Amikor a gyermekvédelem nevében a véleményformálás szabadsága helyett félelmet nevelnek a diákokba

Varsóból három díjat is elhozott, és azóta több más nemzetközi fesztiválon is sikeresen szerepelt az Elfogy a levegő, Moldovai Katalin első nagyjátékfilmje, amely 2017-ben Tordán történt eseményekből indult ki. Adela Stan irodalomtanárnőt akkor feljelentette egy szülő, amiért a 12. osztályos diákjainak ajánlotta Agnieszka Holland szimbolizmusról és többek között Rimbaud és Verlaine férfiszerelméről szóló Teljes napfogyatkozás című filmjét, az iskola fegyelmi bizottsága pedig úgy marasztalta el a tanárnőt, hogy nem is nézte meg az alkotást. Az alkotás, amelyet már a Telex Filmklub is műsorára tűzött novemberben, a Magyarázat mindenre mellett az év egyik legfontosabb filmjének számít. Moldovai Katalinnal a 90-es évek romániai oktatási rendszeréről, a félelem erejéről, az inspiráló erdélyi helyszínekről, az első nagyjátékfilm kihívásairól, és a film elkészülése utáni felismeréseiről is beszélgettünk.

Amikor Adela Stan történetével találkoztál, mi keltette fel az érdeklődésedet, miért gondoltad, hogy jó alapanyag egy játékfilmhez?

Amikor legelőször elolvastam a történetet a Transindexen, nagyon abszurdnak találtam. Nagyon jól megírt cikk volt különben, végigvette, hogy milyen fordulatai voltak az ügynek, és főleg az döbbentett meg, hogy amikor voltak a meghallgatások, kiderült, hogy a bizottságból senki nem látta a filmet. Úgy mondani véleményt, úgy elítélni valamit vagy valakit, hogy nem is tudjuk, hogy pontosan miről beszélünk – ez volt az a pont, amikor úgy éreztem, hogy ennek a történetnek vannak olyan mélyebb rétegei is, amelyekkel nagyon érdemes foglalkozni filmben is.

A forgatókönyvet Palóczi Zitával közösen írtátok, és gondolom, közben előjöttek a saját iskolai élményeitek. Mit hozott elő belőletek ez a történet?

Előjöttek élmények, igen. Zita például egy budapesti, nagyon szabad szellemű iskolába járt, ő fiatalabb mint én, és el is mentünk az iskolájába, beültünk egy történelemórára. Ez teljesen más suli volt, mint amilyenbe például én jártam. Én pont a '90-es években voltam diák, középsulis is a 2000-es évek elején, és nálunk azért inkább a diktáló, visszakérdező módszer működött. Ez Romániában is nagyot változott azóta. A gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnáziumba is beültünk egy magyarórára, és most teljesen más módszerek alapján oktatnak. Jó volt látni, hogy bevonják a diákokat az oktatásba, interaktívvá teszik az órákat. Ez még annyira nem volt jellemző, amikor én voltam öt-nyolcadik osztályos vagy középiskolás. Voltak nagyon szigorú tanáraink is, de voltak nagyon érdekes karakterek is, például tizedikben volt egy romántanárnőnk, akinek az volt a módszere – Udvarhelyen jártam középiskolába, és nagyon sokan nem tudtak románul –, hogy lediktálta azt az egy-másfél oldalt, amit kell tudni, és mindenkitől mindent kikérdezett, addig, ameddig megtanulta. Nem adott rossz jegyet soha, hanem azt mondta, hogy jó, akkor következő órára tanuld meg. Annyira tiszteltük ezt a tanárnőt, hogy mindenki megtanulta, szégyelltük magunkat, hogy megint fel fog szólítani. Valahogy működött ez a pszichológia. De az az oktatási rendszer nem nevelt önállóságra.

Egyértelmű, hogy az a karakter, akit a legjobban kidolgoztatok, az a főszereplő, Bauch Ana irodalomtanárnő. Itt volt egy nagyon konkrét minta, Adela Stan története, amiből kiindultatok, hogy jutottatok el innen a vásznon látható karakterig? Mik voltak a fő szempontjaitok a kidolgozásnál?

Mindenképp fiatalabb karaktert szerettünk volna, mint Adela, mert azt éreztük, hogy picit jobban tudunk úgy kötődni hozzá. Ez más irányba árnyalta az ő karakterét, másképp épült fel a környezete, az élete, a párkapcsolata, az anyjával való kapcsolata, ezek nem olyanok, mint amilyenek a valóságban voltak. A főbb szempontjaink közé tartozott, hogy nagyon szeresse azt, amit csinál – őt ez élteti, azon szerencsés emberek közé tartozik, akiket a hivatásuk feltölt –, és az, hogy legyen benne egy nagyon erős morális tartás, igazságérzet és felelősség a diákok iránt.

