Levegőt! – avagy kiszaladnék ebből a világból, ha tehetném

Sardar Tagirovsky ért a tükörtartáshoz. Visszanyúl a világirodalom nagyjaihoz és új köntöst borít a művekre. Művészi szemmel, a mai korra varrja fel őket, közben lerántja rólunk, nézőkről, a leplet. Remek játszótársaknak bizonyulnak ebben a Harag György Társulat színészei, dramaturgja és munkatársai, akikkel a házirendező már több ízben mert nagyot álmodni. Az egymásra hangolódás (a közös lelkületnek és a zenei betéteknek köszönhetően) most is mesterfokon történt, tűpontossággal helyén voltak a mondatok, a reakciók, a betétdalok és az installációs elemek. Még a légyzümmögés is. A Raszputyinnal és a Csongor és Tündével már megtörtént a nyitás a közönség felé, s múlt hétvégén, március idusán egy újabb lépésnek lehettünk szem-és fültanúi: egy olyan interaktív előadás született, ami mégsem tolakodó, megszólítja a nézőt (vagy alkalom adtán táncra perdíti, meditálni hívja vagy rántottával kínálja), de semmiképp sem teszi nevetségessé.

A március 16-án bemutatásra került Molière-darab modern feldolgozása kapcsán a szatmári közönség nyitottnak bizonyult a közös játékra. Sardar Tagirovsky a szatmári közönségnek is bebizonyította, hogy a játék mindenkié. Felmerül tehát bennünk a kérdés: Hány éves koráig van a gyereknek joga játszani? Meddig játszhatunk egyáltalán? A társadalomban naivnak néznek, ha felnőttként játszani mersz. Merjünk-e hát játszani? Akár nyílt színen, nem csak otthon, négy fal között? A rendező fő célja, hogy az előadás alatt megtörténjen egy feloldás, hogy rájöjjünk, hogy legbelül mindannyian gyermekek vagyunk, tehát igenis jogunk van a játékra. S én ezzel a gyermeki örömmel indultam haza előadás után, tudva, hogy nem csak jogom van, tudok is a Harag György Társulat játszótársa lenni. Kosztolányi Dezső sorai csengnek a fülembe, felteszem a kérdést én is: „A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,/ akarsz-e mindig, mindig játszani,/ akarsz-e együtt a sötétbe menni,/ gyerekszívvel fontosnak látszani...?” Bár ha az előadást vájt fülűek is nézik, biztos feltűnik nekik egy másik költőnk jónéhány sora, „Szoktatom szívemet a csendhez” – hogy csak egyet említsek. (Csendben megemlítem, a cím se véletlen.)

A távolság színész és nézők között zsugorodik, néhol karnyújtásnyira csökken. Már az előcsarnokban belépünk az előadásba, beszippant a teremtett hangulat, nem mint megszokott módon, a nézőtéren, helyeinket elfoglalva. A rendezővel beszélgetve kiderül, hogy mindez tudatos tervezés alapján történik, itt érhető tetten Célimène, digitális tartalomkészítő világa, a főszereplőnő dimenziója, aki folyamatosan élményt akar garantálni. Különböző installációs szobákat építettek fel e célból (fény terv és installációs jelenet rendező: Demeter Márk-Cristopher és Sardar Tagirovsky), vásári hangulatot teremtve, amiket Sardar Mizantróp Multiverzumnak nevez; olyan szereplők is megjelennek, akikkel az eredeti drámában nem találkozunk, például influenszerek, divatcég alapítók, marketingesek. Az egyik térben énekelnek, a másikban főznek, a harmadikban TedEx előadást hallgathatunk, netán egy szerelmes vallomás fültanúi lehetünk. A néző élhet a szabad akaratával, eldöntheti, hol áll meg pár percre, hova megy be, kihez csatlakozik, majd ezután az élménypark után beül a nézőtérre. Itt kezdődik aztán az igazi kaland.

„Jobbat nem tudtam írni, és bizonyos, hogy nem is fogok” – írta Molière A mizantrópról, amit (a többi darabjától eltérően) két évig írt. A precíz, aprólékos munka érződik a darabon, a szerző lélektani mélységeket tár elénk.

