Szinte teljesen ismeretlen történetet idéznek fel filmen, az erdélyi olimpiai álmot

„Nekünk ez egy teljesen ismeretlen történet volt, sőt Magyarországon is kevés ember hallott róla. Killyéni András mesélte a sztorit Csortos Szabó Sándornak, és arra gondoltunk, hogy ebből akár egy dokumentumfilmet is lehetne forgatni” – meséli beszélgetésünk egy pontján Szarka Nóra az Olimpiai álom Erdélyben rendezője.

Valószínűleg Erdélyben is kevesen tudják, hogy az 1940-es években a Radnai-havasok lábánál egy téli olimpiai helyszín felépítésén dolgozott a Magyar Sí Szövetség. A korabeli ígéretek és elképzelések szerint Magyarország szervezhette volna meg az 1948-as nyári olimpiát, ami az akkori rend szerint egyben azt is jelentette volna, hogy az évi téli olimpia rendezési jogát is a magyarok kapják. A második bécsi döntést követően az erdélyi hegyek között is elkezdődött a kutatás egy lehetséges helyszín után. A Magyar Sí Szövetség végül 1941 októberében a Radnai-havasokban elterülő Borsafüredet jelölte ki az építendő magyar olimpiai síközpont helyszíneként. Itt szerették volna megépíteni a magyar Garmischt, ahogy az újságok fogalmaztak, utalva az 1936-os téli játékok helyszínére, Garmisch-Partenkirchenre. Borsafüred ugyanis minden szempontból megfelelt az olimpiai követelményeknek.

A háború ellenére az építkezések 1944-ig folyamatosan zajlottak, számos létesítmény el is készült: az OIimpia lesiklópálya, a tervezett három közül a legnagyobb síugrósánc, ami az Olympia nevet kapta, illetve több szálláshely is, így az Anikó-menedékház, a MOVE menedékház és a Hóvirág sportszálló. Befejezés előtt állt a lesiklópálya mellé tervezett drótkötélpálya, valamint az említetteken kívül még számos szálláshelyet akartak építeni. A tervekből értelemszerűen nem lett semmi, azzal, hogy Észak-Erdély visszakerült Romániához, Az olimpiai álmok szertefoszlottak, az építkezések leálltak. Korábban a Telex részletesebben is összefoglalta a borsafüredi olimpiai síközpont történetét, kezdve a helyszín kiválasztásától egészen a jelenkori állapotokig.

A film tulajdonképpen ennek a meg nem valósult olimpiának a történetét/ történeteit idézi fel, a terveit és az elkészült létesítményeket mutatja be.

Killyéni András sporttörténész neve megkerülhetetlen a Radnai-havasokban tervezett játékok kapcsán. A téma lelkes kutatójaként írt már könyvet a tervezett olimpiáról, és számos ismeretterjesztő cikket is közölt. Például a Művelődésben, de a Magyar naplóba írt cikkét is érdemes elolvasni. Nem véletlen tehát, hogy a dokumentumfilm kapcsán is egyből felmerül a neve. Az Olimpiai álom Erdélyben hivatalos bemutatója tavaly decemberben volt Budapesten, de a Filmtettfeszten kétszer is vetítik október 8-án, vasárnap

• 15 órától a kolozsvári Művész moziban,
• majd 19 órától a nagybányai Teleki Magyar Házban.

„Teljesen abszurd egy világháború kellős közepén megkezdeni egy ilyen hatalmas beruházást. Magyarország éppen visszakapta az elcsatolt területeket, lettek magas hegyeink, megkezdődtek építkezések, ami nagyon sok pénzbe került, (mai árfolyamon nagyjából 3 milliárd forintnyi pengőt költött erre az állam – szerk.), nagyon sok ember dolgozott azon, hogy megépüljenek a sípályák, legyenek menedékházak, elkészüljön egy olimpiai falu. Mivel András a könyve megírása előtt többször járt a helyszínen, ismerte a helyieket, pontosan tudta, hogy a sísáncot még a 2000-es évek elejéig használták” – magyarázta a körülményeket a rendező.

Killyéni András szakértőként kalauzol végig a történeten, mert ahogyan Szarka Nóra fogalmaz, „mindent tud a témában, legalábbis mindenki másnál többet”. Egészen a jelen korig érnek a szálak, amikor Borsa román polgármestere, Timiș Ion Sorin újra egy síközpontról álmodik, és pályázott rá pénzt EU-s forrásokból. A mostani városvezetés nyilván már nem olimpiát akar rendezni, hanem a turizmusnak adna új lendületet az egykor megálmodott síközponttal. Ugyanakkor az egykori olimpiai történetet is igyekszik valamennyire köztudatban tartani.

„Úgy láttam Borsán mindenki örül annak, hogy történik valami. Amikor másodszor, télen mentünk forgatni éppen síverseny volt. Tehát használják és használták is ezeket a pályákat, amelyeket 2021-ben már elkezdtek átépíteni, és a fejlesztések azóta is folyamatosan zajlanak” – magyarázta a rendező.

