Az erdélyi szászok és más betelepülők a középkori Magyarországon

Az Aranybulla után két esztendővel II. András király (1205–35) újabb fontos kiváltságlevelet adott ki, amelyet később kibocsátójáról Andreanumnak neveztek el. Bár eredetije elveszett, tucatnyi, későbbi uralkodók által megerősített példányát őrzi a szász szék nagyszebeni levéltára. Az oklevél bevezetője kiemeli, hogy „erdőelvei (erdélyi) hűséges német vendégeink” András nagyapja, II. Géza király (1141–62) hívására érkeztek az országba, de szomszédjaik az idők során nem tartották tiszteletben a nekik szóban adott kiváltságokat.

Ezért, ha csak a király nem állítja helyre ezeket, a telepesek nem képesek teljesíteni az uralkodó felé a kötelezettségeiket. Ez a királyi diploma számos korábbi folyamat eredője volt. Ezeket áttekintve nemcsak a kiváltságlevél tartalmához juthatunk közelebb, hanem a következményeit is jobban megérthetjük. A legtávolabbi előzmény II. Géza kezdeményezése volt, amellyel német telepeseket kívánt toborozni az akkor még igen gyéren lakott Dél-Erdélybe.

Hospesek, az országon belül átköltöző vagy külföldről bevándorló vendégtelepesek már jóval korábban, a 11. századtól érkeztek a Kárpát-medencébe. Szent István király Intelmeinek sokszor idézett, „A vendégek befogadásáról és gyámolításáról” szóló VI. szakasza ugyanakkor még inkább az uralkodó közvetlen környezetében megjelenő előkelő vitézekre és klerikusokra vonatkozik. Az elkövetkező évtizedektől azonban, részben az európai krízishelyzetek kiváltotta népmozgásokhoz kapcsolódva, Magyarország, illetve a tágabb kelet-közép-európai térség növekvő gazdasági vonzereje és viszonylag alacsony népsűrűsége miatt egyre nagyobb csoportokban érkeztek és telepedtek le bevándorlók e régióban.

Ezt a Kárpát-medencére is kiterjedő folyamatot nevezi a történeti kutatás „keletre településnek” vagy németül Ostsiedlungnak.

Különösen hasznos volt e telepesek munkája addig lakatlan hegyvidékek termőterületté alakításában. Csehországban, a Felvidéken és Erdélyben sok helyütt a mai napig felismerhetők alaprajzukról a középkor derekán keletkezett irtásfalvak a beltelkek végéből induló hosszú, szalagszerű parcelláikról, vagy a teraszosan a domboldalba telepített szőlőtábláikról.

A lengyel vidékeken mocsaras, áradmányos területek lecsapolását is elvégezték az ilyesmiben már korábban tapasztalatokat szerzett németalföldi származású telepesek. A telepesek megjelenése sok helyütt átformálta Kelet-Közép-Európa etnikai, nyelvi és kulturális arculatát. Már akkoriban is kettőn állt a vásár. A helyi dinasztiák uralkodói, az Árpádok, Přemyslidák és Piastok hamar felismerték a kibocsátó túlnépesedett területekről – Flandriából, Lotaringiából, Észak-Itáliából és a német területekről, vagy bárhonnan máshonnan – érkező, vállalkozó szellemű, sok mindenhez értő bevándorlókban rejlő gazdasági, szellemi és katonai potenciált, és igyekeztek a telepeseket etnikai és vallási hátterüktől függetlenül kedvező feltételek biztosításával maradásra bírni.

Jellemző példa, hogy II. Géza, aki kitűnő érzékkel tartotta fenn országa hatalmi helyzetét a Német-római Birodalom és Bizánc között, a szászok mellett behívta a francia eredetű ciszterci rendet, és támogatta a királyságába újonnan érkező vagy már eleve ott lakó muszlimokat is.

A legkorábbi csoportosan érkező vendégeket a Latinus névvel illették. Ez azonban nem egyetlen etnikumot, és nem feltétlenül itáliai betelepülőket jelent, hanem bármilyen újlatin nyelvet, dialektust beszélő népcsoportra (vallonok, burgundiak, franciák) alkalmazták.

