A „székely sidney-i operaház”: 50 éve avatták fel a marosvásárhelyi színház épületét

A marosvásárhelyi magyar színjátszás története az 1800-as évek elejére nyúlik vissza. Az első fából ácsolt épületéről, a színész és színháztörténész Pataki József (1875-1957) számolt be: „Marosvásárhelyt az első játékszín 1801-ben épült, még pedig a várral szemben, körülbelül ott, ahol most a felső leányiskola épülete áll. Biz ez nyomorúságos egy játékszín volt, amennyiben csak színpadja volt fedett, nézőtere pedig – deszkakerítéssel körülzárva – az Isten szabad ege alatt állott. Tudja Isten, hogy is játszhattak itt az aktorok! Hisz ide a legkisebb zaj is behallott az utcáról. Azonkívül a játékszín körül hancúrozó inasgyerekek nemcsak éktelen lármájukkal, röhögéseikkel zavarták az előadást, hanem be is hajigáltak mindenféle szemetet – almacsutkát, rothadt gyümölcsöt, stb., stb. – a publikum közé.”

Az első fennmaradt marosvásárhelyi plakát 1803-ból való. Rajta az áll, hogy június 12-én bemutattatik Kotzebue: A nevelés formálja az embert, című előadása. Ma ez a dátum a marosvásárhelyi magyar színjátszás hivatalos születésnapja. A fellépők Kolozsvárról érkeztek Kótsi Patkó János vezetése alatt. Első kiruccanásuk alkalmával 27-szer léptek fel a Marosvásárhelyre, ahol ettől kezdve – vagyis 220 éve – folyamatosan jelen van Thália, magyar nyelven.

Az első állandó társulatot a második világháború után, 1946-ban engedélyezi és anyagilag támogatja a formálódó román hatalom. Kezdeményező a Salamon Ernő Athenaeum (Erdélyben az Athenaeumokat 1938-tól szocialista, kommunista munkások, értelmiségiek szervezik, céljuk, az irodalom fellendítése, a könyvkiadás megoldása, a tudomány népszerűsítése, a műkedvelő színjátszás kiterjesztése), a város akkori vezetése, valamint a Magyar Népi Szövetség.

A városnak ekkoriban közel negyvenezer lakosa van, aminek nagyjából 75 százaléka magyar. Az igazgatást, a város felkérésére Kemény János, Pittner Olivér és Tompa Miklós gyakorolja, a főrendező Szabó Ernő. Játszási helynek a marosvásárhelyi Közművelődési Palota koncerttermét kapják meg, amit kissé átalakítanak, hogy valamivel alkalmasabb legyen a színjátszásra. Megnyújtják a színpadot, kivesznek pár sor széket, eltakarják a koncertorgonát és zsinórpadlást hoznak létre. Mindezek ellenére a körülmények mostohák. Az öltözők és gyártási műhelyek hiánya, raktározási gondok nehezítik a munkát.

Az új hatalom hamar rájött, hogy egy magyar színház sokat segíthet a párizsi béketárgyalások neuralgikus pontjában, a nemzeti kérdés kezelésével kapcsolatban. Szóval, annak ellenére, hogy a színház közel 150 éve folyamatosan jelen van a városban, külön épület még mindig nincs. Számos próbálkozás volt az évtizedek során az épület felállítására. Még nyertes pályázatot is bemutatott Komor Marcell és Jakab Dezső 1913-ban, de mindig volt valami, ami gátat szabott a megvalósításnak (Várallyai Réka: Komor Marcell és Jakab Dezső, Holnap Kiadó, Budapest, 2006.). Legtöbbször egyes marosvásárhelyi polgárok akadékoskodása, máskor a pénzhiány, majd a háború gátolja az épület felállítását. Tény, hogy a formálódó szovjet típusú rendszer fantáziát látott a magyarnyelvű színházban, amit hangzatosan Székely Színháznak, majd Állami Székely Színháznak neveztek.

