Kihalt, de újraélesztették: a székely rovásírás útja az énlaki templomfelirattól a mai kopjafákig

Orbán Balázs, a Székelyföld fáradhatatlan kutatója, 1864 márciusában az udvarhelyszéki Énlaka unitárius templomának 17. századi kazettás mennyezetén megtalálta a székely írás első eredetiben megismert, ma is a helyén látható hiteles emlékét. A felfedezést először Szabó Károly (1824–1890), kora jeles történésze és bibliográfusa tette közzé még ugyanazon évben, azóta sokszor kiadták és értelmezték.

De kik is a székelyek és mi a székely írás? A székelyek egy magyar anyanyelvű etnográfiai csoport, amely eredetileg a Magyar Királyság nyugati gyepűi mentén élt, majd a 12. században Biharon keresztül fokozatosan áttelepült Erdélybe. Első okleveles említésük 1116-ból maradt fenn, mikor az Olsava (Olšava, Szlovákia) menti csatában a besenyőkkel együtt harcoltak a magyar sereg elővédjeiként.

A székelyek eredete tisztázatlan, de a besenyőkkel való együttlétük és határvédői szerepük valószínűsíti, hogy egyik korábbi etnikai rétegük a magyarokhoz csatlakozott török törzsi csoport lehetett; jóllehet nyelvjárásaikban és névanyagukban a magyarétól eltérő török nyom nem igazán található.

Kétségtelen, hogy az Árpád-korban már kizárólag magyar nyelvűek voltak, és csoporttudatuk elsősorban a határvédői szerepük miatt kapott kiváltságoknak köszönhette létrejöttét: a 15. századtól a három erdélyi rendi nemzet egyikét alkották (magyar, székely, szász). A csoport elnevezésének eredete is vitatott, de feltehetőleg nincs köze adminisztratív felosztásuk szék elnevezéséhez.

A 13. század végén Kézai Simon Gesta Hunnorum et Hungarorum (A hunok és magyarok cselekedetei) című művében (1283–1285) a középkori magyar őstörténeti koncepció, a hun–magyar rokonság, illetve azonosság tézise végleg megszilárdult, s ebben külön szerepet kaptak a székelyek, akiket a „hunok maradványai”-ként, azaz leszármazottaiként tartottak számon.

Az 1860–1870-es években a modern magyar történettudomány ugyan kétségbe vonta, sőt cáfolta a hun–magyar rokonság vagy azonosság tézisét, de az az Árpád-kor óta – azaz addigra már vagy hétszáz éve – a magyar történeti hagyomány és önazonosság szerves része volt. A székelyeknél ráadásul, nem függetleníthető módon a román hivatalos történetírást uraló dákoromán elmélettől, a hun származástudat máig magyar azonosságuk lényeges és fontos eleme maradt.

A mítosz és az ideológia is fontos része a történelemnek, hiszen – függetlenül igazságtartalmuktól – hatékonyak tudnak lenni.

A dákoromán elmélet a román nacionalizmus számára, akárcsak a hun elmélet a székely-magyar nacionalizmusnak hasznosnak bizonyult, s szemlátomást sok tényező élteti mindkettőt napjainkig.

A székelyek rendi privilégiumrendszere és a magyarokon belül is különösen erős huntudata további megerősítést kaphatott azáltal, hogy külön írásrendszerük is volt. A latin betűktől eltérő jelekről először Kézai Simon fent említett gesztája ad hírt.

Kétszáz évnyi csend után 1488-ban jelenik meg a következő híradás Thuróczy János krónikájában. Ettől kezdve már meglehetősen gyakran találunk utalásokat a székelyek sajátos, latintól eltérő külön írására, amelyet a héber írás mintájára jobbról balra írnak; viszont ezzel az írással készült szövegnek nyomát sem látjuk a forrásokban.

Ez is azt mutatja, hogy

a székely írás sohasem vált kodifikált, hivatalos írássá, hanem a latin írásbeliség mellett, mintegy annak perifériáján élt.

Úgy is mondhatnánk, hogy a székelyek házi írása volt, mely kultúrájuk örökségeként hosszú ideig, sok más jeggyel egyetemben – a magyar közösség nagyobb egységén belül – sajátos identitásképző szereppel bírt. A székelyek írását a 20. század előtt amúgy igen változatos kifejezésekkel illették; leggyakrabban a hun, szkíta, székely és magyar elemek szerepeltek az írás jelzőjeként.

