Az etnikai feszültségek feloldása nem egyéni munka, a társadalom egészét igényli

A Wonders of Transylvania a Reactor és a Váróterem Projekt EGT Alapból finanszírozott Fágáș: multikulturális perspektívák című közös projektjének egyik előadása, amelyet nemrég mutattak be a Reactorban, február 29-én pedig a ZIZ kulturális térben játsszák. A három nyelvű, angolul, románul és magyarul feliratozott előadás humorral és formai bravúrral kutatja, hogy lehetséges-e a közösségi élet egy olyan társadalomban, amely transzgenerációs traumákkal és feszültségekkel teli, illetve párhuzamos világok alkotják.

Boross Martin, a budapesti Stereo Akt színházi kollektíva művészeti vezetője, a magyarországi mozikban most fut a Nyersanyag című első játékfilmje, amelyről itt beszélt a Telexnek. A Nyersanyaghoz hasonlóan a Wonders of Transylvaniában is önreflexív keretet teremtett: Alexa Băcanu dramaturggal és a két társulat csapatával közösen azt mutatták be, hogy milyen, ha egy román-magyar csapat, budapesti rendezővel kiegészítve megpróbálja elmesélni a közös történetét. Erről a munkafolyamatról beszélgettünk az alkotóval.

A Wonders of Transylvania a román-magyar együttélés kérdésével foglalkozik, egy olyan helyi problémával, amit Ön budapesti alkotóként kívülről lát. Többször dolgozott már nemzetközi csapattal, ezúttal hogy állt hozzá ehhez a helyi témakörhöz, amikor felkérték a rendezésre?

Kihívás volt. De már 2019 óta ambicionáltam, hogy Kolozsváron dolgozzak, mert az az év meg 2020 eleje pont úgy alakult, hogy összesen négy előadással voltunk itt vendégszerepelni a STEREO AKT-tal. Voltunk a Kolozsvári Állami Magyar Színházban az Üzenjük Brüsszelnek című előadással, voltunk az Ecsetgyárban a Cím Nélkül (hajlék-kaland-játék) című előadással, és a ZUG-ban, ami akkor még működött, a Tisztasági festés és az Etikett című előadásokkal, így sokféle közönséggel meg szakmabeliekkel tudtunk találkozni, barátságok szövődtek. Abban az évben tartottam egy műhelyt a Reactor és a Váróterem színészeinek, és igazából már akkor megfogalmazódott, hogy majd valamit alkalomadtán csináljunk együtt. Amikor beadták ezt a pályázatot, akkor volt egy hipotetikus felkérés, a valódi munka pedig akkor kezdődött, amikor kialakult, hogy Alexa Băcanuval fogunk együtt dolgozni, ő lesz az író és dramaturg.

Ilyenkor mindig megfigyeléssel, kutatással kezdődik a munka, amikor nemzetközi kontextusban dolgozunk. Kívülállóként nyilván az a legfontosabb, hogy megpróbáljam felmérni azt, hogy a helyi kontextusban mi a legrelevánsabb, hogy egyfelől elkerüljük a kliséket, másfelől meg ne kerülgessünk fontos témákat, szóval egészségesen provokatív téma legyen. Egyébként legelőször román-magyar párokkal interjúztunk, mert csak annyit tudtunk, hogy a párhuzamosan létező valóságokkal szeretnénk valamit kezdeni, hogy nem egy konkrét konfliktusra szeretnénk fókuszálni, nem valamilyen kiéleződött, feszült, most jelenlévő témára, hanem általában arra a tényre, hogy a románok és magyarok akár még egy ilyen nagyobb városban is, mint Kolozsvár, teljesen párhuzamos valóságokban élnek.

Miért vetették végül el a vegyesházasság témáját?

Megtetszett nekünk a mockumentary, az áldokumentarista forma, az, hogy autobiografikus elemek is bekerülhetnek és hogy a történet közege számunkra nagyon ismerős, hogy egy színházi próbafolyamat a kerettörténet. Rájöttünk, hogy érdekel minket ez a megfogalmazásmód, amikor nagyon közel van a valósághoz az, ami valójában egy mesterséges helyzet, kitalált karakterekkel és ívvel felépítve. Ez erősebbnek bizonyult.

Ezt a formát egyébként mennyire inspirálta a játékfilmje, a Nyersanyag, amelyen gondolom, még dolgozott, amikor elkezdődött a kolozsvári projekt, és amelyben egy filmes csapat áll a középpontban, szintén önreflexív módon?