Első csoportjaik már a 11. század végén megjelentek a fontosabb királyi székhelyeken (Fehérváron és Esztergomban), illetve a Délvidéken. Útnak indulásukban az említett túlnépesedés mellett a Magyarországra érkező klerikusok mintaadó szerepe, a keresztes hadjáratok során az ország megismerése, valamint az uralkodók és püspökök által teremtett kedvező feltételek is szerepet játszhattak.

Olaszi, vagy a latin forrásokban villa Latinorum néven említett településeik az ország számos más területén, különösen a püspöki székvárosok körül kialakuló agglomerációkban, így Pécs, Eger és Várad körzetében is megtalálhatók, hasonlóan a sziléziai Boroszlóhoz (Wrocław). Szintén vallon eredetű lakossághoz köthető a Hegyalján található Tállya helynév (a taille, ’vágás, erdőirtás’ szóból), valamint a Gyán helynév, amelyet a vallon Jean személynévre vezet vissza a nyelvtörténet.

A helyszínek szoros kapcsolata a később oly híressé vált borvidékekkel egyáltalán nem véletlen: a szőlőműveléssel már korábbi hazájukban is foglalkozó latinusoknak döntő szerepük volt a bortermelés meghonosításában és felvirágoztatásában az erre kitűnően alkalmas éghajlattal rendelkező Magyarországon.

A 13. századot követően vallonok betelepüléséről nincsenek további adataink, Latini (vagy Gallici) néven ezután az Itáliából az ország délnyugati részébe, főként Zágrábba érkező lakosokat nevezték. A latinusok egyes csoportjai, például az Eger környékén lakók, a 15. századig megőrizték nyelvüket, de többségük beolvadt a környező magyar lakosságba. A telepesek jogállásának írásos rendezésére a 13. század elejétől került sor. A kiváltságlevelek többségét az uralkodók adták ki, olykor egyéneknek, de jellemzően inkább egy-egy település lakóinak, néha tágabb közösségeknek. Céljuk elsősorban a területfejlesztés, a gyéren lakott vidékek benépesítése volt. A kiváltságot szerzett „vendégek” közül számukat tekintve a németek voltak a legjelentősebbek.

Német telepesek szintén megjelentek Magyarországon már a 11. században, nagyobb csoportjaik pedig a 12. század közepétől érkeztek ide. A forrásokban Theutonici illetve Saxones néven fordulnak elő, és bár ezek az elnevezések nem köthetők egyértelműen a bevándorlók származási helyéhez, a 12–13. századi nyelvjárások és a személynévanyag vizsgálata a leggyakoribb felsőnémet (bajor, bajor- osztrák) csoportok mellett középnémet (középfrank) és alnémet (alsófrank, alsószász) területekről érkezőkre is következtetni enged. Közép-Európa más térségeivel ellentétben telepítő ügynökökre (soltész) kevesebb adatunk van (leginkább a keleti Felvidékről), másutt a személyes kapcsolatok, a kedvező uralkodói politika és a bőséges természeti erőforrások, főként a termőföld ígérete vonzotta őket. A nyugati határszélen feltételezhető a ciszterci rend telepítő tevékenysége is.

A német jövevények települései főként mezőgazdasági jellegűek voltak, a 12. század végétől ugyanakkor egyre többen költöztek közülük a városokba. Az ország legkülönbözőbb pontjain találkozunk velük a II. András uralkodása alatt kelt dokumentumokban, a szlavóniai Valkótól (Vukovar, Horvátország) a Selmecbánya közelében fekvő Szebellében (Sebechleby, Szlovákia), valamint Pesten keresztül az északkeleti országrészben fekvő Vizsolyig és Szatmárnémetiig (Satu Mare, Románia).

Erdélyben elsőként három falu, Krakkó (Cricău), Igen (Ighiu) és Romosz (Romos, mindhárom Románia) telepesei kaptak 1206-ban királyi kegyből mentességet a vajda joghatósága és a többi, németek által fizetendő adó alól.

