Amikor vitték őket...

Király Kinga Júlia marosvásárhelyi születésű író, műfordító és dramaturg, aki sokféle irodalmi műfajban alkot, többek között regényt, drámát, mesejátékot és esszét is írt. Tanulmányait a Bolyai Farkas Líceumban és a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen végezte. Több jelentős irodalmi és műfordítói díj nyertese. Jelenleg Budapesten él. Legutóbbi műve, amelynek második kiadása nemrég jelent meg, „Az újrakezdés receptjei”, erdélyi zsidó történeteket dolgoz fel.

1944. május másodikán este több erdélyi városban kiplakátolták a másnap kezdődő gettósítás utasításait. Rövid időn belül mintegy 132 ezer erdélyi zsidót szállítottak az auschwitzi koncentrációs táborba. Tudjuk, mi lett ott a sorsuk. Nyolcvan év elteltével hogyan látni az akkor történteket?

A minap szembejött velem egy fotó a közösségi médiában: a gyergyószentmiklósi lakosságot ábrázolja, akik a magyar honvédek 1940-es bevonulására gyűltek ki ünnepelni. Talán nem túlzás ekkora távlatból azt állítani, hogy közöttük voltak azok a honfitársaink is, akik felekezetileg a zsidó közösséghez tartoztak, de kulturális identitásukat tekintve magyarnak vallották magukat. Az erdélyi zsidóság ugyanis az erdélyi magyarság szerves részét képezte.

Egy olyan helyen, ahol az etnikai identitás és hatalom ilyen szorosan összefügg, a kulturális identitásnak hangsúlyos szerep jutott a mindennapokban. A polgárosodás korszakában rabbik, hitközségi vezetők beszélnek arról, hogy magyarok vagyunk, mert másként nem tehetünk. Az impériumváltás idején, köznyelven: a román világban, a magyar kisebbségi képviseletet erősítették. És akkor egyszercsak – az új magyar világ beálltával – ez a magyar identitás páriává, üldözendővé, majd meggyilkolandóvá válik. Erről a mai napig nem, vagy csak ímmel-ámmal akarunk tudomást venni.

Hogy nem kétszázezer zsidó elhurcolásában és meggyilkolásában vettünk részt minimum a közönyünkkel, hanem ugyanennyi magyar honfitársunknak fordítottunk hátat.

A számoknak azonban – sajnos! – nincsen hangjuk. Az egyéni történetek, fájdalmak tudnak beszélni azok helyett is, akiket begettóztak, bevagoníroztak és végighurcoltak éhen-szomjan napokon át, hogy aztán elcsigázottan, amikor megérkeztek a halálrámpára Birkenauba, már azt se tudják, mit jelent a Rechts! vagy Links! vezényszó, hogy életre vagy halálra szemelték őket ki.

Amikor a fent nevezett fotót megláttam, egyből az ugrott be, istenem, ha csak fele annyian, akik ott ünnepeltek, felemelték volna a hangjukat. De egy-két ritka kivételt leszámítva nem tették, sem ott, sem másutt Erdélyben.

Sok helyen dokumentálták, még az utat is felseperték az elhurcolt zsidó lakosság után. Mivel lehet magyarázni a kialakult gyűlöletet, és – mondjuk ki – az elhurcolás utáni szabad rablást?

Épp csak elhalkult, ha egyáltalán elhalkult, az ezeréves vallási eredetű antiszemitizmus – „Ti öltétek meg nekünk Krisztust!” –, amikor a magyar világ beálltával megérkeztek Erdélybe is a zsidó törvények és a csapból is zubogott a gyűlöletpropaganda. Ha az ember egész nap ezt hallja, egy idő után nagyon nehezen őrzi meg a jóhiszeműségét vagy józanságát. A lakosság apránként tompult hozzá ahhoz az erőszakkultúrához, ami üldözőbe vett mindent, ami nem a paszományos, skanzenesre fazonírozott díszhazafiságot dicsőítette.

Ráadásul Észak-Erdély visszacsatolásával a Horthy adminisztráció a legradikálisabb apparátusát mozgósította. Rengeteg túlélő interjú és visszaemlékezés szól arról, hogy Horthy még be sem lovagolt egy adott városba, az új hatóság keretemberei már deresre vitték a hitközségi elöljárókat, rabbikat. Négy év alatt aztán ez lecsurgott a gyerekek világába. Eleinte csak gúnyversek, kiközösítések formájában, amit végül tettlegesség követett.

