Végig kell járni az elszakadás útját, hogy a gyermek és a szülő újra egymásra találjon

„Nem könnyű dolog nyolcévesnek lenni, pláne, ha az illető fiú, és még egy kétéves lánytesó is nyomasztja felnőni vágyó gyermeklelkét. Hát igen!

Mi történik egy élénk fantáziájú kisfiúval, akit nem ért meg a környezete? Merre van a világ vége, meddig tart a »soha többé nem láttok« utca, mi van az óperenciás tömbházakon túl? Remek történet nagyon kicsi kamaszoknak, tömérdek válasz, tömérdek őket érintő kérdésre? Miért nem szeretnek már a szüleim? Mi történne, ha világgá mennék? Milyen az, ha felnőtté válsz pár percre?” – olvashatjuk a szatmári Brighella Bábtagozat eseményének beharangozójában.

A szatmári bábtagozat ünnepi évada derekán úgy döntött, nincs mese, új év ide vagy oda, világgá megy. Nem kell megijedni, nem gondolják komolyan, bármennyire is komolyan álltak a feladathoz: január 27.-én 11 órától színpadra varázsolták Michael Ende meséjét, Világgá mentem, majd jövök! címmel, Nagy Regina rendezésében.

Az előadás 7 éven felülieknek ajánlott, bár én egyre inkább azt érzem, határ a csillagos ég, hisz ugyanúgy felnőttek, szülők, nagyszülők is bátran beülhetnének – gyermekkel vagy akár gyermek nélkül, hisz igazi időutazásra vagy tükörtartásra alkalmas előadásra huppanhatunk be a piros és fekete párnácskákra. Nekem gyermekkorom néhány képkockája elevenedett meg, de több szülő azt emelte ki a taps végén, hogy szinte magukat látták a színpadon, mondván: Nálunk is pont így zajlanak az iskolába indulós reggelek... De hogyan is? Ezt látni kell.

Belecsöppenünk egy előadásba. Kialszanak a fények s ebből a feketeségből derengnek a szürke mindennapok, a nógatós reggelek, amikor a gyerek – valljuk be, ez mindig így volt, van és lesz – nem akar iskolába menni. Nógatások, noszogatások, unszolások, dorgálások, piszkálások, felháborodások... ideges szülői hangok dobolnak a főszereplő, Samu dobhártyáján, aki kilép az esős, nyirkos utcára és uccu neki, világgá megy. A fejében. S ebbe a fantáziavilágba csöppenünk mi is, nézők, kicsik és nagyok. Ijesztő a való világ, nem olyan, mint a televízióban, hanem sarkítottabb, veszélyesebb.

Felfeslenek hirtelen döntések, vágyak s ahogy közeledünk az előadás végéhez, a fantáziadús környezet egyre szikárabbá válik – egy hajléktalan életébe nyerhetünk betekintést, aki bizonyára már régóta útnak eredt, de nem sikerült hőssé válnia. Itt térünk vissza az alfához, amikor Samu hazavágyik, hazamegy, mondván, hogy otthon jó. Beleszövődik a történetbe egy erős szeretetszál, ami Nagy Regina rendezéseire igencsak jellemző. Több általa rendezett előadás végén könny szökött a szemembe, ahogy most is. Felnőttként visszagondolni arra, milyen jó volt hazamenni s milyen szép is volt, amikor szüleink (akik már lehet nincsenek velünk) meséket olvastak nekünk, megható. Gyerekként pedig megnyugtató, hogy otthon ott az a láthatatlan szál, ami összeköti a családot és lehet, hogy van egy kistesó, akire féltékenyek vagyunk, de minket is ugyanúgy szeretnek.

Hogy igazán belekerüljek ebbe a hangulatba, sokat segített a színészek szinte láthatatlan háttérmunkája, a zene és a világítás.

Bessenyei Gedő István, a Harag György Társulat művészeti igazgatója is kiemelte, hogy az előadás egyik varázsa az, hogy a néző úgy érzi, amit lát, az róla szól; mindenki volt már valamelyik oldalon, ha más nem, a gyermek oldalán. Megtudtam, hogy a szöveg maga munkát adott a rendezőnek, hiszen itt- ott kiegészítésre szorul, de Regina nagyon szépen megoldotta és remekül színpadra vitte a történetet. Ehhez társult a színészi munka, a látvány és a zenei megoldások; a bemutató után szívből gratulált a társulatnak.

