A nemzetépítő állam projektje Magyarországon: 1868-ban törvénycikk születik a nemzetiségi egyenjogúságról

Az Eötvös József és Deák Ferenc által fogalmazott 1868-as nemzetiségi törvény olyan állam alapjait kívánta lerakni, amely biztosítja polgárainak az anyanyelvű ügyintézés jogát. Ez egyedülálló fejleménynek számított volna a korban, amikor a nyelvi jogokról csak szövetségi államokban születtek (a magyarnál általánosabb) alkotmányos rendelkezések (az 1867-es osztrák alaptörvény, az 1867-es kanadai, majd az 1874-es svájci szövetségi alkotmány).

Az 1868-as törvény jórészt 1861 óta érvényesülő jogokat szentesített, ám rendelkezései a dualista rendszer megszilárdulásával többnyire kihullottak a gyakorlatból, sőt az intézményes szerkezet átalakítása miatt részben értelmüket is vesztették.

Így például az igazságszolgáltatás nyelvének részletes szabályozása 1868-ban a megyei bíróságokra vonatkozott, ezeket azonban az 1870-es évek elején nagyrészt felváltotta egy központosított rendszer, márpedig a kormány által kinevezett bíróságok nyelve a nemzetiségi törvény szerint is a magyar volt.

A nemzetiségi törvény által kijelölt út, azaz a helyi és regionális szinten többnyelvű magyar állam helyett a magyar politikai elit az egynyelvű, homogenizáló nemzetállam (korabeli szóhasználattal a „magyar nemzeti állam”) kiépítésének a szolgálatába állította az államgépezetet. A nemzetépítés projektjének központi része volt a nemzeti koordináták köré szervezett tudás és a nemzeti kultúra egyes elemeinek elfogadtatása az úgynevezett etnikai magnépességekkel, Magyarországon a magyar parasztsággal.

A magyar politikusok ezen túlmenően biztonsági kockázatként kezdték kezelni az etnikai-nyelvi sokszínűséget, és minimális célként tűzték ki, hogy minden polgár tanuljon meg magyarul és ismerje el a magyarság (valójában a magyar elit) vezető szerepét.

Ez a nemzetépítő folyamat vezetett el aztán oda, hogy 1913-ban Tisza István miniszterelnök az engedménytevés szándékával is kevesebbet kínált föl román nemzetiségi tárgyalópartnereinek, mint amit a 45 évvel korábbi nemzetiségi törvény tartalmazott.

A nemzetiségekre (mai szóval inkább nemzeti kisebbségekre) is kiterjedő nemzetépítés sikeréhez a politikai képviselet szűkösségére és plutokratikusságára, továbbá a helyi elitek együttműködésére vagy legalábbis semlegességére volt szükség. A folyamatot segítette a városi középrétegek (különösen a katolikus és zsidó vallásúak, illetve kisebb csoportok, mint például a szepesi németek, azaz a cipszerek) programszerű magyarosodása, kulturális beilleszkedésük a formálódó magyar középosztályba. A parasztság körében eközben egyes egyházak, elsősorban a többféle etnikumú hívőtömegekkel rendelkező, saját berkein belül ugyanakkor gyakran magyarosító politikát folytató római katolikus egyház volt a részleges sikerek fő kovácsa.

A kortársak összességében azonban inkább az állami nemzetépítés sikertelenségét érzékelték. A nemzetiségi lakosok körében – az egyes csoportok közti jelentős eltérések mellett – viszonylag lassan nőtt a magyarul tudók aránya.

A magyar nemzetállam programjával szemben álló nemzetiségi politikai és kulturális mozgalmak nemhogy a sorvadás jeleit nem mutatták, de szemlátomást még nőtt is a befolyásuk. A választójog kiszélesítésének európai trendeket követő terve a 20. század elejére így a magyar nemzetállami program ellehetetlenítésével fenyegetett, miközben másutt a nemzetépítő államok nemhogy nem kerültek ellentétbe a demokratizációval, hanem a két folyamat egymást erősítette.

A magyar politikusok, elsősorban az ellenzék, a nemzetépítés kudarcait nagyrészt a magyar szuverenitás fogyatékosságának számlájára írták.

