Benczédi Anna, aki nem csak a Vízitündérről, hanem az aszályról és a kamaszkori depresszióról is rajzolt már képregényt

A kolozsvári Planetáriumban nyílt kiállításod retrospektív az elmúlt pár évben született képregényeidből? Ha jól tudom, ezelőtt Budapesten is bemutattad és Kolozsvárról is tovább fog menni.

Igen, kicsit ki van pótolva a budapestihez képest és ugyanígy, ahogy van, tovább fog menni Pécsre, április 17-én. Amit azóta rajzoltam, hogy képregényekkel foglalkozom, nagyjából itt van. 2023-ban több képregényt rajzoltam, mint az eddigi években, és azokból nem minden került be, de a hat új, egyoldalas képregényem itt van. Az utolsót épp a kiállításmegnyitóra rajzoltam, ez az első versképregényem. A Szépirodalmi Figyelő és a Fiatal Írók Szövetsége rendezett egy irodalmi estet a megnyitóhoz kapcsolódva, Markó Béla volt az est ünnepeltje, az ő munkásságára reagált egy költő, Korpa Tamás, és egy képregényalkotó, aki én vagyok. Markó Béla Szétszedett világ című versét adaptáltam képregényre, nagyon tetszett benne az a kép, hogy „a kezemről lecsorgó éjszakában”. Kihívás volt, mert egy adott ponton el kell döntenem, hogy lesz-e rajta szöveg vagy nem. Megpróbáltam az egész verset beleszőni a rajzba, de rájöttem, hogy így nem marad hely a rajznak, és akkor kivettem a szöveget.

Ha nincs benne szöveg, akkor még képregény?

Igen, mert időben történnek benne dolgok.

Vázlatokat is kiállítottál, ezeken látszik, hogy mennyi munka előz meg egy ránézésre talán egyszerűnek tűnő képregényt. Elmesélnéd, hogy mik a munkafázisok? Mindig készítesz vázlatot?

Egy képregényalkotónak ez a legnagyobb szomorúsága, hogy évekig dolgozik egy könyvön, amit el lehet olvasni 10 perc alatt... Ha olyan a könyv, akkor az ember újraolvassa többször is, ez a legjobb eset. Úgyhogy igen, minden munkámat komoly vázlatozás előzi meg, és az is több fázisra van lebontva. Például amikor én írom a forgatókönyvet is, akkor azzal kezdődik a munka, hogy sétálok egyet vagy tusolok, és olyankor jön egy ötlet, amit megforgatok a fejemben, aztán beírom a telefonomba. Másnap újraolvasom, és ha még mindig jól hangzik, akkor rajzolok vázlatokat, amik nagyon csúnyák, de az a lényegük, hogy az ötletet papírra rakjam, és hogyha az is működik, akkor készítek egy mások által is értelmezhető vázlatot. Ha magamnak dolgozom, akkor kihagyom ezt a lépést. Végül pedig megcsinálom a színes változatot.

Az első dolog, amit kitalálsz, az a képfelosztás, és utána következik a stílus?

Pontosan. Előbb megoldom az oldal olvasási irányát, és azt, hogy minden alkatrész a helyén legyen, követhető és élvezhető legyen, utána pedig elkezdek gondolkozni azon, hogy a színes változata milyen stílusú legyen. Az utóbbi időben például nagyon ráálltam a linómetszetet utánzó digitális technikára.

Hagyományos linómetszettel kísérleteznél?

Igen, visszatérő fantáziám, hogy elkezdek újból linómetszetezni. Nagyon szerettem, amikor ezzel foglalkoztam az egyetemen, és mostanában nézem, hogy hol vehetnék olcsón kézi linóprést. Szerintem a Markó-versből készült képregény is jól nézne ki egy ilyen háromszínű linómetszetben.

Két szobrászművész is van a családodban, a nagyapád Benczédi Sándor, a nagynénéd pedig Benczédi Ilona. Kettejük alkotásaiban a humor és a karikatúra a közös jellemző. Mennyire inspirált a munkásságuk? A képregényekhez is szükség van arra, hogy nagyon tömören, lényegretörően tudj fogalmazni.