Az utolsó simításokat fél éve végeztük el a filmen, de nem volt átfedés, csak a két bemutató került éppen egy hétre. Számomra a valóság szcenírozása, a valósággal való játék, az autentikusság, a dokumentum-alapanyagoknak a dramatizálása és stilizálása a kezdetektől fontos volt, és ez mostanában többször abban nyilvánult meg, így a film esetében is, hogy egy olyan közeget, olyan karaktereket találunk ki, akik akár mi is lehetnénk, de nem mi vagyunk, viszont azokat a dinamikákat, azokat a motivációkat, azokat az aknamezőket jól ismerjük, amelyek ezeknek az embereknek a közegét meghatározzák.

Az a megközelítés, amit az előadásbeli, történetesen szintén magyarországi rendezőtől látunk, hogy keresi a konfliktust, többször arra biztatja a színészeket, hogy konfliktusosabban mutassanak be egy jelenetet, ez például Önre is jellemző volt rendezőként ebben a munkában?

Nem kellett különösebben provokálni az alkotótársakat, hogy előjöjjenek a történetek, saját tapasztalatok, általuk ismert témák és motívumok – egyrészt mondták maguktól, másrészt közös cél volt, hogy megtaláljuk a fókuszt. Nem, ez inkább egy ilyen toposz, hogy a színházi alkotókat a konfliktus érdekli, mert abból lesz dráma. Olyan rendezőkaraktert alkottunk – Pál Emőke alakítja –, aki egy kicsit elővigyázatlanul, kicsit tapintatlanul érkezik, megalapozott kutatás meg ismeretek nélkül, bizonyos prekoncepciókkal, és jó színházat akar csinálni, valamilyen ütős dolgot, miközben nem feltétlenül a legérzékenyebben kezeli a földön heverő témát.

Rendezőként nem a feszült pontok kitapogatása volt a nehezebb, hanem inkább a már említett egyensúlyozás, hogy ne legyenek az előadásban már huszadszorra ismételt dolgok, miközben legyen a román és a magyar közösség számára is releváns, de akár egy nemzetközi kontextusban, vagy egy magyarországi magyar számára is, emiatt azt a kontextust is fel kellett vázolni, ami lehet, hogy a kolozsváriak számára teljesen evidens. Hogy minél több rétegből szólaljon meg, az volt inkább a kihívás.

Azt gondolhatnánk, hogy értelmiségi közegben kevésbé jönnek elő az etnikai feszültségek, mert talán nyitottabb emberekről van szó vagy inkább van átjárás ebben a körben románok és magyarok között, de ezek szerint ez nem feltétlenül van így.

Azt nem mondanám, hogy ezek lappangó feszültségek, szerintem arról az önmagában szomorú tényezőről van szó, hogy az iskola, a felsőoktatás, a családok, a munkahelyek szintjén egyszerűen ritka az, hogy valódi kapcsolódás és vegyes közösségek legyenek. A színház udvarán is azt láttam az előadás után, hogy külön körökben állnak a román és a magyar nézők. Ez már önmagában egy feszültség, egy kiaknázatlan potenciál, és a Reactor meg a Váróterem arra vállalkozott, hogy legalább a saját terepükön csökkentsék ezeket az árkokat. Nyilván nem megy egyik pillanatról a másikra, de ez egy fontos kezdet.

Bár mára szerencsére nagyon jó kollegiális kapcsolatban vannak egymással a színészek annak ellenére, hogy az egyetemen két párhuzamos osztályban tanulnak, és mint a próbafolyamat alatt megtudtam, előfordult, hogy a tanárok azzal példálóznak, hogy „bezzeg a román színészek nem agyalnak annyit, csak így rámennek”, és aztán kiderül, hogy a románok is ugyanezt mondják, hogy „bezzeg a magyar színészek nem agyalnak annyit, csak úgy nyomják”. Szóval már ott van egyfajta hangulatkeltés, meg a sztereotípiák, hogy hát igen, a románok nagyon expresszíven játszanak, a magyarok meg belülről dolgoznak. Biztos minden területen, minden iskolában vagy minden családban megvannak ezek a ki nem mondott, vagy éppen nagyon is kimondott vélemények. Van most már elég sok ismerősöm, aki akár 10 éve itt él Kolozsváron és nincsenek nagyon mély barátságai a másik etnikumban. Szerintem ez problematikus.