Sebestyén Gyula korszakos munkáját (1915) követően vált csak általánossá a „magyar rovásírás” megnevezés. Az első, már a kortársak számára is hozzáférhető leírást, az ábécé és mutatványok közlésével, 1598-ban rögzítette Telegdi János Rudimenta (Alapelemek) című művében, melynek aztán számtalan kéziratos változata forgott közkézen a 17– 18. században. A Telegdi munkájánál korábbra datálható, elsősorban a székelyföldi templomokból származó gazdag feliratos anyag csak később, a 19–20. századi kutatások során került elő. Telegdi munkája megírásának idején a székely írást már csak szűk körben használták, de elkészültével a magyar értelmiség körében is kezdett ismertté válni.

Mindennek fényében kell látnunk és értelmeznünk a székely betűs feliratot az énlaki unitárius templomban.

A kétsoros felirat egy ótestamentumi igét és a mennyezetet festő személy nevét tartalmazza.

Az ige a szentháromságtant elvető unitárius egyház hittétele: Egy az Isten, ami a Deuteronomium VI. fejezetén alapul (5Móz 6:4-5). Az alatta futó második sor egy három tagból álló személynevet, a kazettafestő Muzsnai Dakó György (Georgyius Musnai Dakó) nevét tartalmazza.

Az Árpád-kori eredetű, a késő gótika idején újjáépített énlaki templom a reformáció után került az unitárius felekezet használatába, s miután az 1661. évi török–tatár betörés idején leégett, helyreállították, és a templomhajót festett kazettás mennyezettel fedték újra. A munka 1668-ban készült el Szász András asztalos és Muzsnai Dakó György festő munkájával, Árkosi János lelkipásztorsága idején.

A székely írás eredete éppoly vitatott kérdés, mint magának a székely etnikai csoportnak a létrejötte; e kérdésekben nincs konszenzus a tudományban, csak többé-kevésbé valószínű hipotézisek léteznek.

A magyarok, és ezen belül a székely csoport, kétségkívül keletről érkeztek a Kárpát-medencébe – függetlenül attól, hogy mit gondolunk a székelyek eredetéről: autochton magyar csoport vagy elmagyarosodott török csoport volt, és attól, hogy ezt a 9. század végére tesszük vagy időben visszafelé kiterjesztjük a 7–8. századra.

A székely írás eredetének vizsgálatánál tehát csakis olyan keleti írásrendszerek jöhetnek számításba, amilyeneket a magyarok és székelyek elődei ismerhettek: míg a germán rúnaírás a latin ábécék alapján keletkezett, a székelyeknél, akik magyar anyanyelvűek voltak, leginkább az eurázsiai sztyeppei írásrendszerek jöhetnek szóba.

A jobb híján eurázsiai sztyeppeinek nevezett írások (dél-jenyiszeji, acsiktasi, kazáriai, Kárpát-medencei; az utóbbi körébe tartoznak a feltehetőleg a 8–9. században keletkezett nagyszentmiklósi és szarvasi emlékek) eltérő, de rokon írásokat fednek. Ezek közül a dél-jenyiszeji, az acsiktasi és a kazáriai ábécé viszonylag szorosan összefügg, míg a nagyszentmiklósi és vele rokon Kárpát-medencei emlékek kissé távolabb állnak. Ezen írások még mind megfejtetlenek, azaz betűik hangértéke ismeretlen, de feltehető, hogy a már jól ismert ázsiai türk rovásírás távoli rokonairól van szó.

Mindezek a sztyeppei írásrendszerek a 7–10. században voltak használatosak (a Kárpát-medencei csoport emlékei a 9. századnál korábban keletkezhettek).

A székely írásrendszer szorosabb kapcsolatot látszik mutatni a dél-jenyiszeji, az acsiktasi és a kazáriai csoport jelrendszerével, mint a Kárpát-medenceivel, de ennek közelebbi okát az eurázsiai sztyeppei írások megfejtetlensége miatt nem tudjuk.

Ennek ellenére megkísérelhetjük, hogy a székely írással kapcsolatos pár alapvető tényt rögzítsünk. A székely írást – bár hitelességében, emlékek hiányában, az énlaki templomfelirat megtalálásáig (1864) többen kételkedtek – már a magyar államalapítás előtt létrejött írásnak tarthatjuk. Nem humanizmus kori, 15. századi fabrikáció, mint pár irodalomtörténész vélte, mert e kor előttről származik pár, valószínűsíthetően 14. századi epigráfiai emlék, továbbá Kézai tudósítását a székely írás meglétéről sem lehet figyelmen kívül hagyni. Kétségtelenül a magyar nyelv lejegyzésére használták, de csakis a székelyek, így sohasem lett belőle összmagyar írás. Az eurázsiai úgynevezett rovásírások családjába tartozik, melyek közül a legkeletibb a türk írás, a legnyugatibb pedig épp a székely.

