Románok Erdélyben, Magyarországon és a Kárpátokon túl: II. András a kerci monostornak adományozza a vlahok földjét

1223. november 30. után kelt oklevelében II. András a kerci (Walladisch-Kerz, Cârța, Románia) ciszterci monostornak adományozott egy területet, amit vlahok (románok) földjének nevez. Ez az első okleveles adat arra, hogy románok a Dunától északra lévő területeken is megjelentek. A Dunától délre írott forrásokban néhány évtizeddel korábban bukkantak fel. Péter és Aszen 1185-ben a kunok segítségével legyőzte a bizánci sereget és megalapította a bolgár-román/kun cárságot, melynek központja a mai bulgáriai Veliko Tarnovo volt.

A Balkán-félszigeti és az erdélyi románok a balkáni és a Duna menti római provinciákban beszélt latin nyelvből kialakult román nyelvnek beszélték két különböző nyelvjárását. Ezek a nyelvjárások a 12–13. századtól különültek el, de nem annyira, hogy külön nyelvvé fejlődtek volna. Ma négy román nyelvjárást különböztetünk meg: a Dunától északra (a mai Románia, Moldávia, Ukrajna, Szerbia és Magyarország területén) nagyjából 20 millió ember által beszélt dákorománt; a Dunától délre a mai Albánia, Észak-Macedónia, Montenegró és Görögország területén 700–800 000 beszélővel rendelkező arománt (más néven macedoromán); valamint a kihalás szélén álló, az Isztriai-félszigeten használatos isztrorománt és a görög–észak-macedón határvidéken hallható meglenorománt.

A középkori Magyar Királyságban a románok a székelyekhez és a szászokhoz hasonlóan a királyi népek közé tartoztak. Ez azt jelentette, hogy kenézeik és vajdáik vezetésével saját szokásjog szerint éltek, közvetlenül a király fennhatósága alá tartoztak, és csak neki fizettek adót (juhötvenedet). Leginkább a görög rítust követő, skizmatikusnak tekintett vallásuk különböztette meg őket a Magyar Királyság többi népeitől.

A 13–14. században a románok vallási hovatartozása azonban még nem dőlt el teljesen. A moldvai és havasalföldi román vajdák is kacérkodtak a katolicizmussal, amit bizonyít, hogy több vajda is magyarországi katolikus főúri nőt vett feleségül, sőt a moldvai Lackó vajda 1370-ben, II. Péter pedig 1375-ben maga is katolizált. A románok katolicizálása azonban mégis zátonyra futott, ugyanis miután 1358-ban Lajos magyar király a brassóiaknak megengedte, hogy a dunai kikötőkkel (Brăila és Kilia [Chilia Veche, Románia, ill. Kilija, Ukrajna]) szabadon kereskedjenek, a vámoktól eleső havasalföldi vajda a bizánci pátriárkához fordult, és azt kérte, hogy a jövőben „az ő és egész hatalma és uralma kerüljön Isten legszentebb nagy Egyházának joghatósága és útmutatása alá”.

1359-ben a bizánci császár beleegyezésével a konstantinápolyi pátriárka létrehozta a havasalföldi érsekséget, ezzel a vajdaság szakított Rómával, és fokozatosan betagozódott a bizánci ortodox világba. Bizánc elfoglalása után (1453) a szultán nyomban a bizánci császárok örökébe lépett, és ezzel a görögkeleti egyház védnöke is lett. Ez azt jelentette, hogy még a konstantinápolyi pátriárkát, a keleti ortodox egyház szimbolikus vezetőjét is a szultán nevezte ki. A két román vajdaság ily módon fokozatosan eltávolodott a katolicizmustól, valamint a Magyar Királyságtól, és az Oszmán Birodalomba integrálódott vazallus államként.

A görögkeleti egyházszervezet legfontosabb építőkövei a kolostorok voltak. A román vajdaságokban az első kolostorokat az ortodox világ központjából, az Athosz-hegyről jött görög és szerb szerzetesek alapították.

A román vajdák az Athosz- hegyi kolostorok legfőbb védnökei és támogatói voltak. Éves jövedelmet biztosítottak számukra – a legtöbbet, évi 10 000 oszporát, Neagoe Basarab havasalföldi vajda (1512–1521) –, valamint egész falvakat adományoztak a kolostoroknak. A konstantinápolyi pátriárkák rendszeresen látogatták a román vajdaságokat, a vajdák pedig igyekeztek a szultánnál közbenjárni egy-egy pátriárka érdekében. Nagy István (Ștefan cel Mare, 1457–1504) moldvai vajdáta pátriárka az egész Athosz-hegy védnökévé nyilvánította.