Hogy lehet elkerülni a sztereotípiákat, amikor megpróbál megfogalmazni egy ilyen problematikát? Ebben az előadásban is ott van például a hagyományőrző székely lány alakja, de más sztereotipikusnak mondható karakterek vagy helyzetek, ehhez hogy viszonyult az alkotócsapat?

Eszter karaktere (Kolcza Rebeka) a fiktív színtársulat által megfogalmazott jelenetekben tolta túl a hagyományőrző székely lány szerepét, tehát ez már a színház a színházban rétege. Amikor a főzőshowban kamu csángó népzenére táncol, az egy improvizáció a történet szerinti társulat részéről, ami elég hamar le van keverve a rendező által, aki a személyességet hiányolja, szóval ott pont a sztereotípiákat parodizáljuk. Archetípusokra ettől függetlenül szükség van, ha egy társadalmi spektrumot akarunk kicsiben reprezentálni egy társulat tagjain keresztül. Ezért van az előítéletes pesti magyaron és a hargitai hívő székely lányon kívül Bukarestből lebukott ex-celeb, egy moldvai és egy enyedi származású karakter is.

Nagymértékben rá vagyok utalva a helyi dramaturgra, hogy neki mi a szókészlete, milyen ismeretei, milyen véleménye, milyen megközelítése és ízlése van, és ezek átmennek a színészek szűrőjén is. Ez a legizgalmasabb és a legnagyobb kihívás is vendégalkotóként, hogy szinte minden alkotótárs új, és nemcsak egy előadást kell létrehoznunk, hanem egymást is meg kell ismernünk, megértenünk, hogy kit mihez képest, mi érdekel.

Sok olyan elem van az előadásban, amiről a trashesztétika juthat eszünkbe, már az első jelenetben románokról és magyarokról szóló kínos vicceket mondanak a színészek, de vannak különböző talált tárgyakkal előadott történelmi jelenetek vagy horrorparódia is. Ezeknek az elemeknek mi a szerepe, segítenek abban, hogy humorral, kívülről nézzük az előadásban bemutatott viszonyokat?

Van olyan, ami hangulati elem és van olyan dramaturgiai elem, ami pedig azt a világot erősíti, hogy egy színházi társulatot nézünk, akik DIY-eszközökkel improvizálva próbálnak mindenre azonnal valami megoldást találni, és mindent a maguk eszközeivel elmesélni. Tehát ez inkább utalás arra, hogy low budget körülmények között hogyan tudnak a lehető leggyorsabban reflektálni valamire, mert ez az, amit mondjuk a színház tud. Illetve fontos rétege az előadásnak a videós történetmesélés. Az amatőr/archív stílus azt tükrözi, ahogy egy lelkes csapat nem művészi igénnyel rögzített videóit látjuk a próbafolyamat különböző fázisaiból, ami werknek indult, aztán később dokumentumfilm lett belőle, amikor elkezdtek bonyolódni a dolgok.

A videófelvételek az időugrást is lehetővé teszik az előadásban, a szereplők visszatekintenek az egész munkafolyamatra, és úgy tűnik, hogy nem ítélik túl sikeresnek a projektet. Ezek szerint lehetetlen feloldani az etnikai feszültséget?

Ebben én nem tudok ítéletet hozni, de azt látjuk, hogy nem egy egyén vagy egy maroknyi csoport elhatározásán múlik, ez egy alaposabb munka, ami a társadalom egészét igényli, és amikor ilyen naivan, idealistán ugranak bele, akkor annak vannak buktatói. Ha más nem, az, hogy nem pontosan tudják, hogy milyen érdekeket, érzelmeket vagy gondolatokat sértenek azzal, hogy ők megfogalmazzák a magukét. A nyilvánosság mindig érzékeny helyzet, amiben hogyha az ember elkezdi kikiabálni a dolgait, akkor az már közüggyé válik.

Ugyanakkor elég hangsúlyosan jelen van a nagypolitika is az előadásban, az adja a fordulópontot, ami után elszabadulnak az indulatok. Vajon lennének-e etnikai konfliktusok, ha a nagypolitika nem szólna bele?

