Három káosz kevesebb, mint egy

Sokszor érzem úgy, hogy káosz van a szívemben és a lelkemben. – Ha többesszámban írtam volna ezt a mondatot, jobban el tudtam volna tussolni, de nem ez a cél.

Megnézve a Káosz című stúdióelőadást született meg bennem a felismerés, hogy a káoszban jobban ott a rend, a harmónia, mint képzelnénk. A kuszaság mögött komplex háló van, előre kiterveltnek tűnő alakzatokkal, kirepülő, majd pontosan a helyére visszakerülő puzzle darabokkal. Három nő, három élet, három szinte idegösszeomlásig elmenő sors bontakozik ki a szemünk előtt körülbelül másfél órában az Ács Alajos Stúdió színpadán, karnyújtásnyi távolságra a nézőktől.

Lehuppanok a sarokban, pont akad még egy hely az ügyelő és fénytechnikus mellett. In medias res kezdődik az előadás, sorra megjelenik a három főszereplő s minden történet megelevenedik a szemünk előtt, amit elmesélnek.

Színészeink számos metamorfózison mennek át, gyakran férfi bőrébe is bújva. Bámulatosan, az orrunk előtt, pillanatok alatt. Nem esnek át a ló túloldalára, nem kifigurázzák, megformálják az éppen elmesélt törtent adott szereplőit. Az elején kusza összevisszaságnak tűnhetnek a jelenetek, de ahogy haladunk a történetek fonalán, egyre inkább fel tudjuk gombolyítanii a szálat.

Gál Ágnes Sofiát alakítja, egy általános iskolai tanárnőt, aki az iskoláért harcol, közben szembenéz a benne forrongó haraggal, legyőzi a félelmét, kiáll magáért és az intézetért, és igazgatói státuszba lép. Emmi, azaz Rappert-Vencz Stella (kettős szereposztásban Moldován Blankával), újságíró, aki nehezen tudja a szakmáját és a családi életét egyensúlyba hozni; ebben férje sem segít, így elválnak, a bíróság a férjének ítéli a gyermeket. A harmadik szereplőt, az egyedülálló, saját páciensébe beleszerető terapeutát Keresztes Ágnes játsza. Mint jó pszichológus, néha analizálja a történteket s pont a fájó részre tapint. Mindhármójukon nehéz a teher, lelkileg összetörnének, meglehet, de úgy tűnik, a hármas teher elviselhetőbb, mint egy.

Minden krízist kétségbeesés követ, majd zsigeri reakció, szállnak a pofonok, a hangerő is egyre magasabb, az agresszió hirtelen haragból, kontrollálatlanul születik. Az üss vagy fuss- helyzetből az első opció mellett döntenek a szereplők, majd hol megbánják, hol megbűnhődnek érte.

Káosz van s a káosz olyan, mint a métely, az élet minden területére befurakodik, család, munkahely, fizikai és mentális egészség, társadalom. Elmesélve, már az eseményektől távolságot tartva világos minden, de a káoszban élve, a káoszt megélve kétség és kilátástalanság uralkodik. Ítélet és önítélet. Harc a tisztánlátásért. S mindezt remekül hozzák színészeink, szinte mesterfokon. Mindamellett mellékszereplők bőrébe is bújnak, hogy minden történet megelevenedhessen.

A tragédia komédiába ful – sötét komédiába. Ehhez képest a színek élénkek, lila, zöld kosztümök és sárga szoknya. Minden szereplő egy színben- az egyediség s az egyedi káosz szimbóluma, mégis keveredve, egymást segítve – támogatva válik a darab igazán színessé és érthetővé, követhetővé. A díszlet egyszerűségében segíti a helyszínek gyors változását, az utolsó jelenetekben a függönyök is lekerülnek s a szereplők rácsok mögül szemlélik a valóságot. A zenei alapok is tökéletesen idomulnak az eseményekhez.

Kiemelném, hogy nem egy férfiellenes előadást látunk, a darabot is férfi írta. A fókusz a nőn van, női szemszögből követhetjük az eseményeket. A hosszan tartó vastaps után megvártam a három főszereplőt, hogy gratuláljak s elbeszélgettünk a látottakról. Keresztes Ágnes rávilágított, hogy a szereplők nem csupán az eseményekre reflektálnak, hanem önirónikusan, saját magukat is kifigurázzák és ez egy felszabadító érzés is lehet; ezáltal a néző is önmagára ismerhet. Beavat kicsit a kulisszatitkokba: a próbafolyamat során a rendező, Csábi Anna, elmondta, hogy ebben a kusza helyzetben, ami kitisztul, az a fontos, hogy a szereplők barátok, s hogy ez együtt velük történik, nem külön- külön, s ettől olyan, mintha könnyebb lenne.

Gál Ágnes indítja az előadást és bár ő a legvisszafogottabb szereplőt játssza, már az elején kitör belőle az agresszív énje. Megtudom tőle, hogy volt egy első jelenet, amit a rendező kihúzott, valamint a vége is más volt. Összességében akár egy három órás előadás is kikerekedhetett volna az anyagból, ha a rendező nem húz ki részeket. Nem is gondolta volna, hogy ilyen érdeklődés övezi majd a záró jelenetet, a személyes reflexiót.

A jelenetek nagyon gyorsan pörögnek egymás után s felmerült bennem a kérdés, ezt hogy lehet követni, hogy nehogy kiess a szerepből. Rappert-Vencz Stella elárulta, hogy ő úgy rögzítette az agyában a folyamatosan pörgő jeleneteket, mintha filmkockák lennének, mint egy filmet, így már nem maradnak ki részek és nem keveri össze a kellékeket a váltásnál.

Az előadás egy személyes visszacsatolással ér véget: színészeink párhuzamot vonnak saját életük és a szerepük között. Ahogy beszélgetésünk során később megtudtam, a bemutatón ez még nem volt része az egésznek, nem így volt vége az előadásnak, ezt a rendező utólag javasolta. Érdekesnek találják ezt a megoldást, mert így bepillantást nyújt a nézőnek, hogy van-e találkozási pont egy színész és egy szerep között. A darabnak új mélységet ad a személyes reflexió, így a végén nyitással zárni mindenképp jó megoldásnal bizonyul. Nekem is tetszett.

Számomra az előadás végén fordult egy nagyot a kocka s feltettem magamban az amúgy is ott lappangó kérdést: Kivel tudnék a legjobban azonosulni? Kinek a káosza lappang az én életemben s mi lenne, ha robbanna? Hol lenne az a töréspont, amikor azt mondanám, eddig s ne tovább? Elég nagy káoszban élünk amúgy is. Kell-e ez nekünk? Mielőtt azt mondanák, nem, ajánlanám a február 15.-i bérletszünetes Káoszt, a Harag György Társulat ünnepi évadának egyik remek előadását.