A tordai országgyűlés vallásszabadságot hirdet -Vallásszabadság Magyarországon, Erdélyben és a keresztény világban

A vallásszabadság a vallás választásának jogához vagy lehetőségéhez köthető, logikusan tehát akkor lehet róla beszélni, ha egy társadalomban legalább két vallási közösség van jelen. A középkori latin rítusú kereszténységen belül megjelenő újító kegyességi vagy vallási irányzatokat hosszú távon beolvaszthatta vagy kitaszíthatta a hivatalos intézményrendszer – az előbbire a ferencesek, az utóbbira Husz János (Jan Hus) az elsődleges példa.

Bár Huszt eretnekként kivetette magából az egyház, követői jelentős társadalmi csoportot alkottak Csehországban. A husziták és a katolikusok közötti több évtizedes háborúkat csak az 1485-ös Kutná Hora-i béke zárta le, amely politikai és intézményi szinten elfogadta a kétféle kegyességű keresztények, a katolikusok és a két szín alatt áldozó ún. utraquista husziták (kelyhesek) együttélését, miközben a radikális Cseh Testvérekre nem volt érvényes.

A vallásszabadság a reformáció idején vált központi kérdéssé Európában, amikor is vallási törésvonalak mentén új egyházi közösségek, majd intézményesült egyházak jöttek létre. Észak- és Dél-Európában vagy az óhitű egyház, vagy a vallásújítók képviselői maradtak vagy kerültek többségbe, ami egyvallású társadalmakat eredményezett (például a katolikus Ibériai-félszigeten és Itáliában, illetve a protestáns Skandináviában). Európa magterületein és Közép-Európában ugyanakkor többvallású társadalmak jöttek létre, emiatt a felekezeti együttélés és a vallásszabadság égető társadalmi kérdésként jelentkezett.

A vegyes vallású társadalmakban a vallásszabadság elsősorban a megengedett vallások tanainak feltételekhez kötött hirdetését és gyakorlását jelentette.

A tolerancia ekkor nem mások türelmes elfogadására, hanem a kényszerű együttélés tudomásulvételére vonatkozott, amit jórészt törvény kényszerített ki több-kevesebb hatékonysággal.

A modern értelemben vett tolerancia, ami érdektelenséget vagy legalábbis semlegességet mutat mások vallása iránt (és a más vallásúak jelenlétét nem fenyegetésként éli meg), jóformán ismeretlen volt a korban, leszámítva humanista tudósok és vallási szabadgondolkodók csak nehezen hozzáférhető írásait.

A korszakban eközben már megjelent a nem elvi alapú gyakorlati tolerancia, amelyet a béke, a közjó vagy esetleg valamilyen államérdek, például a gazdasági prosperitás elősegítése miatt érvényesítettek (szigorú feltételek mellett) egyes uralkodók konkrét vallási kisebbségekkel szemben. A reformáció korának egyik legismertebb vallásbékéje az 1555-ben elfogadott (a tordai országgyűlés végzését tehát 13 évvel megelőző) augsburgi vallásbéke volt.

A svájci kantonok reformációval megjelenő konfliktusait ugyan már 1529-ben és 1531-ben is az együttélést territoriális alapon megoldó, a kantonok választási jogát kimondó vallási békével igyekeztek lezárni, de a Német-római Birodalom mintegy két és fél évtizeddel későbbi rendezése jóval nagyobb hatással volt az európai vallásbékék történetére.

A vallásháborút lezáró „vallási és szekuláris béke” értelmében a békés együttélés érdekében a világi birodalmi rendek, vagyis a fejedelmek választhattak a katolikus vallás és az ágostai hitvallás között.

Az alattvalók uruk vallását voltak kötelesek követni, de jogukban állt az elvándorlás, vagyis ebben már az egyének jogát is elismerték.

Az egyházi fejedelmeknek le kellett mondaniuk pozíciójukról, ha protestáns hitre tértek, vagyis a béke a katolikus egyháznak kedvezett. Pár vegyes vallású birodalmi városban a két felekezet közösen tölthette be a hivatalokat és osztozhatott a templomokon, de ez inkább kivételesnek tekinthető.