Hogy találtál rá a főszerepet alakító Krasznahorkai Ágnesre, akinek ez az első nagyjátékfilmje és színpadon is rég nem játszott?

Egy közös ismerősünk révén találkoztunk, az utcán futottunk össze, és meghívtam őt is szereplőválogatásra. Akkor már nagyon rég kerestük a főszereplőt. Kimondottan szeretek dolgozni olyan szereplőkkel, akik soha nem voltak kamera előtt, vagy olyanokkal, akikben egyszerűen meglátok valamit. Nagyon szeretem, ha természetesek a gesztusok, és mivel ezt keresem, nem érdekel, hogy valaki színire járt-e vagy nem, aktív színész-e vagy tíz éve nem játszott.

Ebben a filmben ugyanakkor a többi szereplőd aktív színész vagy színihallgató, nem dolgoztál amatőrökkel.

Nagyjából mindenki, de például az apát alakító Bölönyi Zsolt sem aktív színész, elkezdte a színit, de otthagyta harmadéven, és teljesen mással foglalkozik. Az ő szerepe nagyon érdekesen alakult, mert már kiválasztottunk az apa szerepére egy színészt, de volt egy másik inkubátoros film is, amelyikben szerepelt, és egymásra csúszott a két forgatás, és nem tudtuk leegyeztetni úgy, hogy mindkettőre el tudjon jönni, ezért egyszerűen muszáj volt keresni valaki mást, mert másképp nem tudtuk volna a filmet leforgatni. Dimény Áron küldte át Bölönyi Zsolt fotóját, már a próbafolyamatban közben. A filmben mindig vannak ilyen váratlan helyzetek, erre fel kell készülni, hogy azt hiszed, hogy valami stabil, aztán kiderül, hogy nem, és akkor gyorsan kell tudni improvizálni, alkalmazkodni az új helyzethez.

Voltak még hasonló helyzetek forgatás közben?

Helyszínnel kerültünk ilyen helyzetbe. Hat nap forgatás után arra ébredtem, hogy írt a gyártásvezető, hogy a másnapi helyszínünk kútba esett, visszamondta az önkormányzat. De megoldottuk, csak így a pihenőnap erre ment el.

Miért ragaszkodtál egyébként ahhoz, ha már a helyszíneknél tartunk, hogy Romániában forgass?

Nekem sokkal egyszerűbbnek tűnik Romániában forgatni, talán jobban is inspirál. Jobban is ismerem Romániát, mint Magyarországot, már agyban megkapom, hogy melyek lennének azok a helyszínek, amelyek szóba jöhetnek. És mivel nagyon sok erdélyi színésszel dolgoztunk a filmben, ezért egyszerűbb is volt idejönni, mint őket odavinni. De Erdélynek van egy atmoszférája is, amit például Magyarországon nem kapsz már meg, vagy lehet, hogy igen, de nehezebben.

Nekem fontos volt például, hogy ne legyen teljesen felújítva az iskola épülete. Magyarországon is voltak olyan épületek, amelyek nem voltak felújítva, de Gyergyószentmiklós, a város is nagyon tetszett, meg fontos volt az is, hogy a Salamon Ernő Gimnázium igazgatója partner volt ebben a forgatásban, nagyon sok mindent köszönhetünk az iskolának, főleg, hogy ez kis költségvetésű film, nagyon-nagyon sok szívesség van benne.

A másik emlékezetes helyszín a csíkszeredai megyei tanács épülete, ott készültek a fegyelmi bizottsági meghallgatások jelenetei, a statikus felvételek, amelyekben eltörpülnek a szereplők a szocmodern környezetben.

Igen. Azt Fecső Zoltánnak köszönhetjük, ő volt a location managerünk, ő intézte el, hogy be tudjunk menni, meg tudjuk nézni, tökéletes volt, meg is beszéltük, hogy ott szeretnénk forgatni. A kommunizmusban, egy diktatúrában mindig ez történik, hogy eltörpülünk, és a szabad vélemény, az önkifejezés már sehol sincsen, a félelmek pedig elkezdenek működni. Ez az épület nekem olyan, mintha mennénk vissza a múltba. Ez az érzésem különben azzal kapcsolatban, ami most történik körülöttünk nagyon sok régióban, nem csak Kelet-Európában: mintha a múltba mennénk vissza és hoznánk vissza ugyanazokat a működési mechanizmusokat.