Nevéből a székely tartalmilag igazából semmit nem jelentett. Még Tamási Áront is nagyon ritkán tűztek műsorra. Akkor mit jelenthetett a székely megnevezés? Az alapító okirat, a szellemi stratégia, amit Kemény János egyedül fogalmazott meg marosvécsi kastélyában, utal arra, hogy az alakuló színház az egész Székelyföldet fogja kiszolgálni. Kezdetben úgy is gondolták, hogy Marosvásárhely mellett Brassó lesz az intézmény egyik telephelye. Nézzük a tervezetet: A színiévad 10 /tíz/ hónapig tart, mely idő alatt a színház Marosvásárhelyen 4-5-6 hónapon át, Brassóban 2-3-4 hónapon át, a Székelyföld többi városában 2-3 hónapon át működne. (Kemény János: Javaslat egy intézményes és állandó székelyföldi színház megvalósítására, kézirat, Marosvécs, 1945. június 8-16, Petőfi Irodalmi Múzeum Budapest.)

A frissen alakult színház hatalmas lelkesedéssel, nagy nézői és sajtótámogatással indul. Ez a háború után érthető volt, de nagy szerepet játszott benne a kommunista propaganda is. Lám, a szocializmus elhozza az évszázados álmokat, mondta Szentimrei Jenő minden aktuális hatalom lelkes éltetője (Szentimrei Jenő: Harc az állandó színházért Marosvásárhelyen, Állami Irodalmi és Művészeti Könyvkiadó, Marosvásárhely 1958).

Rövidesen bábszínház is szerveződik a városban 1949-ben, Vörös Fecske néven, ami rövid cukrászdai székhely után, szintén a Kultúrpalotában köt ki és a színház tagozataként működik 1950-től.

Az épületben van már könyvtár, művészeti középiskola, filharmónia, kórussal, 1956-tól pedig a Maros Művészegyüttes is elkezdi működését. Ezek mellett az összes pártgyűlést, békeharcot, szakszervezeti fejtágítót is a Kultúrpalotában tartják. A korabeli sajtóban nincs nyoma a belső konfliktusoknak, de belső jegyzőkönyvekben, számos panasz van a színészek részéről, hogy nem lehet Csehovot próbálni, miközben a folyosóról behallatszik a Nyárád vize kanyargása. Egyre áldatlanabb a helyzet. Rengeteg a vita a felek között. A színházat zavarják a néptáncosok, a kórust, a színház, az olvasótermek csendjéről ne is beszéljünk. Hetekre, néha hónapokra elviszik a színházat turnézni, hogy próbálhassanak zenészek, táncosok.

A hatvanas évekre a város lakossága folyamatosan nő, közelít a nyolcvanezerhez, a magyar-román arány még mindig nagyjából 70/30. A színház nagy népszerűségnek örvend. A rendszer vezetője, Gheroghe Gheorghiu Dej (a romániai sztálinizmus megtestesítője), aki erőltetett iparosításba kezd, leteszi az alapjait a marosvásárhelyi Műtrágya Kombinátnak, oda pedig munkaerő kell. Épülnek a lakónegyedek, betelepednek a városba a környező falvak emberei, majd távoli vidékekről is egyre több család érkezik.

Annak ellenére, hogy a nagy közigazgatási egység neve Magyar Autonóm Tartomány, 1962-ben az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen beindul a román nyelvű oktatás is. Erre semmilyen írásos döntés nem volt, egyszer csak lett. Jöttek a román káderek, akik kérték a román művészeti intézményeket.

A Székely Színház is kap román tagozatot ugyanabban az évben és átalakul állami színházzá. Az egykori alapító hármasból, Tompa Miklós az egyedüli igazgató, aki igen lojális a hatalomhoz, a senki által nem igényelt román tagozatot örömmel fogadja, és hatalmas megvalósításnak tartja. „A fővárosi és a vidéki román színházak marosvásárhelyi vendégjátékainak átütő sikere azt mutatta, hogy rendkívül aktuális lenne román tagozatot létesíteni színházunkban. A kérdés már régóta foglalkoztat bennünket, s most nagy örömünkre szolgál, hogy megalakult a román nyelven játszó testvéregyüttesünk. A régi társulat művészeinek nevében ígérem, hogy messzemenő támogatást nyújtunk a fiatal együttesnek. Jómagam még ebben az évadban rendezek egy darabot a román tagozaton. Ugyanakkor Raicu elvtársat, a román együttes főrendezőjét már meg is hívtam vendégrendezésre. Meggyőződésem, hogy a két együttes között nagyszerű művészi eredményekre vezető szocialista verseny alakul ki, amelynek nyertese városunk román és magyarajkú publikuma lesz” (Pályakezdés-színházavatás, Új Élet, 1962 Marosvásárhely).