A kolozsvári Szilágyi Júliát például március 15-én verték meg az iskolatársai, mert a tanító néni őt bízta meg azzal, hogy elszavalja a Talpra magyart!. Erdélyi Lajosnak pedig a saját osztálytársa 10 pengőért – nagyjából párszáz pengő volt az átlagkereset – akart fél liter vizet adni a téglagyártól az állomásra tartó menetben, amikor azon a szokatlanul fülledt napon kisereglettek bámészkodni a marosvásárhelyiek.

Gyerekkoromban sokszor hallottam ezzel kezdeni a mondatot: Amikor vitték őket. Volt, aki súgva mondta, hangsúlyok nélkül. És volt, aki úgy megnyomta ezt az őket, mintha ki akarná vetni a mondatból.

Bár akkor még nem értettem, miről van szó, éreztem, hogy súlyos titkok tapadnak hozzá. Ma már tudom, hogy amíg egy társadalomban egyáltalán felmerül a mi és ők, pillanatokon belül elindulhat a lavina. Arról nem beszélve, hogy ez a szétválasztás mennyi kreatív energiát, lendületet vesz el egyéntől és közösségtől a békés hétköznapok során. Eleve elvágja az együttcselekvés lehetőségét. Meglátásom szerint ma épp annyi ember és a soron következő nemzedék hiányzik az erdélyi magyar közösségből, ahányat az akkori közösség veszni hagyott.

Hosszú évek óta kutatod a zsidó közösségeket, szokásaikat, a holokausztot. Mit gondolsz, a magyar társadalom mennyire néz szembe a holokauszttal, annak következményeivel?

Valójában oral history-t készítek az Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeuma megbízásából Olaszországban, amit magyar nyelven elbeszélt történelemnek is szokás hívni, bár ez a kifejezés számomra nem adja vissza a tanúságtevés és történelmi forrásanyag együttes súlyát. Ugyanis a beszélgetőtársaim – túlélők és szemtanúk – nem a történelmet beszélik el, hanem azokról a személyes tapasztalataikról számolnak be, amelyeket a vészkorszak idején megéltek. Különösen fontos ez a szemtanúk esetében, akik közt számos segítőt is találni. Ők nem az ellenállás tagjai voltak, tehát nem folytattak rendszerellenes tevékenységet, nem szerveződtek, hanem olyan civilek voltak, olykor akár a rendszer szimpatizánsai vagy kedvezményezettjei, akik puszta emberségből segítettek a bujkálásban, a túlélést biztosító hamis dokumentumok gyártásában, vagy átadták valamelyik hegyi vityillójukat egy vagy több zsidó családnak.

Az ismerőseim sokszor kérdezik, és azt hiszem, a nekik adott válaszom egyben a te kérdésedre is válasz, hogy miért és meddig járok még interjúzni Olaszországba, hogyhogy ennyi túlélő van, mikor sokkal kisebb zsidó közösség élt ott, mint idehaza. Úgy, szoktam mondani, hogy azokat a gyerekeket, kamaszokat, akiknek az erdélyi honfitársaink nem segítettek, az olasz civilek gondolkodás nélkül megmentették.

Vagyis épp azzal a generációval interjúzunk, akikkel itthon nem lehetne, mert legfeljebb bámészkodni álltunk ki, amikor felpasszírozták őket a marhavagonokba.

Az általuk elmesélt apró részletek mentén egy-egy egész régió háttértörténete, a fasizmushoz és Mussolinihez való viszony, a bűvölet lemállása is kirajzolódik, látni a regionális és családi töréspontokat, az elszegényedés és éhezés okozta kínokat, a háborús feketepiac fellendülését, holott a nagy egészet már feldolgozták a történészek.

És persze más, triviális oka is van annak, hogy ennyi túlélővel és szemtanúval tudunk beszélni. Az egyik az, hogy Olaszországban, ahol a szicíliai és salernói partraszállást követően a déli tartományok már 1943 őszén felszabadultak, a Mussolini által létrehozott internáló táborok foglyait nem deportálták. A másik pedig, hogy Olaszországban sokkal magasabb az átlagéletkor, Calabriában például százesztendős szemtanúkkal interjúztam februárban, akik hihetetlenül pontos képet adtak a Ferramonti di Tarsia-i koncentrációs táborról, ahol 3500 embert tartottak fogva, sokszor egész családokat.