Ez a folyamat a Magyar Királyságon belül is elindult. Két máramarosi román kenéz, Balița és Dragoș 1391-ben Bizáncba utazott, és rávették a pátriárkát, hogy az általuk alapított szentmihálykörtvélyesi (rom. Peri, ma Hruseve, Ukrajna) kolostort sztauropigiának, azaz közvetlenül a pátriárka joghatósága alá tartozónak nyilvánítsa. 1494-ben a munkácsi ortodox püspök maga alá akarta rendelni a kolostort, de II. Ulászló (1490–1516) a katolikus és az ortodox egyház unióját kimondó, bár a gyakorlatban hatástalanul maradt 1439. évi firenzei unió szellemében a kolostort a gyulafehérvári katolikus püspök alá rendelte.

Ezek után az erdélyi és magyarországi románoknak szinte teljesen megszűnt a kapcsolata az ortodox világ többi részével. Sajátos népi vallásosságban éltek, mely nélkülözött minden komolyabb egyházszervezeti formát. Csak azoknak a kolostoroknak a környezetében jelent meg valamilyen szervezett egyházi élet, melyek olyan birtokon vagy uradalmak közelében alakultak ki (Rév [Vad], Algyógy [Geoagiu], Priszlop [Prislop, ma Liviu Rebreanu] stb.), melyeket a magyar királyok, majd később az erdélyi fejedelmek a moldvai és havasalföldi vajdáknak adományoztak szolgálataik jutalmául. Ezeket a kolostorokat a román vajdák segítették anyagilag, amint azonban valamilyen oknál fogva (árulás, hűtlenség) a vajdák elvesztették e birtokaikat, általában a püspökségek is megszűntek.

A 16–17. században az erdélyi fejedelmek megpróbáltak rendszeresen működő román püspökségeket felállítani. A püspököt a román papok választották, akit a moldvai vagy a havasalföldi érsek szentelt fel. Működésüket azonban csak a fejedelem engedélyével kezdhették meg. A román vajdák igyekeztek saját jelöltjeiket erdélyi püspökké tenni, és ha éppen jobb kapcsolatokkal rendelkeztek a Portán, mint az erdélyi fejedelem, utóbbi kénytelen volt engedni. Ezzel magyarázható, hogy 1541–1688 között tizenkilenc erdélyi román püspökből mindössze öt volt erdélyi, a többiek a román vajdaságokból jöttek. Olyan is akadt közöttük, aki még románul sem tudott: például Putivliai György (1660–1662) orosz volt, Joaszaf (1681–1682) pedig görög.

A szerb származású erdélyi püspök, Brankovics Száva 1668 januárjában testvérével, Györggyel felkereste Alekszej Mihajlovics orosz cárt, akitől az erdélyi román egyház támogatását kérte. Egy titkos tervet is előadtak a balkáni görögkeleti népek (szerbek, bolgárok, románok) török elleni fellázításának módozatairól. 1670 áprilisában a havasalföldi vajda udvarában személyesen is találkozott Dositheus jeruzsálemi pátriárkával, aki a protestantizmus elleni harc lelkes híve volt. Három év múlva Brankovics a havasalföldi vajdával (Grigore Ghica [1660–1664, illetve 1672–1673]) titkos szerződést kötött a pravoszláv hit védelme érdekében. Száva még I. Apafi Mihály fejedelem (1661–1690) rendelkezéseit is szabotálta: nem alapított román iskolákat, elrejtette a román nyomda felszereléseit, és így húsz évig egyetlen román nyelvű könyvet se nyomtattak Erdélyben.

Miközben a Kárpátok két oldalán élő románok között az egyházi és kulturális kapcsolatok nem voltak kifejezetten erősek, gazdasági téren jóval sokrétűbb kapcsolatrendszerről beszélhetünk, amely ráadásul a macedo-, a megleno- és a dákorománok között is összeköttetéseket teremtett. A kapcsolattartást kezdetben a félnomád pásztorkodás, a transzhumálás, később pedig a kereskedelem biztosította. A Balkán-félszigetről a román vajdaságokba, valamint Erdélybe és Magyarországra bevándorló kereskedőket összefoglaló névvel görögöknek nevezték, de szép számmal akadtak köztük arománok is, akik a 17–19. század folyamán nemcsak jelentős gazdasági, hanem társadalmi és politikai szerepet is játszottak az egész Kárpát-medencében.

Az erdélyi fejedelmek kereskedését is a havasalföldi bojárok és az isztambuli befolyásos görög és aromán főemberek irányították. 1620-ban például Bethlen Gábor Johannes Catizzi craiovai bánnak és vejének, Constantin Cantacuzinónak a közvetítésével adott el 20–30 000 juhot Konstantinápolyban.

Bethlen birkáit a transzhumáló erdélyi román pásztorok legeltették, akik nyájaikat télen a Duna, valamint a Fekete-tenger mellé hajtották le. A kereskedelem olyan jól ment, hogy a 17. század második felében az Erdélybe bevándorló, de továbbra is oszmán alattvalónak számító „görög” kereskedők önálló kompániát, azaz kereskedőtársaságot alakítottak.