A legfontosabb dokumentum e téren, amely Erdély déli részén rögzíti a német telepesek szabadságait és kötelezettségeit, a kiindulópontunkként szolgáló Andreanum.

Egyes történészek szerint az erdélyi szászok régebb óta élvezett előjogainak írásba foglalását a II. András és a Német Lovagrend közti elmérgesedő viszony tette szükségessé. A lovagokat 1211-ben telepítette a király Erdélybe a déli határok védelmére, de 1225-ben elűzte őket, mert úgy érzékelte, hogy a kedvezményeikkel visszaélve önálló területi hatalomra törnek; egyúttal el akarta kerülni, hogy a konfliktus a régióban élő többi német közösségre is átterjedjen. Az Andreanum kiadása ugyanakkor az írásos kiváltságolások általánosabb folyamatába is illeszkedik, jogi formáját és tartalmát tekintve egyaránt.

A szászok jogai közé tartozott a szabad földhasználat; széles körű bíráskodási autonómia a szebeni ispán joghatósága alatt a közösség saját szokásjogának használatával, beleértve a saját pecséthasználatot; és az ország teljes területén élvezett vámmentesség. A kötelezettségek előírták többek között évi 500 ezüstmárka adó megfizetését (ami a márkasúly számításától függően legalább 122,5 kg ezüstöt jelentett), 500 fegyveres kiállítását az ország védelmében és 100, illetve 50 katona biztosítását a határon kívülre vezetett hadjáratokhoz, továbbá a király és kísérete évi háromszori, valamint az erdélyi vajda évi kétszeri elszállásolását és vendégül látását.

A kiemelkedően magas számú fegyveres kiállítását Dél-Erdély határhelyzete indokolta. Azon települések privilégiumaiban, ahol a háztartások száma alapján kellett katonát küldeni a király seregébe, legtöbbször 60–100 család állított ki egy fegyverest, így óvatos becsléssel 30 000–50 000 családdal számolhatunk II. András idején a (Nagy-Küküllő és az Olt között elhelyezkedő, éppen az Andreanum révén egységbe kovácsolódó) Szászföldön, másik nevén Királyföldön.

A német telepesek egy másik csoportját a szepesi szászok alkották, akik 1271-ben kaptak kiváltságokat és területi autonómiát V. István királytól (1270–72). Adójukat ekkor 300 ezüst márkában állapították meg (amit I. Károly 1317-ben 1200-ra emelt), katonaállítási kötelezettségük az országot ért támadás és kifelé irányuló hadjárat esetén egyaránt 50 fegyveresre vonatkozott. A szepesi szászok szabadságai közé tartozott a bíró- és plébánosválasztás, valamint saját szokásjoguk használata is. A mezőgazdaság, valamint a halászati és vadászati jog mellett az ércek utáni kutatás jogát is elnyerték – az ehhez szükséges tudást még valószínűleg korábbi hazájukból hozták magukkal.

Az ő esetükben legfeljebb egy vagy két évtized telhetett el az országba érkezésük és a kiváltságlevél kiállítása között. Ez pedig arra mutat, hogy a 13. század második felére már bevett gyakorlattá vált a telepesek írásos kiváltságolása. A privilégiumok a jogok között általában az önigazgatást (bíróválasztás, fellebbezés), a szabad végrendelkezést, a gazdasági előjogokat (piactartás, meghatározott területre kiterjedő vámmentesség, az erdők és vizek használata) és papválasztást, a kötelességek között az adófizetést, a katonáskodást és az uralkodó elszállásolását sorolták fel, ahogyan ezt az Andreanum példáján is láthattuk.

A privilégiumok ugyanakkor számos, pénz fizetésében, a király és kísérete ellátásában vagy katonáskodásban megnyilvánuló kötelezettséget is magukban foglaltak; azaz az uralkodó és a telepesek közti szerződésként értelmezhetők. A bányászat területén ugyanolyan nélkülözhetetlen volt a német, majd a 14. századtól a cseh betelepülők szakértelme, mint a Latinusoké a bortermelésben. Erdélyben Radna (Rodna, Románia) volt az ezüstbányászat legkorábbi központja, amelyről a tatárjárás pusztítását leíró Rogerius Siralmas énekében az olvasható: Kadan király (Dzsingisz kán unokája) „elérkezett a gazdag Radnához, a németeknek magas hegyek között épült városához, a király ezüstbányájához, amelyben a nép megszámlálhatatlan sokasága tartózkodott”.