Ettől kezdve a színházban is, akárcsak az egyetemen, a gyárakban, intézményekben a gyűlések nyelve román lesz. A magyar nyelv használata kezd visszaszorulni a marosvásárhelyi köz- és kulturális élet hivatalos fórumain.

A Kultúrpalota ezek után még szűkebbnek bizonyul. Az új színház építéséről Havas András műépítész számol be: „ugyancsak változás lesz a főtér és a Bartók Béla utca sarkán, ahol a színház épül majd fel. A színház elhelyezésére több terv készült és rövidesen eldől, hogy melyiket fogadják majd el. 1965-ig kell felépítenünk a színházat és a környéket is annak megfelelően kell majd átalakítani” (Építkezzünk olcsón, szépen, Vörös Zászló, 1961 november 30, Marosvásárhely).

Sajnos semmilyen hivatkozás nincs az említett beszélgetésben egy esetleges színházépítési döntéssel kapcsolatban, vagyis, ki miért és hogyan gondolja az új épületet. A továbbiakban nem jelenik meg sem tervrajz, sem fénykép, de még utalás sem az épületről. A téma Bukarestben 1965-ben vetődik fel újra. A Román Kommunista Párt IX. kongresszusán döntés születik arról, hogy épüljön Bukarestben, Krajován és Marosvásárhelyen egy új, modern színház. Ez az a kongresszus, amelyiken Nicolae Ceaușescut választják az akkori egyetlen Párt főtitkárává. Ekkor indul az a korszak, aminek csúnya, véres fináléja lesz 1989-ben.

Azonban ekkor még Ceaușescut szimpátia övezi. Dej után elindul egyfajta olvadás, társadalmi párbeszéd, elkezdődnek a politikai rehabilitációk, a politikai foglyok szabadon bocsátása. A magyarok üldözése alábbhagy. Beindul a Kriterion nemzetiségi könyvkiadó, sugározni kezd a bukaresti állami tévé magyar adása országos szórásban, újra lehet a sajtóban használni a magyar helységneveket, a Magyar Autonóm Tartományon kívül is. Az új főtitkár fogadja a magyar értelmiségiek küldöttségét, megindul a Hét folyóirat. Amitől mindenki fellélegzik, az új főtitkár szűkíti a titkosrendőrség, Securitate hatáskörét és önállóságát. Tény, hogy kezdetben nagy szimpátia övezi tevékenységét, munkalátogatásait. Egy ilyen 1965-ös, szeptemberi látogatás alkalmával jelentik be a marosvásárhelyieknek az új színház, sőt, művészeti negyed felépítését.

Az esemény még a mai marketing és PR szabályainak is megfelelt. Ceaușescu és a hatalmas küldöttsége a városlakók útmenti tapsviharokkal övezve, többek között elmegy belvárosba, a Hargita parkba, ahol Radó Kálmán (építész, a Református Kollégiumban érettségizett 1923-ban, 1932-től illegális kommunista, aki Jilaván börtönben is volt ezért, a román sajtóban, Coloman Rado néven is szerepel), a tartomány főépítésze és Udvarhelyi József, a néptanács elnöke bemutatja az építési területet és a terveket.

A beszélgetés a Kultúrpalota Tükörtermében folytatódik. Az új negyed és benne a színház makettje az asztalon, körülötte Tompa Miklós, Sütő András, Csorba András. Másnap minden lap idézi, hogy Ceausescu felhívja az építők figyelmét arra, hogy az új színház épülete illeszkedjen bele a jelenlegi városképbe. A fényképek alapján, sokan vesznek részt a beszélgetésen, de nem tudunk arról, hogy a Marosvásárhelyen élő, színházzal foglalkozók valamelyikét is érdemben megkérdezték volna, szakmai kérdésekről egyeztettek volna a szakemberek kívánalmairól. A főtitkár pedig úgy fogalmaz, mintha Marosvásárhelyen dőlne el, hogy hova és milyen épület kerül.