Fő sérelmük az volt, hogy a magyar államnak csak csekély mértékben állt rendelkezésére a hadsereg, amelyre – európai tapasztalatok alapján – a nemzeti nevelés és az államnyelv terjesztésének fontos eszközeként tekintettek.

A Magyarországról a közös hadseregbe besorozott nemzetiségi ifjak (legalábbis 1904-ig) az anyanyelvük szerinti ezredbe kerültek, ami megerősítette őket nyelvük értékének tudatában. E nemzetépítői frusztráció is magyarázza, hogy a magyar nyelv és a magyar szimbólumok közös hadseregben elfoglalt szerepe hogyan válhatott ekkoriban az ország politikai életének egyik alapvető kérdésévé. A korabeli lehetőségek ismeretében azonban nyilvánvaló, hogy nem a közös hadsereg nyelvpolitikája jelentette e téren a fő akadályt.

Az állami, magyar nyelvű népiskolának a kortársak hasonló „nemzetépítő” erőt tulajdonítottak, mint a hadseregnek, márpedig az oktatásügyben elvileg korlátlan volt a magyar szuverenitás. A magyar kormányok erejét a gyakorlatban azonban meghaladta az iskolák államosítása, pláne olyan formában, ami a nyelvi elvárásaikat is teljesítette volna.

Pótmegoldásként a felekezetek által fönntartott, nagyrészt nemzetiségi nyelvű iskolákat próbálták rászorítani a magyar nemzetépítésben való részvételre olyan új tantervek bevezetésével, amelyek egyre nagyobb teret szántak a magyar nyelvoktatásnak és hazafias nevelésnek.

Az egynyelvű állami élet magyarországi erőltetése szöges ellentétben állt a birodalom ausztriai felével, ahol a központi kormányzat és bürokrácia a nemzetek fölé próbálta helyezni magát és eközben olyan többnyelvű államot épített, ahol senkinek nem kell egy második nyelvet megtanulnia. Ez a kontraszt jelent meg az osztrák–magyar bankók egyik oldalon kilenc nyelvű, a másikon viszont csakis magyar feliratán. Ausztriai pénzügyi szakértők ugyanakkor tökéletlen formájában is drágállották a korabeli Európában páratlan kísérletet, amely a nemzeti alanyok elhatárolásával és intézményesítésével több nemzetet épített egyszerre.

A dualizmus korabeli magyar politikai elit eközben nemcsak a szuverén nemzetekről mint a modern államiság alapjáról alkotott elképzelést osztotta, de azt a szuverén államok elitjeinek körében ekkoriban világszerte uralkodóvá váló nézetet is, hogy az „életképes nemzetek” kulturálisan egyneműek, és a fejlődés az országokon belüli egyneműsödéssel jár.

Ezt a politikát követte nemcsak a nemzetépítő államok archetípusának számító Franciaország, hanem szinte az összes európai és amerikai állam, akárcsak Japán, a 20. század elején pedig Irán, Kína és Törökország is. A 19. század végén az Egyesült Államok azon tagállamai is angolosító irányt vettek, ahol addig többnyelvű volt az oktatás és az állami élet, Európában pedig kuriózumszámba ment a svájci nemzet többnyelvűsége.

A nemzeti egyneműsödés folyamatát nemcsak a magukat eleve homogénként beállító országokban próbálták állami eszközökkel elősegíteni, hanem az olyan összetett államalakulatokban is, mint az Orosz Birodalom. A gyakorlatban azonban, különösen a birodalmakban, másként kezelték a magterületet és az ún. etnikai magot, a beolvasztandó és/vagy féken tartandó, illetve a különböző mértékű különállást élvező csoportokat és területeket.

A magyar döntéshozók viszont rendszeresen túlbecsülték a nemzetépítés lehetőségeit és alábecsülték az ország népességén belüli etnikai, nyelvi, felekezeti és formálódó nemzeti törésvonalakat. A példaként tekintett európai államokban, elsősorban Franciaországban, a kulturális integráció régebb óta tartott, a különbségek kisebbek, a mobilitási lehetőségek nagyobbak voltak, a nemzetépítési projektet pedig nagyobb egyetértés övezte, ráadásul jelentősebb erőforrások álltak rendelkezésére.