Utánanéztem, milyen visszhangot váltott ki akkoriban a darab. Rousseau például bírálta A mizantrópot, mert a Molière egy szereplőben, Alcesteben tömörítette a „l’homme de bien”-t (a jó ember) és a „l’homme emporté”-t (a dühös embert). Egy levelében így fogalmazott:

„Úgy találom, hogy ez a komédia [Le Misanthrope] minden másnál jobban feltárja előttünk azt a valódi szemléletet, amellyel Molière színházát alkotta; és jobban képessé tehet bennünket arra, hogy megítéljük valódi hatásait. .... Nem becsületes embert akart nevelni, hanem a világ emberét; következésképpen nem a vétkek kijavítását tűzte ki célul, hanem a nevetségessé tételét; és mint már mondtam, magában a vétekben igen alkalmas eszközt talált ennek elérésére. Így hát, miután annyi más gúnyjáték után a köznevetség elé akarta tárni mindazokat a hibákat, amelyek a kedves ember, a társasági ember tulajdonságaival szemben állnak, nem maradt más számára hátra, mint azt eljátszani, amit a világ a legkevésbé bocsát meg, az erény gúnyolását: ezt tette A mizantrópban.” (Rousseau, Lettre à d'Alembert)

Nem kis kihívás A mizantrópból valami újat, kortársat összehozni, mint a próbafolyamat ideje alatt színészektől, rendezőtől, dramaturgtól, zeneszerzőtől megtudom – intenzív rákészülés előzte meg a bemutatót. Természetesen felmerül a kérdés, miért pont erre esett a választás? A cím csalóka lehet; a rendező számára a darab nem embergyűlöletről szól, hanem arról, hogy a mindennapi robot és programok mellett hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy egy közösségnek, egy világnak vagyunk a tagjai. Megragadta a darab hangulata, kortárs mondanivalója, meglátta benne a lehetőséget, hogy a molière-i miliőt rávetítse a mai világra. Azt is megtudom, hogy nem szerette volna túl modernre faragni, a benne rejlő költőiséget megőrizte az előadás dramaturgja, Bessenyei-Gedő István segítségével, akivel sokat dolgoztak a szövegen. Remekbe is szabták: rímekben sem volt hiány a több mint négy órás előadás alatt. De vajon a társadalmunkban, a kommentek, GIFek, mémek világában fellelhető-e a költészet? Most, hogy ezzel az anyaggal foglalkozott, a rendező (és a néző is) sokkal árnyaltabbnak látja a képet. Ebben az előadásban tetten érhető az ember érzékenysége, bármennyire is elvenné a figyelmünket a vaku fénye. A modern kor technológiai vívmányai lehet felszínessé teszik a mindennapokat, de a mélyben ott lapul az őszinte, maga igaza mellett kitartó ember, az Alceste-t hűen alakító Orbán Zsolt, akinek elege van a színjátékból és elborzasztja ez a kor.

„Mi arra tettünk kísérletet, hogy megmutassuk: hogyan lehet úgy mondani ítéletet a világunk felett, hogy közben rettentően gyönyörűnek látjuk” – olvashatjuk az előadás bemutatójában.

Belépek hát, tudva, hogy már az első pillanattól része vagyok az egésznek. Eredeti terv szerint majd az előadás alatt kisorsolnak egy nézőt, akit szünetben beöltöztetnek és kisminkelnek – ő lesz a dolgok elítélője, döntőbírója. Ez az az előadás, ahol nem tudhatjuk előre, hogy komédiát vagy tragédiát látunk majd. Az alcím is erre utal: MIZANTRÓP, AVAGY A KIRAKAT RENDEZÉS ALATT – Moliére azonos című műve alapján zenés komédia vagy tragédia.

Sardar fényt derít erre a csavarra is: a happy end-ben meg akarja találni a tragédia érzését, a tragédiában meg akarja találni valahol a szépség élményét, a melankóliában a derűt. Árnyaltan látja s ezzel a kettősséggel játszik végig. Ilyen értelemben mindegy, mi történik a szereplőkkel. A márciusi előadásokban viszont még a molièri véget láthatja a néző, így most én is, de az áprilisi ünnepi hétre remélhetőleg a tervezett elem, egy másik alternatív vég is bekerül, miszerint beemelnek egy nézőt is a végső csavar előtt. A kiválasztott néző deus ex machinaként közbeavatkozhat. A happy end talán még szomorúbb, mint a tragédia. Valójában mindegy, hogy mi a vég. Hogy jellemfejlődésükben hova jutnak a szereplők, az úgy is determinálja őket. Még akkor sem tudnak megváltozni, ha jól alakul végül a sorsuk.

400 év elteltével, most, 2024-ben Sardar visszahozza Molièrenek ezt a gesztusát, a deux ex machina béremelését, amitől A mizantrópban eredetileg elrugaszkodott. Itt felmerül a kérdés, behúzhatunk-e egy nézőt, bevonatjuk-e a bűnbe? Tehetjük-e bűnrészessé a nézőt csupán játékból?