IV. Béla idején Selmecbánya mellett Korpona (Krupina), Besztercebánya (Banská Bystrica) és Hibbe (Hybe, ma mindhárom Szlovákia) bányászközösségei is kaptak kiváltságlevelet. A további „vendégként” (hospes) számontartott népcsoportok közé tartoztak az örmények is, akikről jóval kevesebb adat maradt fenn. Annyi bizonyos, hogy a 12– 13. században komoly szerepet játszottak a kereskedelemben, ezért is költöztek Esztergomba, az ország akkori székvárosába. Ottani településüket a topográfiai kutatás a Várhegyen levő érseki és királyi székhely, valamint a királyi városrész közé lokalizálja.

A „vendégeknek” adott kiváltságok, a városprivilégiumokhoz hasonlóan, legalább annyira szolgálták az uralkodó, mint a szóban forgó népcsoportok érdekeit. A nyelvészeti és történeti néprajzi vizsgálatok azt mutatják, hogy a „vendégek” helyenként több száz éven át megőrizték nyelvüket, szokásaikat, bizonyos mértékű különállásukat, amelyben előjogaik megtartásának zálogát látták. A csoportok és nem települések számára kiadott privilégiumok különösen erősítették az összetartást. A kiváltságos városokban eközben az ingatlantulajdon volt az előjogokból való részesedés alapja.

Az erdélyi szászok különösen zárt közösséget alkottak; az Andreanum egyik pontja szerint a szebeni ispánság területén a király egyetlen főembere sem kérhetett magának adományt.

A magyarországi németség az ország középkori gazdasági életében a számarányát meghaladó mértékben vett részt. Legalább a 15. század elejéig még a késő középkori főváros, Buda lakossága is német többségű volt. A kiváltságolt erdélyi szász közösség az elkövetkező évszázadokban szintén virágzó városokat hozott létre, amelyekbe csak német lakosokat fogadtak be; minden más etnikum, így a magyarok, románok vagy szlávok (bolgárok) csak a falakon kívül telepedhettek meg.

A bíráskodási központ szerepét is betöltő Szeben, és az ország délkeleti szegletében felépült Brassó, valamint Segesvár, Beszterce és több kisebb város is szerencsésen kihasználta az Isztambult a Balkánon át a Balti-tengerrel összekötő fontos kereskedelmi útvonal forgalmát. A Kárpátok szorosai (Törcsvári- szoros, Vöröstorony-szoros) felé vezető utak mentén kulcspozícióban levő Brassó és Szeben I. (Nagy) Lajostól lerakati jogot kapott, és hatalmas bevételekre tett szert a keletről behozott textíliák és fűszerek, elsősorban a bors vámjából. Nyugati irányban kapcsolatot tartottak a Német-római Birodalom főbb központjaival, Béccsel, Augsburggal és Nürnberggel is, ahonnan kisebb számban a 15. század folyamán is érkeztek újabb betelepedők, kézművesek és kereskedők egyaránt, például a nürnbergi Haller család tajai, akik Budán is jelen voltak.

Erős volt a művészeti és kulturális hatás is, ami a táblaképek és falképek stílusában is tükröződik. Fiaikat a szászok a 15. század elejétől kiemelkedő számban küldték külföldi egyetemekre. A fővárosi agglomeráció után Szebenből és Brassóból volt az egész országból a legmagasabb a beiratkozó diákok száma. Korán csatlakoztak a reformáció lutheri irányzatához, amelyet az Erdélyi Fejedelemség idején is fenntartottak. Erdély három államalkotó nemzeteként, sőt Trianon után Románia részeként is, mintegy 800 évig megőrizték sajátságos német kultúrájukat – amelynek csak az államszocializmus idején történt tömeges Németországba vándorlásuk vetett véget.