boncolt«”, e témát érdemes még körüljárni.) Arról nem is beszélve, hogy napjainkban valóságos (rossz szó!) divatja van a holokausztnak. Nem baj ez, rengeteg kézirat került elő, melyek bemutatása fontos, már csak a többféle láttatás miatt is.

Nem hallgathatjuk el, hogy az 1945 utáni magyar és a román állami rendszereknek sem állt érdekében a holokauszt-irodalom széles körben való ismertetése, ezzel a problémával meg kellett küzdjön a híres A zongorista memoár is, Wladyslaw Szpilman tollából, amelyből aztán Roman Polanski forgatott Oscar-díjas filmet. Ezért két verziója van A zongorista műnek: az egyik bizony cenzúrázott. Európa jókora része az 1950-es években nem állt készen a holokauszt befogadására, feldolgozására, ez nem fért bele az önmagáról alkotott képbe.

Tehát hallgattak a Füst-ről, érzelmi, politikai, morális okokból. Olyan jól sikerült ez a hallgatás, hogy már-már szamizdat-szerű mű lesz Kornis Ottó regényéből. 2017-ben Tibori Szabó Zoltán egy beszélgetés alkalmával mintegy véletlenül ajánlja ifj. Király István, a Mentor Könyvek Kiadó vezetőjének figyelmébe a könyvet. 2018-ban születik kettőjük között a megegyezés, hogy az 1945-ös, Minerva kiadás alapján a Mentor Könyvek Kiadó és a Minerva Művelődési Egyesület Kiadója közösen közreadja a memoárt. 2019-ben napvilágot látott az új kiadvány, melyet Tibori Szabó Zoltán és Király Kinga Júlia mutatott be a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron. A többi bemutató elmaradt a COVID-19 járvány miatt. Sajna nem csupán újabb bemutatója, hanem recenziója sem születik. Kornis könyve valamiért nem éri el az irodalmi és történelmi kiadványok ingerküszöbét, kritikai munkáról vagy történelmi kontextusba való helyezésről nem is beszélve.

Minden könyvnek az a sorsa, amit az emberek szánnak neki.

Nélküled nem tudunk működni

A Transtelex egy órányi működése nagyjából 80 lejbe kerül. Az olvasói mikroadományok azonban nem tartanak ki a hónap végéig. Legyél te is a támogatónk, csak veled együtt lehet Erdélynek saját, független lapja.

Támogató leszek!
Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!