A szocmodern dizájn már eleve eszedbe jutott, amikor gondolkodtál azon, hogy vizuálisan merrefele vigyétek el a filmet?

Igen, azt mindenképp bele szerettük volna építeni a filmbe. Nagyon örvendtem, hogy megtaláltuk a csíkszeredai helyszíneket, mert az már nagyon erős jelenlétet adott neki, és a városképekben is picit törekedtünk rá, hogy ez benne legyen. Az iskolát pont azért nem akartuk ilyen szocmodernre, mert már túl sok lett volna. Századeleji épületet kerestem. Az volt a fejemben, amikor írtuk a vizuális koncepciót, hogy a múlt és a jelen keveredése hogyan jeleníthető meg vizuálisan az épületek szintjén is, ha végigmegyünk a különböző korszakokon, mint az 1900-as évek eleje, a szocializmus, meg a jelen, a modern áruházakkal, akkor ezek hogyan léteznek egy egységen belül.

Mondtál egy kulcsszót, a félelmet. Ez el is hangzik a filmben: Márk, az egyetlen kolléga, aki Anát támogatja, kérdezi, hogy mitől félünk ennyire?

Ez az egyik kedvenc jelenetem, szerintem ez a legfontosabb kérdés, ami elhangzik a filmben, hogy tényleg, mitől félünk ennyire? Valószínűleg ezt mindenkinek egyénileg kell megválaszolnia.

Az, hogy Kelet-Európában játszódik ez a történet, ahol jelen van a diktatúra emléke, szerinted felerősíti ezeket a félelmeket?

Erre gondoltam, amikor írtam a forgatókönyvet, azt láttam ebben a történetben, hogy felerősödtek ezek a múltból hozott mechanizmusok a közösségben. Aztán meghívták sok fesztiválra a filmet, és azzal kellett szembesülnünk, hogy ugyanezek történnek például Amerika konzervatívabb részén, talán nem pont ezzel a kifutással, de egyfajta tendencia bizonyos témákkal félelmeket generálni. Franciaországban is odajött hozzám egy tanár, és mondta, hogy vele is ugyanez történt, végig a film alatt hányingert érzett, és először beszélt nyilvánosan erről. Szóval az volt a gondolatom, hogy a kelet-európai régióban valószínűleg az elég hosszú diktatúra miatt sokkal hamarabb aktiválódnak ezek a mechanizmusok, de úgy látszik, hogy nem, ez univerzálisabb jelenség. Ezt sok mindennel lehet magyarázni, de szerintem az egyik oka az, hogy a hírekben lépten-nyomon belebotlunk a természeti katasztrófákba, a háborúkba, van egy csomó bizonytalansági faktor körülöttünk, és tapasztaljuk is, hogy egyre melegebb a nyár, szélsőségessé kezd válni az időjárás, és ez szerintem olyan tudatalatti félelmet kelt, amit aztán bármivel be lehet csatornázni.

A klímaváltozásra utalsz is a film elején.

Ezt azért hoztam be, mert valahogy azt érzem, legalábbis négy évvel ezelőtt azt éreztem, hogy társadalmi, politikai szinten nem foglalkozunk azzal, ami valóban fontos lenne, hanem álproblémák, álfélelmek jelennek meg. Például azzal, hogy a klímaváltozást mennyire tudjuk befolyásolni, mit jelent ránevelni egy társadalmat a környezettudatos életre, senki nem foglalkozik. Egyéni szinten az emberek próbálnak valamit csinálni, de az édeskevés, kellene hozzá politikai akarat, közösségi akarat, hogy valóban foglalkozzunk vele.

A filmben tulajdonképpen azokat a mechanizmusokat mutatod meg, amelyek egy közösségben elindulnak egy ilyen álprobléma hatására. Ez egy ilyen kis költségvetésű film esetében elég bátor döntés volt, mert nagyon sok szereplőt igényelt. Mennyire volt kihívás forgatókönyvírás közben, illetve rendezőként mozgatni őket?

