Kiálltuk a sort, hogy megnézzük a temesvári Brâncuși-kiállítást

Amikor reggel fél 9 órakor befutott a vonatom Temesvárra csak azért örültem a zuhogó esőnek, mert azt remélem, az időjárás sok ember kedvét elveszi a sorban állastól. Naponta ugyanis csak 360 pénztárnál megvásárolható jegyet bocsátanak eladására a Temesvári Művészeti Múzeumban, és a Brâncuși-kiállítás többi jegye már mind elkelt online, elővételben.

A Temesvár Európa Kulturális Főváros projektet fájóan mellőztük az elmúlt évben, néhány híren kívül alig írtunk róla, így mindenképp szerettem volna részben törleszteni ezt az adósságot. Amikor december végi tervezésnél egy gyors pillantást vetettem az online jegyfoglalási lehetőségekre, még úgy tűnt, olyan sok hely van, nem érdemes nagyon sietnem vele. Aztán amire eldőlt a pontos dátum, hogy mikor leszek szabad és fér bele a naptáramba, kiderült, online már nem lehet foglalni. És azzal a lendülettel, az egyik kollégám is belém tette a frászt, hogy neki december elején helyfoglalás nélkül már képtelenség volt bejutni, mert a napi jegyekre bizony jelentős az érdeklődés. Így amikor 40 perccel a nyitás előtt – az állomásról egyenest – megérkeztem a múzeum elé, eléggé megnyugodtam, hogy csak nagyjából 30-40 személy álldogál az esőben.

Aztán 10 perccel a nyitás előtt már kezdem érteni, miért fogytak el olyan hirtelen online a jegyek, sorra érkeznek az iskolás és óvodás (komolyan!) csoportok a kiállításra. Érezhető egy felfokozott izgalom, úgy tűnik, hogy végre Romániában is van egy olyan képzőművészeti esemény, amiért sokan tudnak lelkesedni, és muszáj ott lenni.

Constantin Brâncușiról az emberek többsége hallhatott, mindenki tudja, hogy világhírű művész, talán még azt is tudják, hogy a modern szobrászat egyik úttörője, és egy két művet is meg tudnak említeni tőle. Emlékszem, gyerekkoromban még az 500 lejes bankjegyen is ott volt. Ehhez képest Brâncuși-kiállításon még soha nem jártam. És ezzel gondolom nem vagyok egyedül. Igaz, hogy a romániai múzeumokban őriznek néhány szobrot tőle, ezeket kölcsönben most Temesváron is meg lehetett nézni, de azok főleg korai darabok, és nem azok, amit azért már ismer a közönség. Târgu Jiuban ott áll a Hallgatás asztala, a Csók kapuja és a Végtelen oszlop, de arra felé még ritkábban járok, mint Temesvárra. Jelentős Brâncuși-kiállítás pedig évtizedekkel ezelőtt volt Romániában. Tehát a viszonylagos ismertsége mellé társult egy hiány, nem meglepő, hogy ekkora az érdeklődés. Ugyanakkor nem fogok kertelni, a kötelezőn kívül, én sem tudtam sokkal többet róla, mint egy átlag romániai, tehát meg is akartam egy kicsit ismerni.

Ahhoz képest, hogy érkezésnél alig voltak előttem, a sor mégsem akart haladni. Mivel nyitásra az eső is alábbhagyott, úgy tűnt, mintha csak nőne a tömeg. Alig voltak néhányan előttem, amikor újra felmerült bennem, hogy nem fogok bejutni, és azt is megértettem, miért halad olyan lassan a sor. Egy férfi olyan jegyköteggel sétált ki a jegypénztártól, amire nekem a fél fizetésem ráment volna, és az előtte álló tréninggatyás illetőtől sem vártam sokkal jobbat, amikor elkezdte számolni a pénzét. Úgy tűnt, hogy a romániai viszonylatban drága jegyek sem tántorítottak el senkit attól, hogy befizessenek. Idősek, diákok, középkorúak, mind türelmesen álltunk a sorban.

Persze, múzeum is kellett Brâncuși több mint fél évszázad utáni hazatéréséhez – ahogy a sajtóban gyakran említik a mostani kiállítást. A Temesvári Művészeti Múzeumon látszik, hogy felkészítették az Európa Kulturális Fővárosa cím elnyerése után az eseményre. A bejáratnál fémdetektoros kapu és a táskámnak külön csomagmegőrző (igaz, egy sokkal szerényebb érdeklődésre méretezve), majd később ruhatár is volt. És ezek tényleg csak a külsőségek, amik meghatározzák a múzeumi élményt.

Bánság egykori osztrák kormányzójának barokk palotájában berendezett múzeum 2020-ban lett nemzeti jelentőségű, vagyis kapta meg a „național” státuszt, ami egy felívelő pályát jelez. És ez a lendület az állandó tárlatain is látszik. Ha már elmentem megnézni a tavalyi év csúcsrendezvényének kikiáltott kiállítást, akkor már máshol is szétnéztem legalább. A látvány restaurátor-műhely még számomra is olyan élményt jelentett, amire felkaptam a fejemet.

Azt se feledjük, hogy egy Brâncuși-kiállítás megszervezéséhez olyan feltételeknek kell megfelelni, amit valószínűleg kevés hazai intézmény tudna teljesíteni. Nemcsak az előbb említett biztonsági követelményekről van szó, mert megfelelő fénytechnikát is kellett biztosítsanak, illetve a levegő páratartalmának és minőségének a szabályozása is feltétel. Ezek hiányában egyetlen nagy, nyugati intézmény sem kölcsönzött volna műtárgyakat Temesvárra. Márpedig a párizsi Pompidou központtól a londoni Tate múzeumig mindenhonnan érkeztek most munkák. Ezeknek már csak a biztosítása is olyan tetemes összeg lenne, amit a romániai múzeumok nem nagyon engedhetnek meg maguknak, nem véletlen sorakozott fel számos szponzor is a kiállítás mellett. Volt időm nézegetni a múzeum előtti téren felállított kreatív reklámelhelyezéseiket.