A szünetekben sem áll le az előadás, folyamatosan működnek az installációk, nem esünk ki a dinamikából. Fáradhatatlan színészi munkának lehetünk szemtanúi. Ez egy pulzálás a szabadság, az élménypark és a színház világa között s a legtöbb néző már a második szünetben otthonosan mozog a színészek között. Amíg az belépéskor meghátráltunk, a második szünetben már kíváncsian pásztázzuk a színház zeg-zúgait. De nem csak a szünetekben, előadás alatt is kinyílik a színpad, a színészek beülnek a nézőtérre, koktéllal kínálnak minket vagy épp cédulákat akasztanak a nyakunkba. Egy adott ponton Acastet, az újgazdag filmszínészt alakító Varga Sándor fel is kér egy hölgy nézőt táncolni. Tehát pillanatok alatt reflektorfénybe kerülhetünk. Keresztes Ágnes remekül játssza Célimènet- egyszerre szerethető és elítélhető. Kacagása még mindig a fülembe cseng. Beszippantotta a modern kor és a lájkok világa és a megfelelési vágy hajtja. De lehet-e valaki tökéletes egy tökéletlen világban? Remek partnere Orbán Zsolt, aki méltó főszerepet kapott, megmutatta, milyen jó teherbírású színész. Alceste a társadalomból kiábrándult, őszinte, erkölcsös ember, aki visszahúzná Célimènet ebből a toxikus közegből. Számára egy lakatlan sziget lenne a megoldás és nézve az előadást, bár sokszor kinevetve reakcióit, sokan egyetértettünk vele. Segítője, szinte árnyékként követő barátja Philinte, filmrendező és producer, akit Frumen Gergő alakít. Számomra egyik legkevesebb figura a darabban, nagyon jó harmóniában dolgozik a főszereplővel. Kedvenc jeleneteim kettejük párbeszédei, igazán frappáns, elgondolkodtató, mégis humoros replikákkal. Dicsérném a dramaturgot, Bessenyei-Gedő Istvánt és a rendezőt a frappáns rímes megoldásokért – egy nagyon termékeny írói folyamat gyümölcse a szöveg, sikerült megtalálják az arányt a modern és a verses molière-i forma között.

De igazából nehéz lenne bárkit is kiemelni a sorból, hiszen Méhes Kati, Rappert-Vencz Stella, Rappert-Vencz Gábor, Péter Attila Zsolt és Bodea Gál Tibor hiteles alakításai és dalai is vitték a pálmát (s vele a citromfát) és a Célimène asszisztense bőrébe bújó Laczkó Tekla is nagyon meggyőzően alakított. És nincs jó játék jó játékmester nélkül, aki nem más, mint Erdei Máté. Kovács Éva, Bándi Johanna, Gál Ágnes, László Zita, Sosovicza Anna nem csak a Mizantróp Multiverzum palettáját színesítik. Táncosaink ismét remek koreográfiákkal leptek meg minket és Kupás Anna díszlet- és jelmeztervező is átláthatóvá, kortárssá, de mégis költőire szabta a kereteket. Mindent emberivé, még életszagúbbá tett a vörös padló és a vörös háttér, amit több jelenetben kivetítőként funkcionáló fehér tömbök takarnak. A vér színe figyelmeztet, lehet, hogy félig komédiát látunk, a történet véresen komoly, perbe nyúlik és sok minden múlhat az ítéleten. Ebből a háttérből nyílik ki a szem, ami szinte egy álomszerű képpé alakítja a teret. Ez a motívum is több jelentéssel bír az előadás során. A szem a lélek tükre, a legsérülékenyebb emberi szimbólum, miközben sérthető, ugyanúgy tud sérteni. Arról, hogy a légyzümmögés is helyén legyen és hangzásában is teljesen beszippantson az előadás, Bakk-Dávid László gondoskodott. Precíz, aprólékos, minden részletre kitérő munkáját csak dicsérni tudom. Most már hangzásvilágáról felismerem, ha ő az előadás zeneszerzője. Hogy ez őt vagy az én fülemet dicséri? Talán mindkettőt. De főképp az övét. A mai korba ágyazták a történetet és hogy ez ilyen jól sikerült, Nagy Biankának is köszönhető, aki remek ötletekkel és megvalósításokkal tette színesebbé a jeleneteket.

Mindenképp szívből gratulálok a csapatnak, hogy egy ilyen hatalmas molièri (citrom)fába vágta a fejszéjét. A nézőnek meg ígérem, nem fog citromba harapni, ha megnézi A mizantrópot. Igazi koktélt kevertek belőle a Haragosok!