Végül tervezéssel Constantin Săvescu, Vladimir Slavu, Mihaela Savu és Aurel Sârbu bukaresti műépítészeket bízták meg. A munkálatok 1966 tavaszán indulnak. Még a tervezés fázisában tanulmányozzák, hogy milyen lenne az épület a Hadsereg téren (orosz piac), Szentgyörgy téren, vagy esetleg a Várban. Végül a döntés a Hargita Kert, Lázár Ödön park és környékére esik. Hatalmas területen letarolják a zöldövezetet, lakóházakat, egy katolikus templomot és egy zsinagógát. Az építkezésnek áldozatául esik a 18. században épült barokk díszítésű ferences templom hajója és a mai színházépület mögötti szefárd zsinagóga. A Barátok Templomából megmarad a torony és a kripta. A városi legendák szerint a már említett Radó Kálmán védi meg a tornyot a lebontástól. A katolikus egyház a város egy másik részében kap lehetőséget új templom építésére. Az új templomba átviszik a festett ablaküvegeket, amik a mai napig is díszei a templomnak.

A teljes képhez hozzá tartozik, hogy már a legendás polgármester Bernády is le akarta bontani a templomot, tornyostól mindenestől. Sőt az esztergomi hercegprímási hivatal részéről is megvolt rá, az írott engedély. Szerette volna a templom mögötti süppedős, kihasználatlan területet, beépíteni (Marosi Ildikó: „Tekintetes Tanács” Marosvásárhely városképének alakulása a 20. század elején. Korunk 2004, 10. szám 28-47, Kolozsvár). A térrendezés, bontás, talaj egyengetés három évig tart. A fent említett műépítészek, csak 1968-ban csatlakoznak a munkához. Adjunk szót újra Constantin Săvescunak: „Gyalog jöttem be az állomásról, elküldtem az autót, nem ültem buszra se, gyalog jöttem, sétáltam, ácsorogtam, azt akartam megízlelni, megérezni, milyen ez a város, ahová színházat kellene építeni. A járda tisztasága, a tiszta utca, sose felejtem, ez volt a legelső impresszióm. Földszintes házak, kerítések és színes cseréptetők. A Főtér barokkosan kedvesnek tűnt, csak álltam a Városháza és a Kultúrpalota sarkán... Tudja, ez az első benyomás, amire azt mondjuk, hogy megérzi az ember a város hangulatát. Mindenesetre akkor megérintett ebből a hangulatból valami... Nem volt még kész a kép, teljes a rajz, de éreztem, hogy mit akarok...” (Régi és új Thália – A Hét Évkönyve 1981 Bukarest).

Az építkezés nyolc évet tart. Minden elképzelt költségvetést túlszárnyal. Annyira, hogy a befejezéshez be kell szálljon a Higiénia Szövetkezet. A fodrászokat, borbélyokat felvonultató szervezet megkapja az épület bal alsó sarkát, ahol üzlet és vendéglő nyílik, de a színház soha nem használhatja. Az építést a Marosvásárhelyi Építkezési Tröszt végzi, gyakorlati vezetői Kelemen Ferenc és Nagy Győző (1992-1996 között Marosvásárhely polgármestere). A bútorok is Marosvásárhelyen készülnek, az Augusztus 23 és az Ilefor bútorgyárakban, a munkálatok Vásárhelyi János és Kuti Elek vezetésével zajlanak.

A végeredmény ma is megosztja a város lakóit. Egyesek szerint nagyon formás, újszerű, modern, mások a barokk típusú főtér (Orbán János kifejezése) megtörésének eszközét látja benne. Megint mások szimbolikus térfoglalásnak tartják, románosítási eszköznek. Constantin Savescu műépítész, tervező a munka végeztével azt nyilatkozza, a színházépület stílusával kapcsolatban: „Szerintem nem szükséges feltétlenül a stílusra vadászni. Őszintén mondva, jómagam sem tudom, hogy az új színháznak van-e vagy nincs ’stílusa’ s nem is szükséges valahová beilleszteni. Ez konformizmus lenne. Ellenben mondhatom, ’légköre’az van, s ez a légkör kétségtelenül a város légköre” (Thália új hajléka, Vörös Zászló október 16, első oldal, 1973.).