A karlócai (Sremski Karlovci, Szerbia, 1699), a pozsareváci (Požarevac, Szerbia, 1718) és a belgrádi (1739) békék biztosították az oszmán alattvalók számára, hogy egyszeri 3, majd 5%-os vám lefizetése után szabadon kereskedhessenek. Így az erdélyiekéhez hasonlóan Magyarországon is oszmán alattvalókból álló „görög” kereskedőkompániák alakultak Tokajban, Miskolcon, Kecskeméten, Gyöngyösön és Újvidéken. E kereskedők jelentős része aromán volt, bevándorlásuk különösen Moszkopolisz (Moszkopolje, ma Vaskopojë, Albánia) 1769., valamint 1788. évi pusztulása után vált intenzívvé. A kb. 65 000 lakost, valamint több templomot, iskolát és nyomdát számláló gazdag város pusztulásának kiváltó oka a mai napig nem tisztázódott. Valószínűleg előbb albán rablóbandák, majd később a keménykezű janinai kormányzó, Ali Tepelni pasa (akit az albánok nemzeti hősként tisztelnek) prédálta fel a várost, melynek lakói mind egy szálig elmenekültek, és később se tértek vissza.

A bevándorlás következtében a 18. század végén már Pesten is 250 aromán élt, akik a görögökkel közösen 1801-re megépítették a helyi görög–oláh egyházközség (Graeco-valachica comunitas Pestiensis) mai Petőfi téri, Nagyboldogasszonyról elnevezett templomát.

Kereskedelmi kapcsolataik révén a pesti arománok hatalmas vagyonokra tettek szert, amit mutat, hogy a mai Váci utca házainak nagy részét ők emelték: a Váci u. 2. és a Vörösmarty tér 2. sarokháza a Mocsonyi családé, a Váci u. 9. a Nákó családé, a 17. szám a Manó családé, a 26. szám a Wulpe családé volt.

Simon Sina (1753–1822) a Magyar Tudós Társaság alapításához, fia, Gheorghe Sina (1783–1856), pedig a Lánchíd megépítéséhez járult hozzá jelentős összeggel. A mai Gozsdu-udvar néven ismert épületegyüttest a szintén aromán Gozsdu Manó (1802–1870) építette.

A 18. század végén Erdélyben elindult a román nemzeti ébredés folyamata, ami a következő évszázadban Románia megszületéséhez, majd azt követőben Erdély Romániához kerüléséhez vezetett.

Paradox módon a román nemzetépítés első színtere épp az a görögkatolikus egyház volt, amit az 1688 után Erdélyben berendezkedő Habsburg-kormányzat hozott létre.

A kormányzat felajánlotta a románoknak az egyházi uniót – ezt a klérus egy része el is fogadta –, majd rögtön meg is tiltotta az erdélyi román klérusnak, hogy bármilyen kapcsolata legyen a Kárpátokon túli román egyházakkal. Cserébe új ideológiát ajánlott: a latinitást, azaz a dicső római múltat.

A középkor folyamán III. Ince és VI. Kelemen pápák leveleiben bukkannak fel utalások, hogy a románok a rómaiak utódai. Később itáliai, horvát, lengyel és magyar humanisták, így például Poggio Bracciolini, Modrusi Miklós, Antonio Bonfini, Marcin Bielski, Szamosközy István szintén értekeztek erről. Azonban a román származású Oláh Miklós esztergomi érseket leszámítva a román értelmiség csak a 17. század közepén fedezte fel népének és nyelvének latin eredetét.

Kezdetben a románok római származása csupán humanista kuriózum volt, koherens nézetté csak a 18. századi erdélyi román görögkatolikus értelmiség formálta. Ez az értelmiség pedig az egyházi uniónak köszönhetően alakult ki, az unió elfogadása ugyanis azzal is járt, hogy az új román görögkatolikus egyház hivatalos nyelve a latin lett. A román nép latin származásának egyetlen kézzelfogható bizonyítéka a nyelv volt. Az ún. erdélyi iskolához tartozó görögkatolikus román értelmiségiek (Gheorghe Şincai, Samuil Micu, Petru Maior, Ioan Budai-Deleanu) azt állították, hogy a román nyelv a latin elkorcsosult változata, és a nyelvromlás a nemzet romlását is magával hozta. Vissza kell tehát állítani a román nyelv régi, romlatlan, a latinhoz közeli állapotát, és akkor a román nemzet is visszanyeri régi római dicsőségét. A román nyelv visszalatinosítását a többi újlatin nyelvekből (elsősorban olasz, kisebb mértékben francia) való kölcsönzés, majd a latin ábécére való áttérés révén valósították meg. A román nacionalizmus ily módon Erdélyben született meg, bár a 19. század közepére intellektuális és politikai súlypontja is átkerült Havasalföldre és Moldvába.