Mindenik gyermekrajz egy élettörténet, amely az elmélyedőnek megnyilatkozik

Az 1920-as évek Kolozsvárjáról olvashattunk memoárokat, irodalmi alkotásokat, tanulmányokat vagy korabeli újságcikkeket, nézhettünk akkor készült filmeket és festményeket, rekonstruálhattuk, hogy milyen zenét hallgattak akkoriban az emberek, azt viszont, hogy milyen volt az akkori kisiskolások élményvilága, mostanáig nehezen idézhettük volna fel. A rajzok különlegesek az alkotók életkora (kb. 8-10 évesek) miatt is, akik azzal az őszinte kreativitással és kifejezőkészséggel nézték a környezetüket, amit még nem befolyásolt az átgondoltság vagy a különböző minták követése, de azért is, mert gyűjtőjük, Elekes Miklós ideggyógyász, pszichiáter érdemesnek tartotta megmutatni őket a szélesebb közönségnek, ezért kiállítást rendezett belőlük.

Székely Sebestyén György a két világháború közötti kolozsvári művészeti életet kutatva szerzett tudomást az ideggyógyászról, aki mecénásként, műgyűjtőként olyan alkotókkal állt kapcsolatban, mint Mattis Teutsch János, Nagy Oszkár, Ion Vlasiu, Szolnay Sándor vagy Nagy István. Művészettörténész kollégájától, Murádin Jenőtől értesült arról a katalógusról, amelyet Elekes az 1929-es gyermekrajz-kiállításához készített. Évekkel később, már a Quadro Galéria tulajdonosaként került kapcsolatba a három nemzedéken átívelő Elekes-Menyász-Weszerle gyűjtemény örökösével, akit elmondása szerint kitartóan faggatott a gyermekrajzokról. Így került elő végül az a 60 rajzot tartalmazó album, amelyet a Koinónia kiadó a Quadro Galéria és a Communitas Alapítvány támogatásával most gyermekkönyvként, Léghajó a város fölött címmel megjelentetett.

Lassan alakult ki, hogy hogyan „hozhatják mozgásba” a százéves rajzokat, és végül éppen a gyermeknézőpont segített, mesélte a szövegek szerzője, Ladó Ágota. „A Koinónia felkarolta a projektet, és ők hozták be azt a szempontot, hogy a szöveget, amit írtam, próbáljuk meg feldarabolni és összefésülni a rajzokkal. Tulajdonképpen akkor vált egyértelművé, hogy gyermekrajzokról meg korabeli érdekességekről írni úgy, hogy közben a mai gyerekeket kihagyjuk belőle, nem korrekt. Ennek megfelelően a szöveget újra kellett írni, a rajzokat pedig újrarendezni” – részletezte. „Nagyon jó volt az együttműködés a kiadóval, Szilágyi Szabolccsal és Péter Abigaillel, az egyeztetés során sikerült meghatározni a célközönséget, majd Jakab Eszterrel, a Bold grafikusával megtalálni azt a koncepciót, ami a képeket játékba hozza” – tette hozzá Székely Sebestyén György.

„Amikor felmerült, hogy gyermekeknek szóljon a könyv, akkor döntöttünk úgy, hogy mégsem ragaszkodunk ahhoz a sorrendhez, ami az albumban van, mert ha megmozgatjuk a rajzokat, és újrarendezzük, akkor új narratívák, új lehetőséget adódnak. Úgy rendeztem el őket, hogy a rajzok segítségével tudjak mesélni a mai gyerekeknek arról a korról, ugyanakkor belső világ is kialakuljon egy-egy tematikus csoporton belül. Játszottam a rajzokkal, szervezték a saját mondanivalójukat” – mondta Ladó Ágota.

Így lett a Léghajó a város fölött Elekes fennmaradt gyermekrajz-albumának újragondolt változata, amely egyszerre szól gyermekekhez Ladó Ágota szövegével, illetve felnőttekhez Elekes Miklós 1929-es kiállítási katalógusával, Szilágyi Júlia Elekesről szóló esszéjével és a gyermekrajz-gyűjteménnyel foglalkozók rövid életrajzával. A borítón ráadásul egy mai kolozsvári kisiskolás kézírásával olvasható a cím, és a könyvet lapozva egyéb apró meglepetésekkel is találkozhatunk.

Ki volt Elekes Miklós?