Itt egyébként, ahogy szinte minden olyan faluban, borgóban, ahol egykor internálótábor működött, a helyi közösség múzeumot hozott létre, és elképesztő energiákat mozgósítanak, hogy az adott múzeumot ne csupán az arra vetődő kutatók vagy a történelem iránt érdeklődő turisták, hanem a környékbeli diákok, a helyi lakosok is látogassák. Azaz nem egy központi, kézivezérlésű emlékezetpolitika zajlik, hanem a helyiek érdeke is, hogy megmutassák a világnak és önmagukat is emlékeztessék arra: mindig van legalább egy jó döntés a nehézségek idején, a közöny pedig nem csupán az üldözött kisebbségnek ártó, hanem a többségi társadalom orra alá is minduntalan odadörgöli, hogy ott és akkor elpuskázták a szolidaritást.

Milyen érzelmi terhet ró rád mindennek kutatása, papírra vetése? Például mennyire volt megterhelő Az újrakezdés receptjei könyved megírása? Hiszen jócskán közel kerültél a könyvben be- és megmutatott szereplőkhöz.

Nem tudom, más interjúer hogy van vele, én ma is minden interjú előtt rettenetesen izgulok, a másodlagos traumát pedig, amit az évek alatt végigkísért gyász- és gyötrelemnarratívák okoznak, próbálom írással és futással oldani. Persze, nem mindig sikerül. Volt már olyan, hogy egy római túlélővel való interjúzás közben pánikrohamot kaptam, éreztem, hogy elsötétedik a világ, elfogy a levegő, erre a néni – bár én nem szeretek néniként és bácsiként tekinteni az interjúalanyokra, hiszen amikor mesélnek, a gyerekkorukat és az ifjúságukat elevenítik fel, de ő akkor egy kedves nagymamaként reagált – szóval ez a néni azonnal észrevette, hogy miről van szó, intett, hogy állítsuk le a kamerát, kirohant, és egy tálca csokival meg narancslével tért vissza. Restelltem magam, de két kocka csokitól és egy kis légzőgyakorlattól csakugyan helyrejöttem, és be tudtuk fejezni, amit elkezdtünk.

Az újrakezdés receptjeivel más volt a helyzet, és azt hiszem, azért, mert azzal a tíz csodálatos emberrel, aki megtisztelt a vallomásával és az emlékeivel, egyrészt az anyanyelvemen beszélgettem, másrészt sokukat ismertem előzőleg, ugyanakkor hihetetlen emberségre és tapintatra vallott az is, hogy nem egyből tértek ki a borzalmak részletezésére.

A könyv kiindulópontja eredetileg ugyanis az volt, hogy összegyűjtöm a még létező erdélyi zsidó recepteket.

Tehát szinte mindig az ízemlékezet, a gasztronómia, a kóser szabályok betartása volt az első érintett téma. Az a tény, hogy az ízemlékezetről a vészkorszak rémségeinek, az üldözöttségnek, traumának és gyásznak kibeszélése nélkül nem lehet releváns dolgokat mondani, csak menet közben derült ki.

Ez például közös felismerés volt, már az első interjúalanyom, a gyergyói születésű Karpelesz Leopold is ezzel indított. S mivel az emlékezés mint cselekvés nem egy lineáris, hanem inkább asszociatív folyamat, a gyerekkor iránti nosztalgia, a meggyilkolt család vagy az elveszett ünnepek felidézése némileg enyhítette a kirekesztés, majd a gettósítás és elhurcolás kegyetlenségét, a koncentrációs táborok poklát, amit viszont lineárisan meséltek el.

Tehát ahogy haladtunk előre az életúttörténetben, az egyre fojtogatóbb, végül elviselhetetlen epizódok egymásutánjában, meg-megálltunk egy széder esti ünnepi asztalnál, egy purimi mulatságnál, egy sátoros ünnepnél, sőt olyan is volt, hogy „mulatságos” részletek kerültek elő a legembertelenebb pillanatokban (pl. krumplilopás a konyhai barakkból, amit tábori nyelven organizálásnak hívtak, sóvárgó receptcserék a priccsen, amit a főzésben járatlanabb fiatal lányok lakberendezéssel helyettesítettek), mert ezek a mulatságos részletek adtak erőt a valós idejű történések és az újramesélés idején egyaránt.