Utóbbi forrása az eurázsiai rovásírás valamilyen kelet-európai változata lehetett, melyből aztán a jelek grafikai szerkesztésével és kiegészítésével jött létre a ma is ismert ábécé. Négy betű (az a, f, h és l jele) a megfelelő cirill betűvel, kettő pedig (az e és o jele) a glagolita betűvel mutat kapcsolatot. Mivel a cirill és a glagolita írás létrejötte 863 utánra tehető, ez fontos kronológiai fogódzó arra nézve, hogy

a székely ábécé a magyar nyelvre alkalmazva legvalószínűbben a 10. században jöhetett létre.

Jelenlegi ismereteink szerint ezek a leghihetőbb hipotézisek.

A legnagyobb akadály a konkrétabb bizonyítás útjában az, hogy a székely írás fentebb tételezett keletkezése (863–1000) után évszázadokig semmi emlékünk nincs róla. Ha elő is kerülne egy bizonyíthatóan a késői Árpád-korra datálható emlék, még mindig évszázadok választanák el az írás létrejöttétől. Csak találgathatjuk, hogy miért ilyen némák az Árpád- és Anjou-kor századai a székely írást illetően.

A székely írás feltehetően már létrejötte után nem sokkal „okafogyottá” vált, ugyanis a kereszténységgel a latin nyelv és írás vált hivatalossá, így mindössze egyfajta búvópatakként élt tovább a székelyek körében.

Az írásbeliség eleve egy nagyon szűk rétegre terjedt ki ezekben a századokban, s a magyar nyelvet is, immár az új latin ábécével, igen későn kezdték el sporadikusan írni – az első fennmaradt szövegemlék, a Halotti Beszéd 1200 körül keletkezett.

A székelyek „régi” írását az egyház ugyanakkor láthatólag nem üldözte, sőt a legértékesebb korai feliratok épp székelyföldi templomokban készültek; nagyon gyakran egyházi személyek – mind katolikus papok, mind protestáns lelkészek – ápolták és járultak hozzá ennek az írásnak a fenntartásához. Feltehetőleg azért, mivel nem volt olyan szakrális, „pogány” jelentése, mint a germánoknál a rúnának.

Használatból való kikopásának okai között eközben szerepelt, hogy fapálcikákra róva, mindennapi üzenetek hordozójaként nem sok megbecsülésben volt része, és emlékei hamar oszlásnak indulhattak. Tulajdonképpen a 15. századi humanizmus régi írások iránti érdeklődésének köszönhető a székelyek írásának fennmaradása is. A 15. századtól kezdve ugyanis kuriózumként folytatta meg-megújuló életét a korabeli írástudók világában, mígnem a 19. századra végleg eltűnt az élő ismeretek köréből.

Azon tény, hogy a 15. századtól kezdve a 19. századig csak az írástudók szűk rétege ismerte és használta mintegy titkosírásként, kijelöli helyét a magyar művelődés történetében is. Ami a székelyek írásaként jött létre és maradt fenn, az a székelyek hun származásának egyik feltételezett „ékes bizonyítékául” is szolgált. Mivel pedig a teljes magyar nemesség hun származását Kézaitól egészen a 19. század utolsó harmadáig kész tényként könyvelték el, sokan a székelyeknél fennmaradt, hun eredetűnek tartott írást az összmagyarság eredeti írásának tartották.

Ennek köszönhetően a legtöbb 16–18. századi literátor elképzelésében a hun eredettudat és a „hun-székely” vagy „hun-magyar” írás karöltve járt.

A székely írás a 19. század elejére gyakorlatilag kihalt.

A 20. században több kísérlet született feltámasztására (például a két háború közötti cserkészmozgalomban), jellemzően a magyarok közös ősi írásaként gondoltak rá. A „magyar rovásírás” korunkbeli, főleg 1990-et követő újraélesztése elsősorban nemzeti ideológiai célokat vél szolgálni, s nem tekinthető a történeti székely írás szerves folytatásának. Gombamód szaporodnak a székely írással, jobbról balra tartó sorvezetéssel írott helységnévtáblák, melyek mintegy azt szuggerálják, hogy a székely írás a magyarság közös ősi írása volt. Ez akkor különösen bizarr, mikor a török kiűzése után német és/vagy szlovák lakossággal betelepített helységek névtábláin is megjelennek a székely betűk.