Abszolút. A legnagyobb segítség az volt, hogy úgy nőttem fel, hogy benne voltam ebben a művészi közegben. Hat évesen felkeltem, bementem a műterembe, ahol nagyapám dolgozott, és kérdeztem, hogy mit csinál, mire mondta, hogy „szarbit csinálok, szarbit...”, ami szobrot jelent. Utána hozzáfűzte, hogy „nem csinálom, alkotom”. Mindig mondott valami vicceset, így kezdődtek a reggeleim, amikor a nagyszüleimnél voltam nyáron. Aztán leültem és elkezdtem agyagozni, és nagyapám mutatott egy-két dolgot, hogy ennek most túl hosszú a könyöke, ezt így rövidítsd le, szóval már tanított akkor is. Ez sokat segített. Hamar rájöttem, mert hamar rájöhettem, hogy inkább rajzolni szeretek, mint kisplasztikát csinálni. Ugyanakkor az, hogy nekem híres nagyapám volt, és híres a nagynéném is, igazából hátrány is, kicsit izgultam is most, hogy Kolozsváron, a szülővárosomban állítok ki, mert engem itt mindenki ismer, és mi van, ha azt mondják, hogy „jaj, Benczédi Sándor unokája... hát, nem olyan jó, mint a nagyapja”…

Küzdöttél az ellen, hogy művészeti egyetemre felvételizz? Akkor nem merült fel benned, hogy esetleg nagyok lesznek az elvárások veled szemben?

De igen, persze, akkor is ugyanezek voltak a félelmeim, sőt még inkább, mert akkor még galériaművésznek készültem, azt hittem, hogy grafikus leszek, és ki fogok állítani. Később kezdtem el illusztrációval foglalkozni. De annyira érdekelt maga a közeg, meg az, hogy rajzoljak, hogy végül felvállaltam azt is, hogy lehet, hogy nem leszek sohasem olyan jó, mint a nagyapám vagy a nagynéném, de ezt akarom csinálni. Ebből meg is született egy hozzáállás, hogy nem kell tökéletes lennem, nagyon boldog leszek akkor is, ha középszerű vagyok, mert azt csinálom, amit szeretek.

Hogy találtál rá a képregényre, mint műfajra?

Amikor kicsi voltam, volt pár képregény a házunkban, ezek a svéd képregények magyar fordításban, a Bobó és a Góliát, meg találtam pár Kázmér és Hubát, azokat is nagyon élveztem. 22 évesen három hónapot töltöttem az Egyesült Államokban egy work and travel programmal, akkor fedeztem fel az alapképregényeket, a Maust, a Persepolist és a Fun Home-t. Akkor rájöttem arra is, hogy a szuperhősös képregények nem érdekelnek. Miután befejeztem az egyetemet, kezdődött itt Kolozsváron egy képregényklub, amit Maria Surducan, Ileana Surducan és Adrian Barbu vezettek a Német Kulturális Központnál, és igazából ott kezdtem el megtanulni képregényt rajzolni.

Ez végül is egy szakmai együttműködés kezdete lett, mert a Vízitündér-sorozatot Maria Surducannal készíted.

Igen, őt a képregényklubban ismertem meg, mert mi ugyan ugyanazon az egyetemen tanultunk, de ő egy-két évvel fölöttem járt, és az nem olyan volt, hogy a felsőbb évesekkel szabad beszélni. Úgyhogy csak látásból ismertem, csodáltam és irigyeltem, és amikor megismertem személyesen is a képregényklubnál, akkor összebarátkoztunk, és azóta is együtt dolgozunk.

Bár mindketten rajzoltok képregényt, a Vízitündér-sorozat esetében Maria Surducan nem rajzol, csak ír.

Maria írja a szövegkönyvet és a forgatókönyvet, és ő ebben nagyon jó, pont azért, mert ő is képregényalkotó, ezért sosem zsúfol tele cselekménnyel egy oldalt, hogy aztán lehetetlen legyen megrajzolni. Azért is szeretek vele dolgozni, mert tényleg nem mondja meg, hogy mit rajzoljak, hanem konzultálunk közben, ha valamit nem értek vagy valamelyik szereplőnek a motivációja nem egyértelmű, akkor arra rákérdezek.

Abból, hogy egy román és egy magyar alkotó dolgozik együtt kapott valamilyen különleges többletet ez a képregény?

