Krími tatárok törnek be Erdélybe – Magyarország, Erdély és a Krími Kánság kapcsolata

1658. augusztus–szeptemberben Erdély kora újkori története egyik legnagyobb pusztítását szenvedte el: IV. Mehmed Giráj krími tatár kán (1654–1666) hada egy bő hónap alatt felprédálta az országot, emberek ezreit hurcolva rabságba.

A dúlásnak a fejedelmi székhely, Gyulafehérvár is áldozatául esett. Az Oszmán Birodalom egyik vazallus állama támadt rá ekkor a másikra, a „legerősebb keresztény vazallusra”.

A tatár betörés II. Rákóczi György fejedelem (1648–1660) 1657. évi lengyelországi hadjáratának következménye volt. Rákóczi az Oszmán Birodalom engedélye nélkül vonult hadba a lengyel trónért svéd–kozák szövetségben, és bízott a lengyel rendek támogatásában is. Nem pusztán engedetlen volt: a lengyel korona megszerzésével át kívánta írni a kelet-európai erőviszonyokat, ami nem szolgálta a Porta érdekeit. Hadjárata a megalázó Czarny Ostrów-i békekötéssel (1657. július 22.) zárult.

Rákóczit az oszmán kormányzat nyomására lemondatták ugyan fejedelmi címéről, de 1658 januárjában visszatért. A Porta akaratával szembeni lázadás felszámolása és Köprülü Mehmed pasa nagyvezír (1656–1661) szándéka Rákóczi mielőbbi eltávolítására egy Erdély elleni büntetőhadjáratban realizálódott. A Krími Kánság a Krím félsziget területén és az attól északra elterülő sztyeppén az 1440-es években szakadt el a Mongol Birodalom örökösének tekintett Arany Hordától, és vált függetlenné.

A függetlenség nem tartott sokáig: az Oszmán Birodalom a Krím félsziget gazdag genovai kereskedővárosa, Kaffa [Feodoszija, Ukrajna jelenleg orosz megszállás alatt álló területe] 1475-ben bekövetkezett elfoglalása után, illetve I. Mengli Giráj kán harmadszori hatalomra jutását (1478/79–1515) követően egy speciális alá-fölé rendeltségi viszony alakult ki a két állam között.

Az oszmán terjeszkedésre jellemző volt, hogy a peremterületeken lévő keresztény és muszlim államokat különböző módokon és eszközökkel függő viszonyba, azaz vazallitásba kényszerítették. A két vazallus állam – a Krími Kánság és Erdély – viszonya az Oszmán Birodalomhoz több tényezőt tekintve is eltért.

A legmeghatározóbb különbség, hogy az oszmánokhoz hasonlóan a krími tatárok is muszlimok voltak. Ezért a vazallusi rendszer egyik ismérvének tekintett és a más vallásúaktól – így az erdélyi fejedelmektől is – elvárt adófizetési kötelezettség nem vonatkozott a krími kánokra.

A függő viszony megnyilvánulhatott az uralkodók kinevezésének mikéntjében. Kaffa oszmán kézre kerülése után a Krímben a Porta elfogadta és jóváhagyta a kijelölt, illetve (az arany hordai hagyományoknak megfelelően) a Sirin, Barin, Argin, Kipcsak és Szidzsiut nemzetségfők által választott kánokat.

Ehhez hasonlóan az erdélyi fejedelmeket a 17. század közepéig az erdélyi rendek választották, a szultán pedig megerősítette őket pozíciójukban.

A kánok kinevezése és leváltása csak a 17. század első harmadától, egy lázadás leverését követően lett a szultáni akarat függvénye. Erdélyben pedig éppen az 1658. évi oszmán büntetőhadjárat idején Barcsay Ákost a nagyvezír, Köprülü Mehmed pasa parancsára iktatták be a fejedelmi székbe (1658–1660) II. Rákóczi Györggyel szemben.

Ekkor mind a nemzetközi politikai környezet (a kandiai háború 1645–1669-ben, a kozák felkelések, az orosz térnyerés), mind az oszmán birodalmi érdekek kifejezetten „oszmánbarát” kánokat és engedelmes erdélyi fejedelmeket kívántak.

Külpolitikai tevékenységét tekintve a Kánság nagy mozgástérrel rendelkezett. Aktív diplomáciai kapcsolatokat tartott fenn ázsiai és európai udvarokkal, köztük a Habsburg Monarchiával is.