Az évtizedekkel később „akié a föld, azé a vallás” (cuius regio, eius religio) jelmondattal leírt rendszer területi alapra helyezte tehát a vallási kérdést, az egyvallású területek létrehozásával azonban inkább csak a felekezeti elkülönülést és nem a tolerancia gyakorlását szolgálta. Ennek korlátozottságát mutatja az is, hogy a vallásbéke biztosította jogok a többi hitvallás képviselőire (például az anabaptistákra vagy 1648-ig a reformátusokra) nem vonatkoztak.

Az augsburgi béke eközben tiltotta kényszer vagy erőszak alkalmazását a birodalmi rendekkel vagy alattvalóikkal szemben; előírásai szerint a vallási vitákat békés úton vagy elfogulatlan bíróság révén kellett rendezni.

A vallási konfliktusok megoldásának intézményesített rendszere beolvadt a birodalom hatalomgyakorlási eljárásaiba, ugyanakkor konzerválta is őket, hosszú távon pedig a birodalmi alkotmányossághoz kötötte a vallás kérdését is. (A birodalom maga ugyan felekezetileg semleges volt, de fennállása későbbi időszakában sem tudott a vallás kérdésétől független maradni és teljes mértékben szekulárissá válni, hiszen a rendszer a két felekezet kiegyenlítésén nyugodott.)

Lengyelországban is hasonló megoldásra volt szükség, bár itt nem háborút kellett lezárni, hanem a béke megőrzésének garanciáit megtalálni egy alkotmányos válság közepette. A Jagelló-ház kihalása (1572) után a francia Valois Henrik komoly jelöltnek mutatkozott a trónra, de a Szent Bertalan-éji vérengzéssel kapcsolatos állítólagos érintettsége miatt erős kétségek támadtak személye iránt a protestáns nemességben. Éppen ezért olyan „alkotmányos” reformokat fogadtattak el vele, amelyek a vallásszabadságot is biztosították.

Azontúl, hogy a lengyel vallásügy rendezésének diplomáciai vetülete is volt, az ún. henriki cikkelyek egyes részei bekerültek a későbbi uralkodókkal megválasztásukkor elfogadtatott általános alapelvek közé. A nemesség által elfogadott 1573-as varsói konföderáció az új uralkodótól elvárt „alkotmányos” alapelvek konszenzusos kihirdetését jelentette, másrészt „a vallási disszenterek” (vagyis a pontosan nem definiált protestánsok) garanciát kaptak arra, hogy vallási alapon senki sem kezdeményez háborút ellenük, és a vallás ügyeinek intézéséből kölcsönösen kizárták az erőszakos eszközöket.

Magyarországot már a reformáció előtt is többvallású és többetnikumú társadalom lakta – az ortodox vallásúak mellett kisszámú muszlim és zsidó is élt az ország területén.

A több vallás jelenléte ellenére nagyfokú nyelvi és vallási tolerancia mutatkozott meg, amennyiben a katolikus és a keleti ortodox vallás együttes jelenléte nem okozott társadalmi feszültségeket. A nemesség kiharcolta, hogy a püspök ne szólhasson bele a patrónus papválasztásába, de ennek ellenére nem avatkozott a jobbágyok vallásába (mivel az az utóbbiak jogait és kötelességeit nem érintette). A kegyurak így lettek vallási hovatartozástól függetlenül a birtokaik templomainak patrónusai – ami nemzetközi összehasonlításban ritkaságnak számított.

A magyar társadalom latin kereszténységhez tartozó részének többsége úgy lett a 16. század végére valamely protestáns felekezet tagja, hogy a Magyar Királyságban egyáltalán nem, és Erdélyben is csak rövid ideig volt protestáns uralkodó. Míg tehát Európa többi protestáns részén a politika beavatkozásának volt köszönhető az új hit sikeressége, addig Magyarországon a politika be nem avatkozása tette lehetővé, hogy az új tanok szabadon terjedjenek.