Ez a kereskedelmi jelleg aztán mintha a kiállításra is átragadta volna. A megfelelő körülmények biztosítása érdekében nemcsak azt szabályozták, hogy naponta hányan nézhetik meg a tárlatot, hanem valamennyire a látogatók ritmusát is. Hivatalosan mindenki fél órát kapott, de szerencsére ezt nem vették olyan szigorúan, mert ennyi egész őszintén még a tájékoztató táblák végigböngészésére is elég kevés lett volna. Viszont a bejáratnál figyelmeztettek, hogy igyekezzem tartani a ritmust, ne forduljak mindegyre vissza és hasonlók.

Az Ecorșeu bőr nélküli embere fogad az első teremben, amit még a bukaresti művészeti iskola diákjaként készített Dimitrie Gerota orvos irányításával oktatási segédeszköznek. A színes gipszszobor annyira más, mint amire számítottam, hogy egy pillanatra az is átvillan az agyamon, hogy valami hiba csúszott a rendszerbe, aztán elkezdem olvasni a mellé rendelt tájékoztatást. A mesterien kidolgozott szobor kifejező erejével Brâncuși klasszikus képzettségének bizonyítéka is. Az 1876-ban a Gorj megyei Horobița faluban született parasztfiú előbb Craiován tanult iparművészetet, majd Bukarestben végezte el a művészeti akadémiát. A korai munkák a romániai múzeumokból érkeztek.

Innen halad tovább a tárlat megemlékezve a művész életének minden fontosabb állomásáról, kezdve a franciaországi kivándorlásától egészen a híres amerikai peréig, amikor 1928-ban bíróságnak kellett döntenie, hogy a munkái művészetnek számítanak-e, és így vámmentesek, vagy épp a fém (a szobor anyaga) után fizetnie kell, illetve a Végtelen oszlop romániai felállításáig, amit lényegében már az utolsó nagy alkotásai között tartanak számon. Egy pillanatra megemlítik Auguste Rodint is, akinek csodálója volt, akinek a műtermében 1907-ben Brâncuși néhány hónapot el is töltött, később mégis otthagyta, mert mind mondta „egy magas fa alatt semmi sem tud megnőni”.

Bár Brâncuși 1904-től az 1957-ben bekövetkezett haláláig Párizsban élt, 76 évesen francia állampolgár lett, és gyűjteményét a francia államra hagyta, szülőhazájával sosem szakadtak meg a kapcsolata. Ezt hangsúlyozza a cím is, Román források, egyetemes perspektívák, de ez köszön vissza folyamatosan a kiállításon is. Nemcsak a romániai gyökereinek a bemutatásával, hanem akkor, amikor a Tateből kölcsönzött Măiastra előtt állunk, és megemlítik, hogy a román flórkor túlvilági madaráról kapta a nevét. És még lehetne sorolni.

A művészi útját is végig lehet követni. Temesváron a művész 22 szobrát állították ki, köztünk olyan jelentősöket, mint A csók, az Alvó múzsa vagy épp a Pogány Margitról mintázott Danaïde. Mellettük ugyanakkor 11 saját grafikán, illetve 55 saját fotón mutatják be az egyre letisztultabb, absztraktabb formát kereső művészt. Brâncuși lényegében a kedvenc témáit alkotta újra és újra. Az 1907-es A csók egyre tökéletesedő motívumai tűnnek fel az 1938-as Csók kapuján és az 1945-ös A határkőn is.

A torzó, a gyermekfej, a hal és a madár is mind olyan témák, aminek a tökéletesítését végig lehet követni. Az előbb említett Măiastrától, ahol még megfigyelhetők a madárnak a külső jellemzői, egészen a Madár az űrben c. munkájáig, ahol a művész inkább már mozgást, aerodinamikát és repülést sugall.

Bár a tér kifejezetten úgy van kialakítva, hogy a kiállított munkákra irányítja a fényt, és ezzel a figyelmet, azért néhány pillantást a közönségre is van lehetőségem vetni, és nem csak azért, mert folyamatosan figyelni kell, hogy a tömegben ne ütközzünk össze vagy épp ne másszunk a másik fotójába. Mert azért mindenki fényképez, próbálja megörökíteni a Romániában nem hétköznapi élményt. A kivezénylett diákok viszonylag gyorsan haladnak végig a termeken, mások a QR-kódot beolvasva hangos „körbevezetést” is kérnek.

Nekem hasonló nagyszabású kiállítással kapcsolatos élményeim leginkább a budapesti Szépművészeti Múzeumból voltak, a Csontváry 170 vagy épp a Bosch-tárlat az utóbbi évekből, és örülök, hogy mosolyogva tudtam távozni a Brâncușiról. És nemcsak azért, mert a kijárat mellé kifüggesztett korabeli újságcikkek is azt hirdették, hogy a bíróság kimondta, a madár művészet, hanem azért is, mert talán én ezt a kijelentés nélkül is megérezhettem, és mert ezt pont Temesváron érezhettem meg.

Egyedüli egy igazi múzeumi shop hiányzott, ahol a szerzett élményeimet valamiféle tárgyban rögzíthettem és magammal hozhattam volna Kolozsvárra. A kiállítás katalógusát is csak a hivatalos könyvesüzlet-partnerénél lehetett kapni, a város barokk főterének másik oldalán található La Două Bufnițe könyves kávézóban. A városhoz kapcsolódó élményeimet viszont nem most fogom elmondani.