Hatházi Rebeka jelmeztervező, a Magyarázat mindenre erdélyi szereplője: Felszabadító érzés a kamera előtt lenni

2023. szeptember 16. – 11:30

Hatházi Rebeka jelmeztervező, a Magyarázat mindenre erdélyi szereplője: Felszabadító érzés a kamera előtt lenni
Hatházi Rebeka a Magyarázat mindenre című filmben, Erika szerepében – Fotó: Cirko Film

Másolás

Vágólapra másolva

A Rossz versek volt az a film, amelyről egyből az volt az érzése, hogy részt szeretne venni benne, de abba bele sem mert gondolni, hogy pár év múlva épp Reisz Gábor új filmjében fog játszani. A Magyarázat mindenre velencei bemutatója után nem sokkal beszélgettünk az azóta az Orizzonti szekció fődíját elnyerőfilm erdélyi szereplőjével, Hatházi Rebekával, aki most épp a Komáromi Jókai Színházban dolgozik a Koldusopera jelmezein. A látvány- és jelmeztervező, aki olykor könyvet illusztrál, karácsonyi képeslapot dob piacra, és nemrég rövidfilmet rendezett, elárulta, hogy mitől félt a legjobban a forgatás előtt, milyen közös pontot talált az újságíró karakterével, miért szeret újabban újrahasznosított anyagokból tervezni, és arról is beszélt, hogy milyen elismert művészek gyermekeként alkotói pályára lépni.

Nemrég részt vettél a Magyarázat mindenre velencei bemutatóján. Milyen volt?

Az eddigi életem egyik legemlékezetesebb három napja volt, csodálatos volt, hogy a tengerparton voltunk, meg hogy az egész stáb ott tudott lenni, meg a színészek közül is néhányan, szóval nagyon jó volt.

A filmet is végignézted Velencében?

Igen, most láttam először. Nagyon izgalmas volt, először volt ilyen tapasztalatom, hogy ekkora vásznon lássam magam. Láttam a filmet, de mégsem, mert nem láttam egészében. A saját jeleneteimben természetesen magamat néztem, hogy hogy áll a hajam és hasonlók, a többi jelenetnél meg – mert a jelmezek terén is besegítettem a filmbe, minden forgatási napon ott voltam – végig azon agyaltam, hogy hú, amikor ezt vettük fel, akkor milyen meleg volt, vagy épp hol voltam elbújva, ilyen dolgok jutottak folyamatosan eszembe. Persze, közben koncentráltam a filmre is, nekem nagyon pozitív volt, én amúgy is nagyon-nagyon szeretem Gábor munkáit, egytől egyig, úgyhogy egyáltalán nem voltak kétségeim afelől, hogy nekem tetszeni fog.

Melyik feladat talált meg először, a színészi vagy a jelmeztervezői?

Először diákmunkára, mindenesnek kért fel Gábor, nem volt a munkaköröm konkretizálva, csak azt mondta, hogy segítsek a forgatáson, amiben kell. Ezután jött a jelmeztervezés, pontosabban a jelmezekkel való munka, mert már akkor tudtuk, hogy semmi pénzből fog forogni ez a dolog és jelmezekre meg látványra kifejezetten nem lesz pénz. Később jött az, hogy a kolozsvári casting megszervezésében, lebonyolításában segítsek, mert Gábor akkor már konkrétan erdélyi színésznőt keresett. Ott voltam partnere a színésznőknek, akik jöttek castingra. Ezután kaptam meg a színészi feladatot is az előbbiek mellé. Mint egy yes-man, mindenre igent mondtam (nevet).

Reisz Gáborral a BBTE rövidfilmes mesterképzésén találkoztál, ahol tanított téged. Már ekkor tudtad, hogy szeretnél vele dolgozni?

Már korábban megfogalmazódott ez bennem, de bele se mertem gondolni, hogy megvalósulhat. A második félévben kezdett el minket tanítani, az első óra a bemutatkozásról szólt, Gábor kezdte, és már akkor mondta, hogy szeretné nyáron a harmadik nagyjátékfilmjét forgatni. Persze elképzeltem, hogy milyen vagány lenne, ha az osztályt kihívná dolgozni. Még 2019-ben, amikor Kézdivásárhelyen dolgoztam a színházban, a Vigadóban épp vetítették a Rossz verseket, én pedig megnéztem. Nem is tudom elmondani, mit éreztem. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy milyen vagány lenne egyszer egy ilyen filmben, netalán éppen Gáborral dolgozni, akármilyen munkakörben. De akkor tényleg nem is képzeltem, hogy valaha személyesen fogok vele találkozni, csak Facebookon megkerestem és írtam neki ismeretlenül egy rajongói üzenetet, hogy ez szuper volt, köszönöm, és hajrá!

Ez a filmélmény közrejátszott abban, hogy a filmes mesteri mellett döntöttél?