Röviden: az interjúalanyaimnak arra is volt gondja, hogy óvjanak engem, és én ezért is végtelenül hálás vagyok nekik. Aztán amikor leültem megírni a könyvet, és sorba rendeztem a kiírt interjúkat, amelyeket az emberi élet szakaszai mentén tagoltam úgy, hogy az olvasóval is érzékeltessem minimum a kor feszültségeit, az erőszakkal elrabolt gyerekkort és kikényszerített felnőttkort, rám szakadt az egész. Az elmúlt években, az elkapkodott első kiadás óta nagyon sok túlélő itt hagyott bennünket, ezért is adtuk ki másodjára a kötetet. Kötelességemnek érzem, hogy hátrahagyott tanúvallomásaikkal életben tartsam az emléküket. Az emlékezetkultúra, azon belül is a kommunikatív emlékezet nagyon törékeny, nyolcvan évet, azaz három-négy generációt képes átfogni, ami ezután következik, történelemmé szilárdul, arról pedig vagy tudomást vesz az utókor, vagy tagadásba és közönybe menekül.

Mi a véleményed az érzésem szerint egyre jobban – jobb szó híján – inflálódó holokauszt-irodalomról? Gondolok itt arra, hogy lassan nincs mesterség, melyről ne írtak volna könyvet: Az auschwitzi bába, – karnagy, – varrónő, – tetováló, – könyvtáros, – hegedűs, – mágus, – lovászfiú, sőt – ikrek stb.

Lehet, hogy ez első blikkre inflálódásnak tűnik, én nem annak látom. Az utóbbi években rengeteg titokban tartott memoár, napló került elő pincékről, padlásokról, számos érintett, aki előtt a túlélő nemzedék elhallgatta a múltját, érezte úgy, hogy kezdenie kell valamit a nagyszülők, dédszülők hagyatékával.

Ezek az egyéni történetek sokat segíthetnek abban, hogy a holokausztot ne holmi távoli eseményként kezeljük, amit évszámokban és az áldozatok számával tanítanak a történelemkönyvekben, s amitől épp a számszerűsítés idegenít el, hanem az empátiát is mozgósító személyes élettörténeteken keresztül szembesüljünk önmagunkkal, a bennünk is lakozó destruktív erőkkel: az irigységgel, sztereotipizálással, a másságtól való berzenkedéssel, holnapig sorolhatnám.

2017-ben erős regénnyel jelentkeztél, az Apa Szarajevóba ment** izgalmas, bátor mű. Adja magát a kérdés, hogy mire számíthatunk tőled a közeljövőben, úgy a szép-, mint szakirodalomban.

Évek óta dolgozom az új regényemen, ami az olasz fasizmus megszilárdulásának és a második világháború idején játszódik, néhány részlet már napvilágot látott erdélyi és magyarországi folyóiratokban, így nem titok a címe sem: Méhemnek gyümölcse. Írok, amikor akad egy kis időm, januárban például sikerült egy egész hónapot elkülönítenem rá, de az állandó utazások miatt ritkán jön össze egy-egy ilyen periódus, ami csak a regényről, pontosabban főként a regényről szól.

A legnagyobb lelkifurdalás, s az ebből adódó pánik akkor hatalmasodik el rajtam, amikor valamelyik szereplőmet hetekig magára hagyom egy necces, esetleg életveszélyes helyzetben. Nagyon megszerettem őket, sokan közülük fiktív szereplők, mások valós személyek, akiknek történetével az olaszországi munkám során ismerkedtem meg. De borzasztó nehéz két nyelv között ingázni, egyik héten még olaszul interjúzom, szervezek, tárgyalok, olvasok, s amikor hazaérek, nem mindig sikerül fejest ugrani abba a magyar prózanyelvbe, amit évekkel ezelőtt kezdtem el ebben a regényben. Az Apa után ugyanis megfogadtam, hogy egy darabig nem írok E/1-ben, és ehhez tartom magam, egészen másmilyenre tervezem.

Persze szeretném még idén befejezni, de a korábbi tapasztalatokhoz képest a határidő most valamiért nem működik. Valahonnan nagyon mélyről jön a késztetés, hogy sokáig együtt pulzáljak mások életével, szeretem is a mi bensőséges, közös együttléteinket, úgyhogy leginkább azt szeretném, hogy a szereplőim életét és világát a tőlem telhető legigazibb formában írjam meg.

* Király Kinga Júlia: Az újrakezdés receptjei. Erdélyi zsidó történetek életről, éhségről és reménységről. Mentor Könyvek, Marosvásárhely, 2018, 2023. Rendelhető a [email protected] címen.

** Király Kinga Júlia: Apa Szarajevóba ment. Pesti Kalligram Kiadó, 2017.