Az oszmánok folyamatos és fenyegető jelenléte, az uralkodó és a nemesség közötti, ebből fakadó együttműködési kényszer, valamint a rendszeresen tapasztalható hatalmi vákuum és anarchia együttesen szokatlan mértékű szólás- és vallásszabadsághoz vezettek, aminek eredményeképpen a Kárpát-medence Európa felekezetileg egyik legszínesebb vidékévé vált.

A Hódoltságban nem maradtak katolikus egyházi vezetők és nemesi patrónusok, ezért a keresztény közösségek, amelyek fokozatosan protestánssá, majd többségükben reformátussá és helyenként unitáriussá váltak, a török hatóságokban találták meg az Istentől föléjük rendelt patrónusukat.

Az oszmán elöljárók eleinte előnyben részesítették a protestánsokat, különösen a templomi képek eltávolítását szorgalmazó, vagyis az emberábrázolást – az iszlámhoz valamelyest hasonlóan – korlátozó reformátusokat. Eközben bárkivel szemben felléphettek önkényesen, ahogyan a felekezeteket egymás ellen is megpróbálták kijátszani. Ugyanakkor az oszmán hatóságok vállalták a döntőbíró szerepét a felekezetek közötti vitákban, amelyek leginkább a templomhasználat ügyében, de nemritkán teológiai kérdésekben is zajlottak. A helyi oszmán vezetők szerették volna elkerülni, hogy a felekezeti viták papok és az adófizető lakosság távozásával járjanak, ezért sokat tettek a felekezetek békés együttéléséért.

Mindez a hódoltsági keresztények elsősorban közösségi szintű, de facto vallásszabadságát eredményezte; ennek kontextusában vált a terület lakosságának többsége a korszak végére protestánssá. A reformáció a Magyar Királyságban sem képviselt politikai hatalmat, politikai szempontból a 16. század során országgyűlési vitáknál tovább nem nagyon terjeszkedett. A mohácsi csatát megelőző években az országgyűlés elfogadott ugyan egyenesen a lutheránusok kiirtását előíró törvényeket, ám ezeket nem hajtották végre, sőt még 1526-ban visszavonták.

Magyarországon tehát komoly vallásüldözés a 16. században nem volt, máglyák tömegesen nem égtek. A protestáns egyházak vezetői viszont nem élveztek politikai jogokat, nem voltak tagjai a főrendeknek az országgyűlésben, sőt hiánytalan hierarchiájú országos szervezetük sem volt. A Magyar Királyságban nem érvényesült a Német-római Birodalomban gyakorlattá váló elv, miszerint az uralkodó dönthetett a vallásról. Itt a patrónusként fellépő nemesség szava volt a döntő, de hozzáállásukra a közönyösség vagy a reformáció erőszakmentes támogatása volt a jellemző. A kegyuraságot a nemesség tehát az övétől eltérő vallási közösség felett is gyakorolta.

A Szapolyai János megválasztása után fokozatosan elkülönülő keleti királyság (majd az abból kialakuló, oszmán vazallus Erdélyi Fejedelemség) katolikus uralkodói kegyúrként léptek fel a katolikusok és az egyre nagyobb számarányú protestánsok tekintetében is – utóbbiak esetén minden személyes ellenszenvük ellenére. Izabella 1547-ben elfogadta a szászok hitvallását, 1557-ben pedig kinyilvánította, hogy minden egyház védelmezője lesz. Szerepének mind ő, mind utódai meg is feleltek: Erdély katolikus uralkodói például protestáns iskolákat tartottak fenn. Az erdélyi vallásszabadság hagyományos elbeszélésének fókuszában a négy felekezetnek szabadságot biztosító 1568-as tordai országgyűlés áll.