A vajdasági Óbecsén 1897-ben született Elekes Miklós az 1920-as években a kolozsvári elmegyógyászati klinika tanársegédje volt, majd a Zsidó Kórház ideggyógyász főorvosa. Elismert szakember volt, rendszeresen tartott előadásokat, nemzetközi orvostudományi szaklapokban közölt, de a szélesebb közönség számára is írt, például a Korunk hasábjain.

„Csodálatos volt az, ahogyan a legkülönbözőbb típusú embereket személyiségének vonzáskörébe tudta vonni. Amikor egy gyermekkel foglalkozott, sugárzott belőle a gyöngédség, a szeretet, és a gyermek az első perctől közel került hozzá, mintha csak mindig is mellette élt volna” – idézi Valeriu Bologa professzor visszaemlékezését esszéjében Szilágyi Júlia.

„A háborús évek idején kaptam őt, amikor sokat betegeskedtem. Ez olyan 5-6 éves koromban volt. Alapemlékem, hogy ha lázam volt, akkor hűvös volt a keze, ha fáztam, akkor megmelegített. Áradt belőle valami biztonság” – ezt már akkor mesélte Elekesről Szilágyi Júlia, amikor Ladó Ágotával és Székely Sebestyén Györggyel együtt felkerestük.

Szilágyi Júliának azért mutatta meg a gyermekrajz-gyűjteményt és azért kérte fel az esszé megírására, mert alig másfél évtizeddel fiatalabb a rajzolóknál, akár személyesen is ismerhette némelyiküket, és jól tud írni arról a korról, azt azonban csak később tudta meg közös ismerősüktől, Erdélyi Lajos fotográfustól, hogy Szilágyi Júlia valójában az apja rajzgyűjteményéről fog írni, mesélte Székely Sebestyén György.

„Ő nekem Miklós bácsi volt” – mondta Szilágyi Júlia, aki 16 évesen tudta meg az édesanyjától, hogy a családi jóbarát, akinek a tanácsát többek között az őt érintő nevelési kérdésekben is mindig kikérték a szülei, valójában a biológiai apja. Mint mesélte, utólag úgy érzi, Elekes Miklós egyfajta harmadik szülőként figyelt rá. Ahogy a családban sem volt szokás a gyermekek autoriter nevelése, úgy Elekes Miklós is inkább kérdésekkel, megjegyzésekkel irányította őt. „Indítékot adott, hogy gondolkozzam, például azon, hogy hány szín van a szobában. Rendre felleltároztam a berendezést abból a szempontból, hogy mi milyen színű” – mesélte.

Később, már fiatal felnőttként Szilágyi Júlia rendszeresen látogatta a lágerből hazatért Miklós bácsit, aki visszatérése után is orvosként dolgozott, de betegsége miatt már 50 évesen meghalt.

A gyermekek valamennyien művészek, és mire „megtanulnak” rajzolni, meghal bennük a művész

Elekes saját szakterülete felől közelített a gyermekrajzok felé, a kiállítási katalógusban az életkori sajátosságok, illetve a formai elemek szerint kategorizálta a képeket. Komolyan gondolhatta ugyanakkor a gyermekrajzok és a művészet közötti átjárhatóságot, hiszen a két világháború közötti Kolozsvár fontos közösségi terében, a kávéház-szerűen működő Újságíró Klubban rendezett kiállítást belőlük, ahol egyébként komoly képzőművészeti tárlatokat szerveztek. „A gyermekek valamennyien művészek, és mire ”megtanulnak„ rajzolni, meghal bennük a művész” – írta Elekes Miklós a kiállítás katalógusának szövegében.

A gyermekrajz-kiállítást bizonyára az Újságíró Klubot látogató művészek is megnézték. Székely Sebestyén György szerint a Bohém Társaság egyik tagja, Ion Vlasiu szobrász, festőművész említi is, hogy hatással volt rá Elekes gyermekrajz-gyűjteménye, amelynek a fennmaradt album valószínűleg csak a töredéke lehet. A Diamant Izsó gyárigazgató és műgyűjtő rendezte Munka és művészet című kiállítás és a Józsa Béla fotóiból megnyitott első erdélyi szociofotó-kiállítás mellett a két világháború közötti Kolozsváron Elekes Miklós gyermekrajz-kiállítása a leginkább figyelemre méltó, hangsúlyozta a művészettörténész.

Az Ellenzék korabeli beszámolója szerint Elekes a kolozsvári elemi és középiskolákból több ezer rajzot gyűjtött be, amelyek megadott témákra (otthon, iskola, templom, játék, verekedés, sport, karácsony, mennyország, meseillusztrációk, színház), illetve szabadon is készültek, „teljesen befolyásmentesen”.