A munkálatok befejeztével nem hangzanak el, a nyilvánosság előtt kritikai észrevételek. Kórusban szólnak a dicséretek. A temesvári Új Szó kiemeli az épület merész vonalait. A Budapesten megjelenő Népszabadságban, Molnár Gál Péter ír róla november 18-án: „Az épület varázsos elegye a szeszélyes formájú modernségnek (távolról emlékeztet a sydney-i operaház furcsa formájú tömegére), de magába olvasztja a szecessziós építészet legszebb hagyományait és a székely népi építészet megőrzött emlékeit. Már a térre pillantó ablakok rézkeretei is, de az öblös előcsarnokba lépve, a faberakásos falak látványa a moszkvai Művész Színház nemes szépségét, célszerű méltóságát idézik föl.” Hogy MGP hol láthatta a székely építészet elemeit, az a műépítészeknek is talány.

Olvassuk tovább a budapesti szerzőt: „A nézőtér, a közel hatszáz férőhelyével, piros bársony karszékeivel egyszerre emlékeztet a helsinki Városi Színház modern nézőterére, a meredeken emelkedő széksoraival és a moszkvai Kis Színház arisztokratikusan előkelő földszintjére. Ha valaki ebben a. beszámolóban sokallaná a színházépületek párhuzamait – hozzá tehetnénk még a berlini schiffbauerdammi Berliner Ensemble társalgóit és kiállítótermeit a hasonlatainkhoz —, akkor magyarázatként álljon itt, hogy a tervezők anélkül, hogy másoltak volna bármit is: a legjobb tapasztalatok összesítésével, a legelőnyösebb színházépületi tulajdonságok figyelembe vételével alkották meg ezt a román és magyar kultúrát egyszerre sugárzó épületet, ahol felváltva játszik a színház magyar nyelvű és román nyelvű tagozata.”(M.G.P. Új színház Marosvásárhelyen, Népszabadság 1973, november 18, vasárnapi melléklet 8. oldal.)

Tény, hogy nem csak az ízlést osztotta ketté, de művészi értékeket is. A rendező-színész Parászka Miklós nyilatkozta, hogy mikor megépült a színház, akkoriban végezték az egyetemet, és teljesen az épület bűvöletében éltek. Nagy terek, korszerű világítás. Ugyanakkor az általuk tisztelt tanáruk, az országosan is nagyon híres Kovács György csak legyintett: balkáni cafrang. (Gáspárik Attila, Kovács György 100, UAT Kiadó, Marosvásárhely, 2010.) Kovács György sosem volt hajlandó az épületben fellépni. Számára a színház Marosvásárhelyen a Kultúrpalota maradt.

Ha alaposan elolvassuk, a román és a magyar fogadtatást, érezhető, hogy a magyar megszólalásokban vannak, udvarias, protokolláris, a kor szellemének megfelelő, de igaziból semmit mondó „köszöntések” A román sajtóban megjelenő méltatások csak a maximális dicséret hangján szólnak. Mindenki érzi, hogy ez azépület, ez a tér egy új korszak kezdete. A város építészetében is nyoma lesz a román kultúrának és nem akármilyen méretben.

Az épület és a tér minden mai fanyalgás ellenére, ötven évvel ezelőtt a modernség hangulatát árasztotta, korszerű volt. Két hatalmas, hozzáépített áruház jelzi, hogy az áruhiány lassan véget ér, a szocializmus új szintre érkezik. A színház alatt akkora fedett parkoló kap helyet, hogy a fél város személygépkocsi-állományát is elnyelhette. A tér hangulata barátságos, rendezett virágágyások, padok, fák jelzik, hogy a munkában elfáradt emberek, turisták itt nyugalomra lelnek. Merészvonalú szökőkút lövelli a vizet. Már nem kell spórolni.

Ami teljesen új, az a tér díszítése szobrokkal, eddig soha nem látott lámpaoszlopokkal, fantáziadús üvegbúrákkal. Azelőtt és azután sem adtak teret annyi kortárs képzőművésznek köztéri alkotásra, mint akkor a városban. Zagyva László, Kulcsár Béla (az ő Térkompozíció szobrát is hibásan állították vissza, pár éve), Marc Constantinescu, Gavril Sedran (ez utóbbi szobrát évekkel ezelőtt, a tér újrakövezésénél a polgármesteri hivatal levette, azóta sem került, vissza, hiába kérte erre a Nemzeti Színház a jelenlegi városvezetést) munkái veszik körbe az épületet.