Fontosnak tartottuk, hogy ne csak személyes vagy szakmai konfliktusok legyenek, ne csak azok a produkciós feszültségek, hogy elfogy a pénz, vagy az árvíz miatt tönkremennek a dolgok, hogy ellopják a díszleteket, szerettük volna, ha bekúszik a nagypolitika is, és akkor kitaláltuk ezt a fiktív, de valamennyire bizonyos valós igényekből inspirálódott politikai szitut, hogy Székelyföld autonómiájára vonatkozóan országos népszavazást írnak ki. A csapat nagy része – hiszen úgymond felvilágosult értelmiségiekről beszélünk – először távolságtartóan kezeli a témát, de országosan közben eszkalálódik a helyzet, egyre nő a feszültség, nyilván a családokon belül ez kiélezettebb téma lesz, és ebben az egész közegben egyfajta provokációként hat az, hogy a román-magyar közös történelemről csinálnak előadást. Ez a feszültség bekúszik akarva-akaratlanul is a próbaterembe, egy párkapcsolat is áldozatául esik ennek, valahogy megmérgeződik a hangulat. Központi motívuma az előadásnak, hogy ezek a feszültségek, ellenérzések sokszor szándékosan vannak kiprovokálva a politikai vezetők által valamilyen rövid távú hatalmi cél érdekében, a saját bázisuk radikalizálása vagy megszilárdítása érdekében, vagy az ellenoldal diszkreditálása miatt, és természetesen az ilyen típusú hatalmi, propagandisztikus provokációnak mindig a társadalom issza meg a levét.

A fiktív társulat neve csak hasonlít a valós társulat nevére, a politikai pártok viszont a valós nevükkel szerepelnek az előadásban.

Persze, nem éreztük fontosnak, hogy kreáljunk egy párhuzamos valóságot, nagyon erőltetett meg fölösleges költőieskedés lett volna szerintem, hogyha az RMDSZ helyett valami másik betűszót rakunk össze, vagy Orbánt nem Orbánnak hívjuk, szóval arra azért alapoztunk, hogy a nézőtéren ülőknek hasonló a tudása nagyvonalakban a romániai közéletről. Igen, ez a történet a mában, ebben a közegben játszódik, de az meg egy másik elvi kérdés, hogy a színészek nem a saját nevükön játszanak, és a Reductor sem a Reactort jelöli, ez inkább egy geg, hogy ennyire hasonlít a neve, de nyilván azt szolgálja, hogy a látszatát is el akarjuk kerülni, hogy ez egy dokumentarista előadás.

Már említettük, hogy az előadás a színház a színházban formával játszik, a fiktív társulat pedig különböző jelenetekben próbálja egymás mellé tenni a román és magyar kulturális vonatkozásokat, történelemszemléletet. Az egyik legviccesebb próbálkozás az, amikor két-két román, illetve magyar történelmi személyiség „párbajozik”. Miért éppen ezeket a történelmi személyiségeket választották?

Erdélyi hősöket kerestünk. Olyanokban is gondolkodtunk, akikről eltérnek a narratívák, például Avram Iancu, aki biztosan klisé, de pont ezért fontos, mert annyira klasszikus esete ennek, hogy két külön történelmi narratíva van róla, és vannak azok a hősök, akiket a másik etnikum nagy eséllyel nem ismer, mert nem tanul róla az iskolában, Doina Cornea és Szilvássy Karola például ezekre volt egy-egy példa, ahogy Márton Áron is, volt a társulatban is olyan, aki nem tudta, hogy ki ő. Ez is például annak a bizonyos szakadéknak a része: ha nincs közös irodalmunk, ha nincsenek közös történelmi példaképeink, hőseink, nincs közös narratívánk, akkor nagyon nehéz megtalálni a közös metszetet. Úgyhogy innen jött az ötlet, a konkrét személyek pedig egy ötletelés során kerültek elő, mindenki javasolt embereket, és megnéztük, hogy melyek lennének a legabszurdabb találkozások.

Hogyan dolgoztak Alexa Băcanuval? A dramaturgiai munkának melyik része volt közös?

A leírt, elhangzó szövegeknek a 80-85%-át ő írta. Ami közös volt, az az alapkoncepció, meg a történet íve. A karaktereket többé-kevésbé együtt találtuk ki és a jelenetek struktúráját is. Ugyanakkor ez egy devising módszerrel készült darab, aminek a színészek is alkotói, hiszen sokszor volt, hogy mi csak egy ajánlattal éltünk, például, hogy csináljunk egy előadást a természetről – ami aztán a sámánisztikus minietűdöt inspirálta –, vagy hogy szeretnénk valamit a gasztronómiával, két párhuzamos recepttel kezdeni valamit. Ezek ajánlatok voltak, a színészek csináltak rá jeleneteket, improvizáltak és akkor ezek valamilyen formában bekerültek a darabba is. Szóval ők is nagyon sok alapanyagot szolgáltattak a végső szöveghez, például van egy ebédjelenet, amikor mindenki olyan már-már elfeledett, vagy talán addig a pillanatig jelentéktelennek tűnő családi történeteket, minitraumákat vagy éppen nem annyira mini traumákat mesél, azokban is vannak autobiografikus elemek, de vannak kitaláltak is.