Szarka Nóra folyamatosan többes számban beszél, majd külön ki is hangsúlyozza, hogy ez a film több alkotó közös projektje volt. Először Csortos Szabó Sándor producernek mesélte Killyéni András a borsafüredi olimpiai terveket. Csortos Szabó és Szarka Nóra pedig már korábban is többször dolgozott együtt, így merült fel, hogy ezt filmet ő rendezze. Nóra szerkesztőként két és fél évtizede készít tévéműsorokat és dokumentumfilmeket. Például ő volt a szerkesztője a Jankovics Marcell életét is feldolgozó doksinak, a Jankovicsoknak vagy a Budapest ostromának, a Keresztesek egykor és ma című filmnek.

„Sándorral és Andrással együtt találtuk ki, hogy ki szólaljon meg a filmben. Kis költségvetésű film, kis stáb, a gyártást is Sándor meg én csináltuk. A szöveget is át szoktam küldeni neki, hogy megkérdezzem, szerinte bele kellene-e tenni még valamit. Több szem többet lát, az ötletei mindig óriási segítséget jelentenek, persze a vágásoknál is ott volt. Polgár Csaba volt a vezető operatőr, aki szintén nem csak a forgatásokon vett részt, rengeteget ötleteltünk együtt, segített az utómunkában. Emellett még Mórocz Péter vágót említeném, aki szintén régi kollégám. Szeretem, ha ő ül a vágószobában, mert olyan rég dolgozunk együtt, hogy már megszólalnom se nagyon kell. Amikor megrázom a fejem, tudja, hogy mi a probléma, és máris javítja, nem mellesleg villámgyors” – mondja a rendező.

A film nemcsak az olimpiai terveket mutatja be, a történet több szálon is fut, ami a száraz tényeken túl szerethetőbbé teszi a történetet. Például a borsafüredi sípályákon egymásra találó fiatal pár, illetve a lengyelországi Stanislaw Marusarz síugró érkezése, aki a németek elől menekülve jött az akkori Magyarországra, álnéven. Ő mint egykori sportoló és építész segítette a munkákat, miután Belloni Gyula felismerte egy lengyel katonai menekültcsoportban, Budapesten.

„Nekem a csúcspont a filmben a szerelmi történet, igyekeztem nagyjából a film közepére helyezni. A fiú az Anikó menedékház gondnoka, oda érkezik egy lánycsapat síelni, és gyakorlatilag első látásra egymásba szeretnek. Amikor a lány néhány hónap múlva visszatér, addigra a fiú már megszervezi az esküvőt. Szentgyörgyi Albert tanúskodása mellett házasodnak össze, és mindaddig Borsafürden élnek, amíg a front '44-ben el nem éri Máramarost. Gyakorlatilag az utolsó vonattal térnek vissza onnan Budapestre. Ezek megmutatására filmhíradó részleteket is használtunk, hiszen folyamatosan beszámoltak akkoriban az építésről: az alapkőletételtől kezdve egészen az ott zajló síversenyekig. Nagyon sok fotót kaptunk múzeumoktól, Killyéni András személyes gyűjteményéből, amelyeket 3D mapping technikával meg is mozgattuk” – meséli a rendező, aki egy szerencsés véletlent is felidézett.

„Említettem az Anikó menedékházat, amit a korszak híres síbajnokáról, Eleőd Anikóról neveztek el. Az ő unokaöccsét kerestem meg, hogy van-e bármilyen emléke a nagynénjétől, aki a világháború után emigrált Magyarországról. Nagy mázlink volt, mert Eleőd Anikó bankár férje egyben amatőr filmes is volt. Ügyesen fényképezett és filmezett, és 1938 és 1944 között nagyon sok mozgóképet vettek fel a téli utazásaikról. Ezeket odaadta nekünk az unokaöccse, a felvételeket digitalizáltuk, és több helyen használtunk belőle. Az amatőr felvételek önmagukban is értékesek, mert nagyon kevés ilyen korabeli felvétel van, és ezeket ebben a filmben láthatják először” – mondta a rendező.

„A pálya a legszebbek egyike, mondjuk talán, a legszebb, amit eddig láttam. Meredek és gyors, de mindazonáltal nem veszélyes, mert megfelelő széles” – értékelte az olimpiai lesiklópályát 1941 karácsonyán tartott első tesztelése után Herbert Heis, a magyar lesiklók akkori német edzője, aki végül azzal zárta a nyilatkozatát, biztos benne, mert minden adott hozzá, hogy Borsafüreden FIS versenyeket szerveznek majd, „de talán még egy olimpiai versenyt is meg fogunk élni”. Végül nem lett igaza, de a pálya szépségét most egy dokumentumfilm erejéig újra felidézhetjük.