A kánok a Habsburg Monarchia és az Oszmán Birodalom között békeközvetítői szerepben is felléptek: a tizenöt éves háború idején (1591/1593–1606) II. Gázi Giráj kán (1598–1607) Magyarországon tárgyalt, az 1683–1699 között zajló háború lezárásáért pedig I. Szelim Giráj kán (1692–1699) a Portán.

Utóbbi annak ellenére tette ezt, hogy a Karlócán megkötött békék szűkítették a krími tatárok mozgás- és életterét, mivel ellehetetlenítették a megélhetésüket biztosító zsákmányszerző portyákat.

A kánok külpolitikai mozgásterét éppúgy meghatározták az oszmán kormányzat működőképessége és válságai, mint az erdélyi fejedelmekét. Utóbbiak közül Bethlen Gábor (1613–1629) és I. Rákóczi György (1630–1648) látványos bekapcsolódása a 17. század első felét meghatározó és a nyugat-európai erőviszonyokat felborító harmincéves háborúba (1618–1648) egybeesett az oszmán kormányzat egyik válságidőszakával. A két vazallus állam vezetői egymással is kapcsolatot tartottak. A mindenkori kán nemegyszer nyújtott támogatást a fejedelemnek, akár a Portával szemben is, így például 1597-ben Báthory Zsigmondnak (1588–1598), de fél évszázaddal később riválisának, II. Rákóczi Györgynek is. Előbbi esetben került sor az első hivatalos erdélyi követségre is a Krímbe.

A vallási és kulturális különbség politikai síkon nem feltétlenül volt érzékelhető. Az oszmán kormányzat válságait kihasználva a kánok például többször is megpróbálták függőségükbe vonni Erdélyt Moldvával és Havasalfölddel együtt, miközben ugyanezt igyekeztek elérni az erdélyi fejedelmek az említett vajdaságokkal.

A Krími Kánság és az Oszmán Birodalom alá-fölé rendeltségi viszonya egyfajta egymásrautaltságot is jelentett. A Portának érdekszférája északkeleti határvédelme és hadjáratai során szüksége volt a Kánság katonai erejére, a krími tatárok pedig számíthattak az oszmán vezetés anyagi támogatására és a hadjáratokon szerzett zsákmányra.

A rengeteg (katonánként három-négy) vezetéklóval felvonuló, így létszámában mindig jóval nagyobbnak tűnő és villámgyorsan mozgó krími tatár had harcmodorának köszönhetően meghatározott feladatokat látott el: az oszmán hadsereg előhadaként felderítette és felprédálta az ellenséges területeket, majd kifosztásuk után fel is perzselte azokat.

A kora újkori török háborúk velejárója volt, hogy a krími tatárok fizikailag jelen voltak Magyarországon és Erdélyben is, és az emberek elsősorban így találkoztak velük. Már I. Szulejmán szultán (1520–1566) hadjáratain az oszmán sereget erősítették, a tizenöt éves háborúban pedig II. Gázi Giráj kán személyesen ve zette hadait a magyar hadszíntérre.

Tevékenységük hatására vált „a tatár név olyan hírhedté, hogy a kirívó érzéketlenség és a kegyetlenség fokmérője lett a magyar nyelvben évszázadokra”.

Az oszmán katonai vezetés az ellenség megfélemlítésére is használta a tatárokat, kezelhetetlenségüket pedig jól jelzi, hogy felvonuláskor az oszmán egységektől általában elkülönítették őket. A krími tatár segédhad tehát a pszichológiai hadviselés eszközének is tekinthető. Erre utalnak egy, a Buda 1686. évi keresztény ostrománál jelen lévő szemtanú szavai is: „megjelenésük mindenkit a szokásos rémülettel és megdöbbenéssel tölt el.”

A tatárok akkor is rendkívüli károkat okoztak, amikor egy-egy fejedelem vagy fejedelemjelölt segítségére érkeztek: János Zsigmond segédhadaként 1566-ban, Báthory Zsigmond szolgálatában 1601-ben és 1602-ben, Székely Mózes (1603–1604) trónra segítésekor 1603-ban, az erdélyi trónra aspiráló Forgách Zsigmond mellett 1611-ben, vagy éppen 1613-ban, Bethlen Gábor trónra ültetésekor. A Bocskai-felkelés (1604–1606) idején, majd bő fél évszázaddal később, 1663–1664-ben a Magyar Királyság nyugati és északnyugati területeinek is kijutott a pusztításból.