A Vízitündér világa közép-kelet-európai mesevilágból születik, sok elemet meg lehet találni a magyar, a román vagy más környékbeli népek meséiben. Valóban érdekes, hogy magyarul és románul is megjelent képregényt azt hiszem, csak mi adtunk ki, mondjuk olyan kicsi a képregényalkotók közössége Romániában, hogy talán nem is meglepő, hogy nincs több ilyen együttműködés. Az óriásokat a második kötetben az újévi román maszkok inspirálták, a szereplők ruházatába pedig belecsúsztattam népi elemeket, például Ilona nadrágján ott van a székelyharisnya zsinórozása és ezt ötvöztem szecessziós elemekkel, mint az áttetsző ing, a csillámok meg tollak, az egyik fiú szereplőre pedig román inget adtam. Persze mindez stilizált, szóval nem kimondottan felismerhető és nem feltétlenül helytálló néprajzilag, de valamilyen szinten, diszkréten használtam népi elemeket.

Franciaországban adtátok ki először a Vízitündért, miért?

Először webképregény volt, de nyomtatásban valóban először Franciaországban jelent meg. Ileana Surducannak, Maria húgának volt egy közreműködése egy francia kiadóval, és az ő Facebook-oldalán vették észre az én képregényoldalaimat, és felajánlották, hogy megvennék, így adtuk ki az első kötetet. Meg is rendelték a folytatást, viszont sajnos Franciaországban nem volt sikere az első kötetnek, és akkor a második kötetről is lemondtak. Úgyhogy most próbáljuk elhelyezni egy másik kiadónál a folytatást. Az elképzelés az lenne, hogy közös albumban kiadni három kötetet, amiből az első kettő már megvan, csak a harmadikat kell megrajzolni. Franciaország egy óriási képregénypiac, elég könnyű ott elveszni a nagyon sok színvonalas képregény között. Ezt az is mutatja, hogy Magyarországon és Romániában sokkal nagyobb sikere volt a Vízitündérnek.

De a hazai sikerhez az is kellett, hogy az első kötet közösségi finanszírozással jelenjen meg, hiszen a Jazz in the Park fesztivál projektpályázatán nyert támogatásból valósult meg, a második kötetet pedig az elsőnek a bevételéből adtátok ki. Nem olyan egyszerű azért kiadót találni itt sem ezek szerint.

Találni egyszerű, a kérdés az, hogy mennyire tudják megfizetni a szerzői jogdíjakat, mennyire egyszerű az együttműködés velük, és mennyi munkát fektetnek be abba, hogy népszerűsítsék és terjesszék a könyvet. Szóval lehetőségek vannak, de van annak is előnye, hogy saját kézben maradjon a projekt.

Mi az előnye ennek?

Az, hogy a 100 százalékot mi kapjuk, ha eladunk egy könyvet. Persze, ha mi kell foglalkozzunk a terjesztéssel és a promóval is, akkor az mindenképp idő, és az idő pénz, úgyhogy összetett kérdés, hogy mi is a jobb. Az is szempont, hogy az ember raktárat akar-e csinálni a házából...

Hány példányban jelent meg a Vízitündér?

Kevés, pár száz. A második kötetből, a Vízitündér lányából úgy emlékszem 1000 példányt nyomtattunk, 600 románt és 400 magyart, és akkor újranyomtattuk az első kötetet is, mert az teljesen elfogyott, így összesen 1000 példány táján lehet az is.

Ez a példányszám képregényből kevésnek számít Románia-szinten?

Inkább közepes, mint kevés. Semmiképpen sem sok, mert például a Nor vakációja, a Surducan-nővérek könyve jóval nagyobb példányszámban jelenik meg, de ők kiadóval dolgoztak. Azt hiszem, abból több mint 14 ezer példány elkelt az elmúlt években. Az az érdekes, hogy mindenki azt hiszi, hogy a képregény csak gyerekeknek szól, közben a legtöbb képregényalkotó, aki Romániában és Magyarországon dolgozik, kizárólag felnőtteknek rajzol képregényt. Úgyhogy végre megjelent egy gyerekeknek szóló képregény is Romániában, és most már Magyarországon is, tavaly ott is kiadták.

De a Vízitündér-sorozat is gyermekeknek szól, nem? Tudatosan választottátok a gyermekközönséget, tudván, hogy kevés az olyan képregényalkotó, aki őket célozza meg?