Amikor ezt a filmet láttam, még a MOME-ra készültem animáció szakra, felvételiztem is, de közben beütött a Covid, az egész felvételi online lett, és az utolsó fordulónál nem jött ki nekem a lépés, nem vettek fel. Gondolkodtam, hogy jó, de akkor mit csináljak? Még Covid volt, dolgozni nem tudtam, és a járvány miatt döntöttem úgy tulajdonképpen, hogy nem megyek el Kolozsvárról, mert akkor nagyon körülményes volt akár még Marosvásárhelyig is eljutni, buszozni, jogsim pedig nincs. Az biztos volt, hogy szeretnék mesterizni, az volt a kérdés, hogy mire jelentkezzek Kolozsváron, és így jött a film. A Sapientia és a BBTE között választhattam, és amikor először elmentem beszélgetni Csibi Lászlóval, a BBTE magyar filmes tagozatának vezetőjével, akkor ő mondta, hogy úgy néz ki, hogy Reisz Gábor is fog tanítani az egyetemen attól az évtől. Akkor lett egyértelmű a döntés.

A Magyarázat mindenre című filmben egy Budapesten dolgozó erdélyi újságírót alakítasz. Hogy készültél erre a szerepre?

Ez volt az első alkalom, hogy konkrét karaktert kellett alakítsak. Amikor Kézdivásárhelyen dolgoztam, akkor játszottam is az előadásban, de ott nem karakterek voltak, hanem első, második, harmadik, negyedik színész. Szóval színházban már szerepeltem, jártam színi körre is még az iskolában, de ez volt az első, amikor egy személyiséget kellett megformálnom. Elég sok minden van belőlem is ebben a szereplőben. Gábor azután kezdte igazán kibontani ezt a karaktert, miután felkért, én meg elvállaltam, így azt hiszem, sokat építkezett belőlem is. Amire nagyon kellett készülnöm, az az volt, hogy cigarettáznom kellett a filmben, és én soha életemben nem cigarettáztam. Attól féltem, hogy nem leszek hiteles ebben. Egy héttel a forgatás előtt megkaptam a nagyon drága kellékcigarettát, de meg volt mondva, hogy ne nagyon próbálgassam, mert nincs rá pénz, hogy még vegyenek, úgyhogy kb. három szál cigit szívtam az első forgatási nap előtt, és tiszta stressz voltam attól, hogy ez hogy fog menni.

A cigarettázásnak ezek szerint annyira komoly dramaturgiai szerepe volt, hogy nem lehetett lemondani róla?

Akkor még igen. Végül pont ki lett vágva az a füstös álomjelenet, ami miatt fontos volt.

Hatházi Rebeka Velencében, a Magyarázat mindenre vetítése után – Fotó: Vajda Réka
Hatházi Rebeka Velencében, a Magyarázat mindenre vetítése után – Fotó: Vajda Réka

Mondtad, hogy belőled is építkezik a szerep. Mi a közös Erika karaktere és közted?

Például a kutya. Gábor meg is kérdezte, hogy szeretem-e őket, vannak-e kutyáim, és így lett egy kutyám a filmben, mondjuk ez a rész is hosszabban ki volt bontva, aztán ki lett vágva. De az is közös, hogy mindketten erdélyiek vagyunk, erről is beszélgettünk kicsit. Az újságírás viszont viszonylag távol áll tőlem, ha nekem valaki azt mondja, hogy nem, akkor nem biztos, hogy tovább nyomulok, ezért aztán meg kellett találnom az igazát ennek a karakternek, hogy miért is harcol egy cikkért. Végül ezt ott találtam meg, hogy ő azt hiszi, hogy igazságtalanság történt, ehhez pedig már tudtam kapcsolódni. Nekem is viszonylag nagy az igazságérzetem és ha velem, vagy akár valaki számomra fontossal igazságtalanul bánnak, beleszólok.

A jelmezekkel való foglalkozás tulajdonképpen milyen feladatot jelentett?

A legnehezebb feladatom az volt, hogy az egész forgatókönyvet felosszam táblázatokra a szereplők és a filmidő szerinti napok alapján, hogy követni lehessen, hogy egy forgatási napon melyik jelenetnél melyik ruhát kell felvennie a színésznek. Emellett tartanom kellett a kapcsolatot színészekkel, statisztákkal ruhaügyileg, mert nagyon kevés dolgot vásároltam készen, a ruhák zöme mindenkinek a saját ruhája volt. Mindenkivel kicsit beszéltünk a karakteréről, egyeztettünk hogy milyen színű ruhát vegyen fel, ne legyen nagyon mintás, tehát ilyen alapdolgok. Küldtek nekem fotókat, és azok alapján Gáborral kiválasztottuk, hogy melyik legyen az a ruha. Akiknek több napi forgatása volt, azok be is adták a ruháikat, és akkor én vasaltam, mostam, teregettem.