Nagy Regina elmondása szerint sokat próbáltak, sokat gyakoroltak, sokat kísérleteztek az elmúlt hónapban. Lehet külső szemmel nem látszik, mennyi munka van mögötte, de nagyon sok energiát fektettek bele. Érdemes lenne betenni egy kamerát, hogy lássuk, mi zajlik a háttérben – rengeteg kúszás- mászás, pakolás. Ezt az előadást nagyobb korosztálynak szánták – ez is kicsit a komfortzónából való kilépés. A bábszínház egy műfaj, nem csak gyerekeknek, felnőtteknek is szól – ezt a saját bőrömön is tapasztaltam. Regina nagyon szereti Ende írásait, s mivel ez a mese egy nyolc éves kisfiúról szól a mai világban s neki is van egy nyolc éves fia, teljesen át tudta érezni a mondanivalóját.

Megtudom, hogy az eredeti történet nem ilyen szentimentális és a szövegen sokat kellett dolgozni rendezőileg, nem feltétlen dramaturgiailag. Színezni kellett, amit az UV fénnyel megvilágított fantáziavilággal úgy érzi, sikerült. A fantáziavilágban megélt dilemmák, félelmek feldolgozásra kerülnek az előadás alatt, úgy gyerek mint szülő számára. Kiben bízzunk? Hova menjünk? A végén mindenki úgy megy haza, hogy mégiscsak otthon a legjobb. A kivitelezés nem volt egyszerű, nagyon precíz munka folyt. Igazi áldásként élték meg, hogy a két háttérember, Csaba és Róbert, akik a fényért és a zenéért felelősök, ilyen összhangban dolgoznak a színészekkel. Nagyon koncentrációigényes az előadás, de igazi csapatmunka volt. Regina sokat ötletelt Bandura Emesével és Fehér Róberttel, hogy a mondanivaló képvilágában és zeneiségében is átjöjjön a megcélzott korosztálynak. Úgy érzi, új lépcsőfokra léptek.

Bandura Emese, a produkció látványtervezője kérdésemre elmondta, hogy mivel nagyobbaknak készült az előadás, bátrabban lehetett tervezni, merészebben lehetett használni például a színeket. A kisebbeknek mindig derűs, barátságos dolgokat igyekszik létrehozni, ilyen fekete színházat amit itt használtak, kicsiknél nem alkalmazna. Kihívás volt számára a báb kivitelezése, hogy élethű legyen, hogy minél tökéletesebben legyen kisúlyozva, hogy azokat a mozdulatokat csinálja, amit egy gyerek is csinál, és annak ellenére, hogy gyakran egy mozgatója van, ne lötyögjön össze-vissza minden testrésze. Ezt egy ekkora bábnál nem könnyű elérni, az ilyen tipusú bábokat általában többen szokták mozgatni, ahogy most is. Ezenkívül kihívás volt az UV festékkel is dolgozni, ami természetes fénynél teljesen átlátszó, csak sejted, hogy hol van s hol nincs még a felületen amit dolgozol, világított rá Emese, s majd a fényben látszik. Szóval ha valami mellé csöppen az csak az UV fényben derül ki.

Fehér Róbert 2018 januártól a Brighella Bábtagozat hangtechnikusa. Zenepedagógiát tanult és az egyetem elvégzése után úgy döntött, hazajön és itthon keres munkát. Őt Szatmáron sokan ismerik, hisz a The Phoenix SM együttes frontembere. Ez az első előadás, aminek ő szerezte a zenéjét; előtte volt már egy karácsonyi előadás, Szátvári Csaba kollégájával együtt szerezték a dalokat. Amikor Regina felkérte, szerezzen zenét, megbeszélték mit szeretne kihozni a darabból, jelezte, hogy modern zenére gondolt, majd Róbert megkapta a szövegkönyvet, és olvasás közben megírta a dalokat. Ebben a darabban a legnagyobb kihívás az volt, hogy a cselekmény zenei aláfestésre történik, így minden apróságra figyelni kellett. A zenei aláfestés extra dinamikát, lüktetést ad a darabnak. A dalok hosszára nagyon kellett figyelni, a hatásjelenetekre főleg. A fantáziavilágot zenével visszaadni érdekes kihívás volt, mint megtudom, ami több kérdést is felvetett. Vajon nem-e lesz túl ijesztő? A főszereplő mindig megijed a saját fantáziájától, így a próbák folyamán keresték a középutat, úgy, hogy a hatás mégis meglegyen. Hangtechnikusként a próbafolyamat elejétől kísérte az előadást, az azt jelenti, hogy délelőtt – délután próbáltak, közben hazament és zenét szerzett. Intenzív hónap volt, de megérte.