Az évtizedekig szinte megkérdőjelezhetetlennek számító nézet szerint a négy bevett vallás rendszere a béke és a stabilitás biztosítását szolgálta az etnikailag, politikailag és felekezetileg szétszabdalt társadalom számára. Ezt újabb kutatások erősen árnyalják, de inkább cáfolják, többek között annak hangsúlyozásával, hogy az 1570-es évekig a protestáns egyház és identitás még osztatlan volt. Kemény teológiai viták zajlottak ugyan, de a felekezeti csoportok konfesszionális-intézményi értelemben ekkor még annak ellenére nem léteztek, hogy 1557-től az országgyűlés elismerte az evangélikusok, 1564-től pedig a reformátusok jelenlétét.

Ez azt is jelentette, hogy a két protestáns erdélyi püspök, a kolozsvári és a szebeni minden területileg alá tartozó protestáns gyülekezet felettese volt, azok teológiai orientációjától függetlenül. Az 1568-as tordai országgyűlés fontos előzménye, az 1566-os szebeni országgyűlés azt a döntést hozta, hogy az evangélium fényének visszaállításához szükséges a bálványimádás kiirtása és a papok „megtisztítása” (ami alatt a katolicizmus viszszaszorítását értették).

Az 1568-as tordai országgyűlés kihirdette, hogy a papoknak szabadságukban áll az evangélium hirdetése, mégpedig saját tetszésük és értelmezésük szerint. A közösségek pedig, ha nekik megfelel, elfogadhatják a papjukat, de éppenséggel másvalakit is megválaszthatnak. A szuperintendensek, akik felügyelete alá a papok tartoztak, nem háboríthatták a pásztorokat, akik erőszakkal eleve nem voltak kényszeríthetők. Az országgyűlés végzése a négy bevett vallást nem említi.

Mindebből a vallásszabadság közismert felfogásától merőben eltérő kép bontakozik ki.

Először is a vallásszabadság egyéni joga csak a prédikátorokra volt érvényes, akiket viszont saját egyházi elöljáróik, vagyis a püspökök sem kényszeríthettek. Másrészt a vallásszabadság kollektív módon érvényesült: a közösségeknek joguk volt nekik tetsző papot választani, de a tanítás, vagyis a hitvallás megválasztásának szabadságával kizárólag a lelkészek élhettek.

Sokan úgy értelmezték a múltban, hogy az 1568-as, majd az azt megerősítő 1571-es országgyűlés kimondta a vallásszabadságot, csak épp a felekezetek annyira közismert jelenségek voltak, hogy nem kellett megnevezni őket név szerint. Másrészt elterjedt azon értelmezés, mely szerint a katolicizmust tiltó 1566-os országgyűlési végzés után kimondták volna a teljes vallásszabadságot, amit később meg is erősítettek. Zavaró módon azonban a két vallásszabadságot hirdető országgyűlés (1568, 1571) között 1569-ben megerősítették a katolicizmust betiltó 1566-os szebeni határozatokat. Ennek az az egyetlen logikus magyarázata, hogy az 1568-as és 1571-es törvények nem voltak érvényesek a katolikusokra, vagyis a vallásszabadság deklarálásának híres törvényei csak a protestáns vallás szabadságát mondták ki. (Ez amúgy abból is kikövetkeztethető, hogy az 1595-ös törvény, amely végül majd a négy bevett vallás egyikeként kimondja a katolikus vallás szabadságát is, nem hivatkozik ennek korábbi kimondására.)

Ezt támasztja alá az is, hogy1568-ban katolikusok már alig voltak Erdélyben, unitáriusok pedig még nem léteztek felekezetként; a szentháromság-tagadó tanítások mindössze két évvel korábban jelentek meg. Az 1560-as évek közepén a protestánsok körében már ismertek voltak a svájci reformáció tanításai az úrvacsoráról, de ekkor még nem létezett református, pláne unitárius egyház.

A felekezetek azért nincsenek tehát felsorolva, mivel nem léteztek lezárt dogmatika mentén megszervezett egyházi struktúrák. Ez a felekezetnélküliség pedig korántsem volt a véletlen eredménye.