Azt hiszem, hogy a Vízitündérnél nem gondoltunk korosztályra, de olyan 7 éves kortól felfelé ajánlanám, bár hallottam olyan kétévesről, aki minden nap fellapozza, hogy megnézze a vidrákat, és ez nagyon jól esik. Az első kötetet talán inkább felnőttek olvassák, és megveszik a gyereküknek, s akkor ők is, de a második kötet, mivel tele van gyerekszereplőkkel, azt hiszem, hogy inkább rezonál a fiatalabb olvasókkal.

Az, hogy a Magyar Képregény Szövetség az év legjobb új magyar képregényének járó Alfabéta-díját megkaptátok a Vízitündér képregényért, nyitott előtted kapukat Magyarországon?

Igen, az, hogy több projekttel megkerestek azóta, egész biztosan egyrészt a díj miatt lehet, de amiatt is, hogy elkezdtem járni évente Magyarországra a képregényfesztiválra, ahol találkozom, beszélgetek emberekkel. Tény az, hogy például a Szépirodalmi Figyelővel is tavaly kezdtem el dolgozni, két képregényem jelent meg benne, és a Markó-vers adaptációja is az ő eseményükre született.

Ezek mind láthatóak a kolozsvári kiállításodon is. A Szépirodalmi Figyelőben megjelent egyik képregényed például Bálint Tiborról szól.

Igen, Bálint Tibor olyan kolozsvári személyiség, író, akit a szüleim generációjából nagyon sokan ismertek, de vannak velem egyidős barátaim is, akik ismerték személyesen, nagyon művelt és jópofa ember volt, úgy hallom a mesékből. Amikor megkaptam ezt a felkérést, kicsit pánikba is estem, mert féltem, hogy nem teljesítem jól. Ahogy olvastam az életéről, ráakadtam egy mondatra, hogy amikor friss házas volt, és új albérletbe költöztek, nem volt munkaasztala, és akkor a szobából a konyhába, a konyhából a szobába vitte a könyveit meg az írógépét. Eszembe jutott, hogy rajzolhatnék egy körkörös képregényt, amelyben az oldal legtetején látjuk Bálint Tibort, ahogy ír az ágyán, aztán a következő kockában megy a cókmókjával le a konyhába, a harmadik kockában a konyhába ér, a háttérben mosatlan és egy nagy óra, a negyedik képkockában pedig megy vissza a hálószobába a kávéval, az írógéppel, meg rengeteg sok könyvvel. Ez egy perpetuum mobile.

A másik Szépirodalmi Figyelőnek rajzolt képregényed hogy született?

Az jóval nehezebb volt. Ott a téma Burgenland, az osztrák régió, és nekem jóval kevesebb a kapcsolódásom ehhez a témához, úgyhogy sokat konzultáltam a barátaimmal, hogy mi lenne jó. A Fertő-tóról és az azt körülvevő nemzeti parkról szerettem volna valamit rajzolni, és ahogy néztem a térképet, rájöttem, hogy a tó úgy néz ki, mint egy hal. Kitaláltam még egy körkörös képregényt, ahol jön egy lány az akváriumával, amiben van egy halacska, és a nádasban leguggol, leereszti a halacskát a vízbe, és az kiúszik, megnő, és belőle lesz a hal alakú tó. Ez is a körforgásra reflektál valamilyen szinten.

Természettel, környezetvédelemmel kapcsolatos témákat amúgy gyakran feldolgozol.

Igen, illusztráltam egy öko-verseskötetet, volt egy aktivista képregény-antológiánk Verespatakról. Meg szeretek fákat, erdőt, természetes vonalakat rajzolni. Az épületekkel kell még megküzdenem, azok nekem nem fekszenek olyan jól.

Vajon miért? Egy statikus dolgot nem könnyebb lerajzolni, mint valami dinamikusat?

Nem tudom, nekem nehéz, mindig az az érzésem, hogy az egyenes vonalaknál aztán nem lehet hibázni. És hogyha valahol nem lehet hibázni, akkor én attól félek. Közrejátszik még a perspektíva is. Az az ideál, hogy valamit megrajzolni úgy, hogy szabad is legyen, de pontos is. Sokat dolgozom azon, hogy fellazítsam a vonalaimat, hogy kevésbé legyenek merevek. Ez a nagy kihívás most.