Így, hogy most már elég jól ismeri a kolozsvári független színházi szférát, hogy látja ezt, a budapestihez képest, főleg olyan szempontból, hogy egy ilyen előadás mennyire nagy közönséghez juthat el, mennyire lehet szélesebb körű impaktja?

Van egy pár dolog, amit nagyon irigylek. Az elmúlt időszakban voltam a ZIZ-ben, régebben a ZUG-ban, a Tranzit Házban, az Ecsetgyárban, de a legfrissebb élményeim a Reactorhoz kapcsolódnak. Itt nagyon fiatal és lelkes a közönség, egyáltalán van közönség, jó, nem egy nagy színházterem, 50-60 ember fér be, de én még nem láttam olyan előadást itt, ami ne lett volna tele, és úgy látom, hogy nem is kell olyan borzalmasan sokat dolgozni érte, hogy legyen rá közönség. Azért itt a Reactornak van egy presztízse és monopol helyzete abban, amit csinál, amit teljes mértékben kiérdemelt.

A menedzsment-részébe kevésbé látok bele, de úgy tűnik, hogy nagyon elhivatottak, nagyon lojálisak a színészek, odaadóak és alázatosak, sok energiát és időt fektetnek be, nagyon sok személyes áldozatot hoznak. Van egy erős kollektív felelősségvállalás, ami egyfelől nagyon megható és izgalmas, jó munkamorált eredményez, másfelől saját tapasztalatból is tudom, hogy mennyire kell vigyázni magunkra és egymásra, hogy ez ne vezessen egy önkizsákmányoló életformához.

Mindenki elfárad a low budget, független, szabadúszó létben előbb vagy utóbb, vagy bizonyos időszakokban, ezt Magyarországon most hatványozottan érzékelni lehet, mert évek óta egyre radikálisabban van marginalizálva a független, kortárs, kritikusabb terület az anyagi megfojtás által. Szóval nagyon nehéz a puszta túlélés is meg a morális és mentális épség megtartása. Nagyon jellemző Budapesten a munkahalmozás, amikor színészek nagyon sok produkciót csinálnak egyszerre vagy valamilyen más civil munkával vegyítik.

Ami nagyon nagy különbség a Reactor esetében, hogy itt van mobilitás, az év bizonyos szakaszában nagyon sokat turnéznak, nagyon sok vendégjátékuk van, ami szerintem fontos dolog, nagyon más impulzusokat kaphatnak, nagyon más közönséggel találkoznak. Magyarországon alig van mobilitás, vízfejű az ország, nincsenek nagy presztízsű fesztiválok, csak az állandóan a túlélésért küzdő Thealter, ezen kívül talán egy-egy nyári zenei fesztivál, de ami másfél évtizede a POSZT volt, az a kategória teljesen eltűnt. Ez egy másik dolog, amire irigykedem.

A STEREO AKT társulattal mik a következő projektjeik?

Két színházi projektre készülünk. Az egyik a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében készül egy budapesti iskolában, ez egy helyszínspecifikus dokumentarista részvételi előadás és a pályájukat elhagyó tanárok történeteivel foglalkozunk, amelyek rávilágítanak a rendszerszintű problémákra, és a nézőkkel közösen próbálunk kiutat keresni ebből egy interaktív fórum keretében. A másik egy performatív hanginstalláció vagy performatív koncert, itt egy bolthelyiségben ülnek majd a nézők, és az ablakon kifelé tekintve látják majd az utcán elhelyezett improvizáló zenészeket, akik hétköznapi cselekvésekkel, hétköznapi tárgyakkal hoznak létre egy zenei művet, ezt Tara Khozeinnel, a feleségemmel, iráni-amerikai énekes-zeneszerzővel közösen csináljuk.

Azt lehet már tudni, hogy Erdélyben bemutatják-e a Nyersanyag című filmet?

Neveztük a TIFF-re, úgyhogy majd a tavasz során kiderül, hogy beválogatják-e. Országos vagy helyi moziforgalmazás egyelőre nem várható, de a Filmtett munkatársai is látták a filmet, és azt ígérték, hogy majd gondolkodnak, hogy milyen eseményeken, fesztiválokon lehetne megmutatni.