Az unitáriusok és hatásukra János Zsigmond fejedelem ugyanis a reformáció végső érvényre juttatását támogatta: céljuk épp egy dogmaellenes, racionális, egyetemes protestáns vallás volt. Jellemző továbbá, hogy ekkor még a reformáció legkorábbi szakaszában kialakult kettősség öröklődik, vagyis a katolikusok és az evangélikusok szembenállásakor létrejött modellt és elnevezéseket használják továbbra is – miközben a két csoport meggyőződése együttesen csúszik a radikális reformáció irányába. Az 1568-as teológiai viták két csoportja még „katolikusnak” és „evangéliuminak” nevezi önmagát, akik közül az első csoporthoz tartozik például a református egyház egyik alapítójaként számontartott Melius Juhász Péter, míg a másikhoz az ekkor már unitárius szellemű Dávid Ferenc.

A törvény, amely 1595-ben végül kimondta a négy bevett vallás szabadságát, egy külpolitikai fordulat eredményeként jött létre, amikor is Báthory Zsigmond a jezsuiták hatására szakított a (reálpolitikát képviselő) török szövetséggel és egy felszabadító keresztes hadjárat reményében a császár oldalára állt. Ennek során a fordulattal szembe helyezkedő „törökös párt” tagjait kivégezték, a megfélemlített országgyűlés pedig – mindezért érzett (állítólagos) háláját próbálva kifejezésre juttatni – elfogadta a katolikusok törvényesítését.

E döntés ugyanakkor egyszer és mindenkorra felszámolta azon erdélyi illúziót is, amely a vallásegység erőszakmentes helyrehozásának célját tűzte ki – és aminek elérése érdekében eredetileg kimondták a protestáns prédikáció szabadságát és a gyülekezetek döntési autonómiáját.

A fentiekből következik, hogy a tordai országgyűlés nem lehetett a történeti hagyományban elképzelt vallásszabadság kihirdetésének alkalma, miközben Erdélyben valóban igen sajátos, általános (azaz még a felekezetesedés előtti) protestáns vallásszabadság érvényesült.

A fejedelemség vallási sokszínűségéhez talán csak a kortárs Lengyelország és a sokfelekezetű Tallinn volt hasonló, de kivételes volt abban a tekintetben is Európában, hogy a radikális reformációhoz tartozó szentháromság-tagadó irányzat János Zsigmond személyében egyetlenként fejedelmi szinten is képviselethez jutott, valamint elnyerte a hivatalos egyház státuszát is, bár lezárt dogmatikai rendszer hiányában soha nem tudott minden tekintetben intézményesült felekezetté válni. A belsőleg is tagolt mozgalom az újítások rendszeres tiltása ellenére továbbra is a radikalizálódást elősegítő racionális kritikát és a dogmatikai nyitottságot képviselte, némiképp megelőlegezve a korai felvilágosodás eszmevilágát.

Ennek következménye volt többek között az is, hogy spiritualista és racionalista irányzatain túl mellékhajtásként megjelentek Erdélyben az ószövetségi törvényeket követő szombatosok is, akiknek Bethlen Gábor főkancellárja, a rabbinikus irodalom kiváló ismerője, Péchi Simon személyében főrangú képviselője is volt. 1638-tól azonban a radikális irányzatokat, beleértve a „zsidózó” közösségeket üldözni kezdte az egyre hangsúlyosabban református fejedelmi hatalom, ami a mozgalom visszaszorulásához vezetett.

A vallás gyakorlásának szabadságát a Magyar Királyságban a Habsburg-uralkodók és a vallásszabadságot már nemesi jogként értelmező, döntően protestáns nemesség kimondatlan alkuja biztosította. A tizenöt éves háború által minden tekintetben kimerített királyi kormányzat azonban magánvagyonok elkobzásával, a nemesi jogok megnyirbálásával és erőszakos ellenreformációs politikával igyekezett helyzetén javítani.