Visszatérve a természetvédelemre, a Poc! című dokuképregény-folyóirat harmadik, vízről szóló számában arról rajzoltál képregényt, hogy hogyan befolyásolja az aszály egy szilágysági falu életét. A dokuképregény elterjedt műfaj?

Én más dokuképregényről a régióban nem hallottam. A Poc! aktivistákat, kutatókat, főleg antropológusokat hoz össze képregényalkotókkal. Népszerűsíti az antropológiát a képregények által, és a képregényeket azáltal, hogy ezek nem fikciót dolgoznak fel. Szerintem ez nagyon jó ötlet, mindenféle irányból behozza a közönséget.

Még volt egy másik nem fikciós képregényprojekted is, egy magyarországi rezidenciaprogram, a Women Power in Comics keretében, ahol egy nagyon személyes témát dolgoztál fel.

Igen, ez a Kreatív Európa Program keretében, a Balkán-térség hat országának a részvételével szervezett rezidenciaprogram. A Balaton partján, Zánkán 12 képregényalkotóval osztoztunk egy házon, abszolút feltöltő volt. Láttam, hogy hogy dolgoznak, hogy gondolkoznak a képregényről, meg persze mindenkinek más élettapasztalata volt, volt, aki már „repült”, mert felrobbant mellette egy bomba, meg voltak nagyon fiatalok is, huszonévesek, akik most járnak egyetemre, meg ott voltam én is, aki a karrieremnek valahol a közepén lehetek. Feltöltöttek ez eszmecserék, az, hogy egymás mellett dolgoztunk, és tudtunk segíteni egymásnak, újból felfedeztem a tradicionális technikákat, újból beleszerettem a papírba, a tusba meg a tintába. Végül arra nem jutott idő, hogy a képregényemet meg tudjam rajzolni papíron, digitálisan rajzoltam meg, mert abban nagyon gyorsan dolgozom viszont, két nap, két éjszaka alatt megvolt. Inkább az írással volt gondom.

A téma miatt?

Igen, ez a képregény az önsebzésről és a kamaszkori depresszióról szól nyolc oldalban, és a legnagyobb nehézség az volt, hogy eldöntsem, hogy megcsinálom, mert nem tudtam, hogy segíteni vagy ártani fog, és hogy hogy beszéljek erről úgy, hogy ne az jöjjön le, hogy szuper, gyerekek, vagdossátok magatokat, ugyanakkor ne is mutogassak ujjal, szóval, hogy empátiával forduljak ehhez a témához. A visszajelzések alapján azt hiszem, hogy sikerült megütni a jó hangot. Meglepően sokan fordultak hozzám, hogy „köszi, hogy ezt megcsináltad, amúgy én is... csak nekem a lábamon van, mert nem látja senki ott”, vagy „köszi, hogy ezt megosztottad, amúgy én is... mindig hosszú ujjú pólókat hordok”. Szóval azt hiszem, hogy erről kell beszélni.

A rezidenciaprogram résztvevői is hozzászóltak, miközben dolgoztál rajta?

Igen, segítettek ötletekkel, az itthoni barátaimtól is kaptam véleményt, segítséget a szövegben, meg persze a két mentorunk, Hegedűs Márton és Szép Eszter is sokat segítettek. Szép Eszternek köszönhetem a képregény struktúráját, mert azon túl, hogy négy oldal legyen egy kiterített kar belsejében, nem volt sok ötletem.

Felszabadító érzés volt, hogy megrajzoltad ezt a képregényt?

Abszolút. Ezek olyan dolgok, hogy sokáig nem beszélsz róluk, mert szégyelled. És aztán rajzolsz egy képregényt és mindenkinek elmondod ezáltal. Úgyhogy igen, megkönnyebbültem, hogy ezt kiadtam magamból, de az a legfontosabb, hogy pozitív visszajelzések jönnek, mert tényleg ez olyasmi, amiben nem akarok hibázni, nem akarom, hogy rosszul süljön el. Az biztos, hogy nagyon sokszor átírtam ezt a szöveget, az ötödik változatnál az volt az érzésem, hogy ez a világ legunalmasabb képregénye. De most már újból szeretem.