Furcsa, hogy a színház előcsarnoka nagyobb, mint a színpad és a nézőtér. Gálfalvi Zsolt, irodalomkritikus, volt színházigazgató szerint nem színházat építettek ide igazán, hanem az előcsarnokhoz készítettek egy termet, de a hangsúly az előcsarnokon van. Gálfalvi Zsolt: „Elkezdődött a tervezés. Haragot kértem szakmai tanácsadásra. Mondta, hogy kell két terem meg próbaterem. Ez az elképzelés nem volt nyerő. A Párt a legnagyobb hangsúlyt a külsőségekre fektette, a páholyokra, a csillárokra, a márványra. Kezdetben még öltözőt sem akartak.” (Gáspárik Attila: A Tehetség Gátjai, Pont Kiadó, Budapest, 2023.)

Az impozáns belsőtér mára, télen kifűthetetlen, mert a fakeretek összeszáradtak, elgörbültek, az üveg és a keret között sok helyen centis rés van. Ugyanakkor a fűtés kérdése is megoldhatatlan, az elavultság és a rossz szigetelés miatt. A tervezők a tér összes intézményének közös fűtőházat terveztek. 1990 után levált a Continentál szálló és a Luxor áruház, a színház takarékosságból, feláldozta a fél festőműhelyt, hogy kazánházat építhessen, ami azonban nem hatékony. A nagyterem ülőhelyeinek a száma eredetileg 604 volt, de mivel az akkor törvények alapján 600 felett már vasfüggönyt kell felszerelni, pénzhiány miatt, inkább kivettek 5 széket. A színpad bal oldalára már nem jutott díszletraktár, szaknyelven zseb. Ugyancsak anyagiak miatt sosem készültek el a színpadi süllyesztők, így jelenleg is a színpad deszkái alatt nyolc méter mély űr tátong. A zenekari árok méretén is spóroltak, így egy nagyobb zenekar nehezen, vagy sehogyan sem fér el a „gödörben” Ellenben tizenöt, négyszemélyes öltöző mindegyikében van zuhanyzó és wc.

Maradjunk az ötven évvel ezelőtti ünnepségnél. Az eredetileg tervezett ünnepségnek szeptember 24-én kellett volna megtörténnie, legalábbis a színház belső levelezései szerint. Végül október 13-án érkezik a városba a párt főtitkára. Meglátogat több üzemet, gyárat, kombinátot, majd következik az ünnepi gyűlés.

Az ollót két színész tartotta: Szamosi Kornélia a magyar tagozat és Alexandru Făgărășan (mindenki Sanyi bácsija) a román tagozat részéről. Ceausescu és a küldöttség bejárja az épületet. Megcsodálják az előcsarnok ruskicai fehér és a sebesi vörösmárvány járólapokat. A Vasile Rado tervezte bútorokat, valamint a nonfigurális emeleti falikárpitot. Ceausesu megdicséri a művészeket, de megjegyzi, hogy: a színház belseje még vonzóbb lett volna, ha a díszítők, az egyszerű ornamentális motívumok helyett a nemzet történelméből vett jeleneteket használtak volna. Ilyen módon, nem csak művészi, hanem nevelő munkát is végeztek volna. (Vörös Zászló, 1973 október, 14.) Az igazgató ekkor már Csorba András kiváló színész, de a ceremóniát a megyei Kulturális Bizottság elnöke Iulius Moldován pártaktivista vezette, aki nemsokára Csorba Andrást követi az igazgatói székben és közel húsz évig árt minden nap a román és a magyar kultúrának. Csorba Andrásnak semmilyen nyilvános megnyilvánulása nincs az ünnepségen. Az ünnepi műsor verses, népzenés, pártot méltató megnyilvánulás volt. Szőcs István, így ír róla: „Senki nem úgy hallgatja, nem úgy nézi a díszelőadást, a színjátékokat, a szavalatokat, a népi táncokat, hogy egy pillanatig is el tudna feledkezni a jelképek értelméről: hogy ebben a színházépületben először egy olyan darab hangzik fel, amely a romániai munkásosztály hősi harcainak azokat az epizódjait idézi, amelyeknek betetőzéseként az ország népe történelmében legelőször érvényesítette azt a jogát, hogy saját maga döntsön sorsáról s válassza meg történelmének irányvonalát. És hogy amikor zene először csendül fel ebben a teremben, annak a hangjaira román, magyar és német népi táncok viharos, káprázatos forgataga jelenik meg a színpadon. Ez az épület jelképe annak a művészetnek és annak a politikának, amely a román nép és az együtt élő nemzetiségek egyéniségének varázsát hivatott megőrizni, szolgálni, úgy, hogy egyben az együvé tartozást, a szocializmusban valósággá váló testvéri közösséget is kifejezze” (Szőcs István: Ünnepélyes színházavatás, Előre, 1973. október 16., Bukarest).