Más európai nemzetépítő politikák eközben gyakran jóval kevésbé voltak sikeresek, mint amilyennek a propaganda és ellenpropaganda fénytörésében tűntek.

A poroszországi lengyel gyerekek német iskolába kényszerítésének sikeréről amúgy már a kortárs Magyarországon is megoszlottak a vélemények – ez volt a magyarok által legnagyobb figyelemmel kísért és sokszor példaként idézett kísérlet arra, hogy egy európai kormány a modern nemzetépítés keretében „közömbösítsen” egy veszélyesnek ítélt etnikai-nemzeti törésvonalat.

A poszt- és dekoloniális elméletek hatására újabban sokan a gyarmatosítás fogalomkészletével próbálják értelmezni a heterogén népességekre kiterjesztett európai nemzetépítő politikákat. Azzal kapcsolatban azonban nincs egyetértés, hogy mit is tekintsünk gyarmati rendszernek. A volt telepes gyarmatok a korban néha beolvasztó, néha kirekesztő szándékkal, de mindenképpen szélsőséges módszerekkel kezelték az ún. őslakosokat, és biztonsági kérdéssé tették a bevándorlók sokféleségét.

A gyarmatosításba viszonylag későn bekapcsolódott Amerikai Egyesült Államok és Japán szintén folytatott beolvasztó politikát a gyarmatain. Ha viszont a nyugat-európai hatalmak anyaországi nemzetépítését a tengerentúli gyarmatosításukkal hasonlítjuk össze, annak ellenére inkább a különbségek ötlenek szembe, hogy a két színtér közt kétségtelenül jelentős tudásáramlás zajlott.

A gyarmatosítók meghagyták a helyi intézmények jó részét, a gyarmati népességre csak kivételképp terjesztették ki az állampolgárságot, és általában sem lehetségesnek, sem kívánatosnak nem tartották, hogy magukhoz hasonlóvá tegyék őket. A gyarmati oktatáspolitika jó részét a missziók szabályozása tette ki, és a gyarmati kormányzatok – legfőképp a hollandok és az angolok – csak egy szűk körben igyekeztek elterjeszteni saját nyelvük ismeretét. A gazdaságosság jegyében a fő cél az volt, hogy a gyarmatosítottak körében lojális elitet neveljenek ki, amely ellátja majd a közvetítő funkciókat.

Az európai nemzetépítéshez a legjobban még az hasonlítható, ahogyan a gyarmati kormányzat és a misszionáriusok identitásokat teremtettek vagy erősítettek fel egyes nyelvváltozatok fölkarolásával és kodifikálásával. Egyes gyarmatok határai ezen túlmenően kereteket kínáltak új nacionalizmusok számára.

Az Európán belüli államnacionalizmus és az Európán túli gyarmatosítás számos eltérése mellett a dualizmus kori magyar nemzetépítés átvett elemeket a kolonializmusból, így például a civilizációs küldetés retorikáját. Talán a nemzetiségek népi kultúrájára vonatkozó etnográfiai érdeklődés is ide sorolható.

A nem európai népekről szóló gyarmatosító toposzok (például gyermekként való beállításuk vagy feminizálásuk) is fel-feltűntek a nemzetiségekről írott kortárs szövegekben. Ezekkel a közvetlen átvételekkel szemben nagyrészt strukturális hasonlóságnak nevezhető, hogy a „befogadás” és az „emancipáció” felszíne alatt a nemzetépítés is hierarchiákat és különbségeket teremtett vagy termelt újra, akárcsak a gyarmatosítás.

A nemzetiségi vidékek magyar elitje például korántsem feltétlenül lelkesedett a származásából eredő privilégiumai föladásáért. Sőt, a nem magyar nemzetiségekkel szembeni kirekesztő megnyilvánulások éppenséggel hangosabbakká váltak a 20. század elején, részben a globális hierarchiákat tételező faji elméletek hatására, részben pedig azért, mert a magyar nyelvű közvélemény nagy része már nem igazán hitt magyarosodásuk esélyében