A törvénytelenségek miatt kitörő Bocskai-felkelés török szövetségben elért katonai sikereinek köszönhetően harcolta ki az ország ősi jo gaira hivatkozva a vallásszabadságot, de ezzel – a kortárs vallásbékék fentebb idézett nemzetközi példáihoz hasonlóan – nem az egyetemes vallásszabadságot biztosította, hanem csak három felekezet, a katolikus, az evangélikus és a református elfogadását, ami ekkor ráadásul csak a nemességre, a városokra és a végvárakra korlátozódott.

A vallásszabadság elvének kimondása után a vallási konfliktus áttevődött a patrónusok tulajdonában lévő templomok gyülekezeti használatának kérdésére. A protestáns rendek évtizedeken keresztül követelik majd a falvak lakóinak, vagyis a jobbágyoknak a vallásszabadságát a lelkiismeret szabadságára hivatkozva, a katolikusok és köztük a növekvő számban rekatolizáló nemesség tagjai viszont a patronátusi jogra hivatkozva megtagadják.

Ez a külpolitikai kényszerek miatt megkötött linzi béke révén kerül majd be a törvények közé az 1647-es országgyűlésen. Az 1648-as európai békerendszer létrejötte a nemzetközi jog fejlődésében mérföldkőnek bizonyult, fontos következménye volt ugyanakkor az is, hogy az egyházi tekintély jelentős mértékben visszaszorult az államhatalommal szemben.

A nagyjából 1555 és 1700 közötti időszak fontos folyománya volt, hogy a béke és az egyház egységével kapcsolatos elképzelések különváltak: a vallási uniformitás és a társadalom vallási egysége nem számított többé a társadalmi béke garanciájának. Béke alatt egyre inkább a különböző vallási csoportok államhatalom által jogi és politikai eszközökkel garantált, többé-kevésbé békés együttélését értették.

A vallásgyakorlat szabadságát kimondó vallásbékék ugyanakkor még igen korlátozottak voltak. A francia vallásháborúk (1562–98) során számos békekötés jött létre, de csak a nantes-i ediktum (1598) nevezhető legalább részben eredményesnek. A megegyezés ugyan nem hozott teljes politikai egyenlőséget, de fontos engedményeket tett a hugenottáknak, akik vállalhattak hivatalt, lelkiismereti szabadságukat sehol sem korlátozták, vallásgyakorlatuk azonban területileg korlátozva volt. Az ediktumot azonban 1685-ben visszavonták, a protestánsok szervezett üldözése kiújult, amely a hugenották tömeges kivándorlásához vezetett.

Mindez jól mutatja, hogy a modern vallásszabadság létrejötte nem egyenes vonalú, folyamatos fejlődés eredménye, másrészt a kor történetét legalább annyira jellemzi a vallásüldözés, a mártíromság és a vallási migráció is.

Németalföldön volt ugyan vallási pluralizmus, de a nem reformált vallási közösségek nem gyakorolhatták ugyanazokat a jogokat. Az angliai dicsőséges forradalom is vallásszabadságot hozott a protestánsoknak, de a nem anglikánok nem részesültek ugyanabban a politikai egyenlőségben, a katolikusokat pedig egyenesen ki is zárták a tolerancia köréből – politikai jogaik és hivatalviselésük tekintetében is, annak ellenére, hogy a vallási nézeteket és gyakorlatot elvileg magánügynek tekintették.

A 19. századig kellett arra várni, hogy az elvből társadalmi gyakorlat váljon. Igazi toleranciát majd a felvilágosodás eszméi és az abból következő uralkodói és törvényhozói gyakorlat hoz a 18. század második felében.

A tolerancia jozefinista felfogása ugyan még korlátozott volt, de az észak-amerikai alkotmányjogi fejlődés már politikai jognak tekintette a vallásszabadságot, amit a Bill of Rights (Jognyilatkozat) már teljes és korlátlan módon ismert el. A francia forradalom 1789-es emberi jogi nyilatkozata is elfogadta a valláshoz fűződő szabadságot, amennyiben nem veszélyeztette a törvényes rendet. A vallásszabadság ekkor már modern formájában, egyéni jogként, felekezeti és teológiai értelemben korlátlanul, kizárólag az állampolgári felelősség révén korlátozva jelentkezett.