Október 14-én Tompa Miklós rendezésében kerül sor Alexandru Vintila Ki meri megölni a szerelmet című előadásra. Ez Tompa első rendezése hosszú idő után. Másnap a Harag György rendezte Titus Popovici-műnek, a Hatalom és igazságnak a bemutatóját tartják a román tagozaton. Az ünnepi hét keretében fellép a Bukaresti Nemzeti Színház és a Kolozsvári Állami Magyar Színház.

Az épület felavatását minden művészettel foglalkozó lap kiemelt módon kezeli. Mindenféle véleménye elhangoznak. Az erdélyi színjátszás egyik kiemelkedő alakja, Harag György, aki alkotó munkájának legjavát Marosvásárhelyen végezte, így vélekedik: „Végső fokon a mai színjátszásban nem az épület jellege dönti el az előadás milyenségét, hanem az együttes. Ha nem lennék épp rendező, azt mondanám, hogy a rendezők döntik el, vagyis maga a rendezés művészete. (...) A terem miatt nem fogunk áttérni egy másik játékstílusra... a terem nem határozza meg. Elsősorban jó színházra van szükség... A helyzet sajnos úgy áll, hogy az elmúlt évadokra visszatekintve megállapíthatjuk, hogy előadásainkat a középszerűség jellemzi. Tehát elsősorban a középszerűség ellen kell felvenni a küzdelmet.” (Thália papjai költöznek, Utunk 1973, október 5. Kérdezett Cselényi László.)

Marosi Ildikó, a téma jó ismerője, a fentebb említett Korunkban megjelenő cikkében már 18 évvel ezelőtt jelzi, hogy az épület harminc év alatt leromlott, és szánalmas állapotban van: beázik. Pénz a javításra az azóta eltelt szinte két évtized alatt nem akadt, az épület egyre elhanyagoltabb lett.

Annak ellenére, hogy a városnak sok hírnevet szerzett a benne működő két színház, a város vezetése teljes passzivitással nézi az épület lerongyolódását. Jelenlegi tulajdonosa a Kulturális Minisztérium semmilyen beadványra nem reagál. Nem elszigetelt jelenség az ilyesmi. A kommunista diktatúra bukása után eltelt közel 34 év alatt erdélyi magyar érdekeltségű kulturális intézmény alig épült. Egy-egy stúdió terem Sepsiszentgyörgyön és Kolozsváron, valamint egy bábszínház Marosvásárhelyen, a Művészeti Egyetem keretében. Összesen alig beszélhetünk háromszáz ülőhelyről. A több mint tíz romániai magyar színház egy része több mint száz éve épített épületekben végzi tevékenységét, vagy a szocializmusban emelt úgynevezett kultúrházakban, amik sok mindenre jók, de színházcsinálásra nem nagyon. Az sem vigasztaló, hogy a koncerttermek szintjén még ennyi sem történt. A stadionépítési lázban senki nem beszél a kultúráról, vagy ha igen.... akkor sincs benne köszönet. Úgy élünk mi itt a kétezerhúszas években, hogy a marosvásárhelyi polgármesteri hivatal olyan kultúrstratégiáért akart kifizetni hatalmas összeget, ami még csak értelmes szövegnek sem minősül. A hatalom kulturális igénye kimerül egy-egy ingyen koncerttel, kétes minőségű városnapoknak városnapok szervezésével. Mindeközben reméljük, hogy a marosvásáhelyi színház, így vagy úgy, de kibírja a következő 50 évet is.