Ahogy a tizenöt éves háború idején, úgy az 1658. évi erdélyi betöréskor is maga a kán vezette a tatár segédhadat, majd 1683-ban, a Magyarországra, illetve Bécs ellen induló oszmán hadjáraton ismét. Utóbbi alkalommal nemcsak Erdély (amelyen keresztül érkeztek) és a Királyság, hanem Stájerország, valamint Felső- és Alsó-Ausztria is megtapasztalta a Murád Giráj kán (1677/78–1683) vezette tatárok dúlását.

Akár ellenségként, akár „segítség” gyanánt érkeztek magyar területre, fosztogattak és pusztítottak, öregeket, betegeket, gyerekeket gyilkoltak, nőket becstelenítettek meg, halálba kínozva őket, és több ezer embert hurcoltak rabságba.

Valós súlya volt tehát a Porta azon fenyegetésének, hogy büntetésből ráküldi őket Erdélyre. A korszakban a civil lakosságot is terrorizáló hadjáratok és háborúk persze nemcsak a tatárokra, hanem a keresztény államok hadseregeire is jellemzők voltak. A tatárok azonban annyiban mindenképpen eltértek tőlük, hogy hadviselésük központi elemét képezte a fogolyszerzés. Esetükben ugyanis ez volt az oszmán hadjáratokban fizetségként megkapott zsákmány legértékesebb része.

A lengyel, orosz és cserkesz területek ellen rendszeresen indított hadjárataikon szerzett rabok nagy részét (a közrabokat) eladták rabszolga-kereskedőknek, esetleg dolgoztatták őket, míg az értékesebbeket magas váltságdíj reményében egy időre megtartották.

A magyarországi hadjáratok és erdélyi betörések során a Krímbe hurcoltak számára már kevés remény volt a szabadulásra.

Néhány alkalommal az oszmán vezetés akadályozta meg a Krímbe szállításukat. 1566-ban pedig a tatárok katonai segítségét elfogadó János Zsigmond volt kénytelen fegyveresen szembefordulni velük, hogy alattvalóit kiszabadítsa a fogságukból. 1602-ben Báthory Zsigmond közbenjárása akadályozta meg több ezer magyar fogoly elhurcolását, miután elérte, hogy a nagyvezír ígéretet tegyen a tatároknak a rabokból remélt haszon kárpótlására.

Nagy létszámú magyar (erdélyi) katona fogságba esésére 1657-ben, II. Rákóczi György szerencsétlen kimenetelű lengyelországi hadjárata végén került sor. Ekkor az erdélyi had egy többezres nagyságrendű része a Köprülü Mehmed nagyvezír által rájuk küldött krími tatárok fogságába esett.

Az előkelő rabok – köztük a későbbi fejedelmek, Kemény János (1661–1662) és Apafi Mihály (1662–1690) viszonylag jó körülmények között raboskodtak, értük ugyanis a kán, illetve Karas bég magas váltságdíjat remélt. A kán Keményt az erdélyi trón megszerzésében is támogatta volna, hogy ezáltal befolyását kiterjessze a Fejedelemségre és a két román vajdaságra.

Kemény és Apafi váltságdíjért cserébe már az 1658. évi erdélyi tatár betörést követően szabadultak, a többi, tatár fogságban senyvedő erdélyi rab szervezett kiváltása pedig Apafi fejedelemnek volt köszönhető az 1660–1670-es évek fordulóján.

Az 1658. évi oszmán büntetőhadjárat eredménye a tatárok pusztításán túl az volt, hogy az Erdélyi Fejedelemség vazallus státusza a román vajdaságok szintjére süllyedt. A kibontakozó belháború ráadásul még évekig elhúzódott, ami nemcsak Erdélyt döntötte romba, hanem a magyar király beavatkozása miatt 1663–1664-ben egy újabb Habsburg–oszmán háborút generált, amely a Rajnai Szövetség részvétele révén már a későbbi európai törökellenes összefogást is előrevetítette. A krími kánok helyzete pedig a 17. század utolsó évtizedeiben roppant meg jelentősen, és a korábbinál jóval erősebben kezdtek függeni a Portától. Mivel a tatárok utolsó, 1717. évi erdélyi betörése után egy évvel az Oszmán Birodalom a Temesközt elveszítve végleg kiszorult a Magyar Királyság területéről, a kánok hadai sem fenyegették többé a Habsburg Monarchia legkeletibb részévé vált Erdélyt – sőt 1783-ban Oroszország annektálta a Kánságot.