A főszereplő Soma mozgatója és „magyar hangja” Kófity Annamária bevallotta, hogy ennyi próba után a bemutató végére teljesen átalakult Somává. Elbeszélgettünk, hogy jött létre ez a metamorfózis, tudván, hogy a próbafolyamat elején meg kellett küzdenie magával a bábbal, mint anyag, mint forma. Ennek a bábnak a fizikai nehézsége volt a legnagyobb kíhívás, tehát maga a súlya. Érdekes volt megélnie, hogy pont az az ellenállás, ami benne, mint színészben megszületett az elején a bábbal szemben, gyakorlatilag segítette a szereplő útját, hisz Somában is egy dac van, és így visszanézve megállapíthatjuk, hogy a karakterépítésben ez jól jött. Annamária nagyon örül ennek az útnak; a próbafolyamat során átfordult minden s megszerette Somát. Amikor sikerült lebontani a falat, kialakult Soma személyisége és a karaktere. Az az indíttatás, hogy világgá megyünk és mindent ott hagyunk, valamennyiünkben ott lappang, így a nézők könnyen azonosulni tudnak vele. Külön kiemelte azt a pillanatot, amikor Soma átlép a fantáziavilágba, lelkesen, hogy tűzön- vízen keresztül is megváltsa a világot.

Nagy Anikó kiemelte a zene szerepét. Az elején, a szöveget olvasva, nem állt hozzá nagyon közel a darab. Amikor bejött a zene, akkor kezdtek a próbák izgalmasabbá válni, majd a látványelemek és kellékek segítségével egyre jobban összeállt a kép. Egy előadás nagyon összetett, sok apró részletből tevődik össze. A próbafolyamat egy érdekes út, rengeteg kereséssel, munkával, a bemutatóval ez lezárul. Azt is megtudom, hogy nem volt könnyű az anyuka bőrébe bújnia, mert ő más típusú édesanya, így ő másképp oldotta volna meg ezt a karaktert. Míg ő a gyermekeivel türelmes, ennek az anyukának már kevés türelme van Somához, annyira leköti a kisebb gyermek, Sára. Anikó szerencsés anyukának vallja magát, hisz a kommunikáció erejében és az eddigi tapasztalatai alapján ez válik be a legjobban, ha nevelésről van szó. Az odafigyelés, egymás meghallgatása, az odafordulás nagyon fontos a szülő- gyermek kapcsolatban.

Nagy Tamástól megtudtam, hogy az első olvasópróbákon kipróbálták, ki milyen karaktert játszhat, értelmezték a szöveget, játszottak vele (nagy nevetések közepette). Ő is észrevette, hogy nem áll tőlük messze ez a történet: náluk is mindennapos a testvéri féltékenység (a két fiúk között 4 év van), és a nagynak is legalább ilyen élénk, gazdag a fantáziája, mint Somának. Egyszóval több jelenet náluk is elég gyakran lezajlik. A bemutató után visszatekintve Tamás úgy érzi, nem nagyon voltak „nehezen kivitelezhető” részek, mert minden jelenetet átrágtak többször is, sok variánst felsorakoztatva. Mivel ez egy jól összeszokott csapat (ebbe a házi rendezőjük is beletartozik), szerinte mindenki élvezte a próbafolyamatot, amely bár hosszú volt, mégis sokat tanultak egymástól és egymásról.

Bandura Tibor számára az előadás elsősorban prózai színészi feladatokat hozott, – volt már ehhez hasonló kihívás, akkor is és most is a szerep(ek) kínálta meghatározó jegyeket, a figurák világát megragadva azonnal kialakul egy kép és egy megnyílvánulási forma, ezt végig tartja és nagyon keveset változtat. Ez tekinthető kihívásnak is, bizonyos értelemben, azonban ez inkább csak játék- teszi hozzá. A valódi kihívás nagyon gyakran magában a bábmozgatásban és annak hiteles életrekeltésében rejlik, amíg a prózai szerepben szinte lubickolnak, addig a mozgató igazán koncentrált munkát végez és közben üdének és igazinak kell hatnia. Jó érzés, azt látni és tapasztalni, hogy a közönség kíváncsi rájuk, mondja zárásképpen és reméli, hogy ezt a bizalmat meg is hálálják.

Az előadás szereplői: Kófity Annamária, Nagy Anikó, Nagy Tamás és Bandura Tibor. A produkció látványtervezője Bandura Emese, zeneszerzője Fehér Róbert, fénytervezője Szátvári Csaba, ügyelője pedig Liegner Zsolt.