„Csodálatos módon, a gyermek művészi fejlődésének vonala olyan görbe, amely a hatodik évtől emelkedik. A hét-nyolc-kilencedik év alatt eléri tetőfokát s a tizedik évtől kezdve határozott hanyatlást mutat. Míg a kilenc éves korig a gyermekek bátrak, teljes szabad fantáziával és rendkívül erős kifejező készséggel rajzolnak, nem gátolja őket az eltanult forma, a valósághoz való ragaszkodás, addig a kilencedik évtől kezdve fejlődő valóságérzetük letöri bennük a művészi szabadságot. Igaz, hogy viszont a hiányos rajzkészség nem teszi lehetővé, hogy a természetes formákat kellőképp kihozzák. Emiatt aztán bátortalanok, nehézkesek lesznek, egyéniségük elszíntelenedik, naturalizmusuk is valami »cégtábla-naturalizmussá« válik. Érdekes, hogy a hat-kilenc éves lányok hasonlíthatatlanul tehetségesebbek, sokkal jobban rajzolnak, mint a fiúk, hanyatlásuk pedig a tizedik év után sokkal feltűnőbb” – idézi Elekest a cikk. (Ellenzék, 1929. április 15.)

Bár a pszichológia és a pedagógia Nyugat-Európában már a 19. század végén érdeklődni kezdett a gyermekrajzok iránt, a gyermekek kreativitására, látásmódjára odafigyelni mégis rendkívül progresszív gondolatnak tűnik az 1920-as évek Kolozsvárján, annál is inkább, hogy a gyermekrajz-elemzés inkább csak a 20. század végére vált a pszichológia eszközévé. „Ezeken a rajzokon rajta van a gyermek kedélye, világfelfogása, környezete, amiből kinőtt, szociális sorsa, vágyai. Mindenik egy élettörténet, amely az elmélyedőnek megnyilatkozik” – írja Elekes 1929-ben.

„Egyáltalán nem volt gyerekcentrikus az a világ, nem fordítottak különösebb figyelmet a gyerekek önkifejezésére. A gyerekekre nagyon egyértelmű szabályok vonatkoztak, csendben kellett lenni amíg a felnőttek beszéltek, ugyanez a viselkedés volt érvényes az iskolában is. Az életben tartáson és a tisztességre nevelésen túlmenően nem volt különösebb odafordulás feléjük. Polcz Alaine Gyermekkorom című könyve jó fogódzó a korszakhoz, utaltam is rá a könyvben. Ilyen kontextusban nagyon extra az, hogy a gyermekrajzokra valaki odafigyelt, hogy ezek a rajzok abból a korból fennmaradhatnak, annál is inkább mert az iskolában akkor még használatos volt a palatábla, kevésbé voltak tartós hordozók, legalábbis Polcz Alaine is ezt írja, és a rajzokat pont az ő generációja készítette” – mondta Ladó Ágota.

Ladó Ágota szerint a történeti kutatások alapján ugyan a két világháború közötti időszak nélkülözéssel volt tele, de ez a rajzokon kevésbé érződik. „A korabeli sajtó ír a drágulásokról, a hidegről, ebből beszivárgott valamennyi a könyvbe is, de közben ott van az is, hogy a gyerekek élvezték az életet. El lehet gondolkodni azon, hogy miért rajzolt le egy gyerek egy bodegát (kis vendéglő, kocsma, szerk. megj.) például, máshol felsejlik az otthoni italozás, de lehet, hogy ez is csak a mi elképzelésünk. A fiam is megnézte a könyvet, az osztálytársainak is megmutatta, és nem mondta, hogy valami feltűnően lehangoló lenne” – jegyezte meg.

„Rokonszenves világ, azt is nagyon élvezem, ahogy bezsúfolnak mindenféle élményt a karácsonyfától a lóig, és a bohóctól a fáig a legkülönbözőbb dolgokat. Ez a gyermek, anélkül, hogy a kép zsúfoltnak tűnjön, egy csomó mindent bevitt, házat, lovat, szekeret, katonát, járókelőt és még egy fát is. Nagyon fontos, hogy a gyermek még meglátja a fát” – emelte ki Szilágyi Júlia, aki szerint ma már nem magától értetődő, hogy a városközpontban a gyermekek fát láthatnak.