Abszolút az volt. Zitának meg nekem is ez volt a legelső ilyen nagyjátékfilmes próbálkozásunk és nagyon izgalmas volt már az is, hogy az eredeti történetből miket tartunk meg és miket nem. Készítettem interjúkat Adela Stannal, ezeket lefordítottam magyarra, és abból nagyon sok elemet beépítettünk a filmbe, főleg azt, ahogy a kollégái, a közösség reagált, és azt, ami a meghallgatásokon történt. A párbeszédek természetesen nem úgy hangzottak el, ahogy a valóságban, azok meg vannak írva. De nagyon sok felépített karakter is van, ilyen a Viktor karaktere, meg a Márké is, aki kiáll a tanárnő mellett. Megdöbbentő volt, hogy a valóságban nem volt senki a tanári karban, aki ebben a helyzetben Adela Stan mellé állt volna, valahogy azt gondolom, hogy valaki mindig marad az ember mellett egy ilyen helyzetben, Márk karaktere ezért került bele a filmbe.

Viktor az a fiú, akinek az apja feljelenti a tanárnőt a film ajánlása miatt. Az ő karakteréről is elég sokat megtudunk, sok lehetőség felmerül vele kapcsolatban, de végül mégsem kap akkora hangsúlyt, mint a tanárnő karaktere. Hogy alakult ez így?

Többek kellett volna vele foglalkoznunk, kellett volna még pár jelenet, amellyel több mindent megmutatunk vele kapcsolatosan is. De nem volt akkora büdzsénk, hogy ezeket leforgassuk, és az egy hosszabb film is lett volna... kellett volna még úgy 15 perc, amikor csak Viktorral foglalkozunk, ami kb. öt-hat nap forgatást jelent.

A gyártásban egyébként részt vett a saját produkciós céged is, ez mennyiben számított előnynek?

Ez rettenetesen nagy előnynek számított, mert így 20-25 nap helyett tudtunk forgatni 30-32-t. Ha egy produkciós céget megbízol azzal, hogy gyártsa le neked a filmet, akkor ők elkérnek bizonyos összeget a munkájukért. Mi ezt a bizonyos összeget belenyomtuk a filmbe, így megnőtt a forgatási napjaink száma. Kovács Béla Attila, a film producere nagyon támogatta a filmtervet és mindent megtett, hogy a lehető legtöbbet tudjuk kihozni.

Sok közönségtalálkozó volt már Magyarországon és Erdélyben is. Hol mennyire érezték magukénak a pedagógusok a filmet, mennyire tudtak vele rezonálni?

Általában nagyon sok tanár eljött és megnézte a filmet, és nagyon tudtak vele rezonálni. Még Kanadában is odajöttek tanárok, és mondták, hogy ott is felmerülnek ezek a kérdések, persze teljesen máshol vannak a hangsúlyok. Magyarországon nagyon tudtak ezzel a filmmel menni, valószínűleg a tanártüntetések miatt is, meg gondolom hasonló mechanizmusok előfordulnak tanári közegekben. Nagyon erős érzelmi reakciók is voltak. Romániában sokan a valóság és a film közötti különbségekre voltak kíváncsiak, mert ott volt Adela Stan is velünk, és akkor ez volt az egyik fő téma a beszélgetéseken. De épp Gyergyóban, a Salamon Ernő Gimnáziumban szervezett vetítésen volt egy érdekes megszólalás, egy néző azt mondta, hogy tulajdonképpen ez a film arról szól, hogy az intellektuális réteg hogyan sodródik ki a perifériára.

Az Elfogy a levegő a Magyar Nemzeti Filmintézet elsőfilmeseknek szóló Inkubátor programjában készült, de ez a pályázati lehetőség azóta beszűkülni látszik, miután visszavonták három nyertes filmterv támogatását. A saját filmes pályádon milyen mozgásteret látsz most?

Magyarországon sokkal korlátozottabbak most a lehetőségek. Nagyon sok olyan rendező nem kap támogatást, aki azért tényleg nagyon komoly dolgokat megcsinált már, azt látom, hogy nagyon más dolgok kezdik meghatározni azt, hogy most ki forgathat filmet és ki nem. Nagyon sok olyan film készült mostanában Magyarországon, amit az állam egyáltalán nem támogatott, volt egy kis pénzük máshonnan, és akkor leforgatták. De ebben nagyon sok szívesség van, a szakmát nem fogja eltartani ez a típusú filmkészítés, hogy eljönnek a barátok meg az ismerősök, és akkor megcsináljuk a filmet. Úgyhogy én mindenképp nyitnék másfele, más ország, akár Románia fele is, vagy akár nemzetközileg is, mert ha filmet szeretnél csinálni, akkor ezeket az utakat meg kell próbálni. Nem egészséges csak egy államra hagyatkozni, mert bármikor megváltozhatnak a játékszabályok.