Ez így összeegyeztethető volt azzal, hogy közben játszanod is kellett?

Igen, a játszás nekem nem volt stresszes, hogy készülnöm kelljen rá vagy át kelljen szellemülnöm. Ha tudtam, hogy jön a következő jelenet, amiben én is benne vagyok, átöltöztem, vagy már eleve abban a ruhában mentem, és mivel betéve tudtam már a forgatókönyvet, ez nem volt nehéz. Az egyedüli érdekesebb pillanat az volt, amikor egy jelenetben statiszták is szerepeltek meg én is. Amúgy durvábban toltuk, mint a szappanoperákat, volt olyan, hogy húsz perc játékidőt vettünk fel, vagy öt helyszínen voltunk egy nap, mivel az egészet 20 nap alatt forgattuk le, kb. 17 emberrel. Úgyhogy volt egy nap, amikor nekem volt egy jelenetem, és még vasaltam két perccel a felvétel előtt, és a rendezőasszisztens már jött, hogy gyere Rebi, most add át valaki másnak, vasalja ő, neked menned kell, és akkor felrohantam, beültem a székbe... és indult a jelenet. De én ezt nem éltem meg ezt stresszesnek, sőt, jól éreztem magam. Ha épp nem volt dolgom, akkor fogtam a seprűt és sepregettem. Annyi munkakört kellett olyan kevés emberrel lefedni, hogy fel sem merült, hogy ez probléma lenne.

A Magyarázat mindenre stábja a velencei Lidón – Fotó: Ghyczy Dia
A Magyarázat mindenre stábja a velencei Lidón – Fotó: Ghyczy Dia

Nem sokkal a forgatás után rendezted a saját diplomafilmedet, amelyben te játszod a főszerepet. Az előzetes tapasztalatod megerősített a döntésben, hogy magadra oszd ezt a szerepet?

Igen, benne volt az is, hogy nagyon élveztem ezt a forgatást, nagyon élveztem kamera előtt lenni, felszabadító érzés volt, még az is, hogy többször kellett jeleneteket újravenni.

De ami döntő volt, hogy bár castingoltam a diplomafilmem főszerepére, és tényleg meg akartam találni azt a szereplőt, annyira magamból indultam ki, amikor megírtam ezt a lányt, hogy rájöttem, a gombhoz kerestem a kabátot. Egyértelmű, hogy ezért is nem találtam meg, mert a saját élethelyzetemből indultam ki, abból, hogy 27 éves lettem, meg elveszítettem nagymamámat, erre az élet-halál dologra próbáltam a saját igazamat megtalálni. Gábor volt a diplomafilmem vezetőtanára és sokat segített abban, hogy eldöntsem, meg tudom-e csinálni, megbírom-e, van-e értelme, mert ő már átment ezen. Végül is nem bánom, hogy így döntöttem, bár iszonyat nehéz volt, inkább azt bánom, hogy a többi munkakört is én csináltam, a gyártással nagyon sokat kellett foglalkoznom, és az nagyon összesűrűsödött a forgatásra.

Az, hogy rendezőként kívülről is kellett látnod magad, nem okozott gondot?

Ezért próbáltuk a forgatás előtt egy hétig a jeleneteket, színészekkel és a kameracsapattal. Otthon megnéztem a felvételeket, és láttam például, hogy amikor beszélek, akkor reflexszerűen lefelé nézek, de az nem néz ki jól filmen, így erre próbáltam odafigyelni, bár nem jött mindenhol össze.

A jelmezeket, látványvilágot is te tervezted?

Igen, de az is olyan volt, mint a Gábor filmjének a forgatásán, hogy ledumáltam a színészekkel, hogy milyen ruháik vannak, megnéztük, és azokból válogattunk egy párat. A helyszíneknél már többet nézelődtem, volt olyan, amire direkt írtam jelenetet.

Sokszor dolgozol adott dolgokból, színházban is. Ez inspirál vagy így adódik, és akkor muszáj alkalmazkodni a helyzethez?

Az a vicces, hogy én pont fordítva álltam neki a látványtervezésnek, szóval általában az szokott lenni, hogy az első munkáid nulla pénzből készülnek, egyetemistákkal dolgozol, talált dolgokat összeraksz, és aztán eljutsz oda, hogy van egy színházi költségvetésed, varrodád, és akkor megcsinálod a tervet, amit így elképzeltél. Velem ez pont fordítva volt. Amikor elkezdtem dolgozni, akkor Kézdivásárhely után a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház jött, ahol volt három szabóm, két varrónőm, viszonylag nagy költségvetésem, egy csomó ember, sofőr, internetes beszerző, megterveztem a látványt, leadtam a rajzokat, megcsinálták, jött a bemutató. A vásárhelyi munkám után egyre lejjebb faragódtak a költségvetéseim, egészen addig, amíg eljutottunk az Édes Annához, ahol aztán tényleg csak raktáras dolgok kerültek be a térbe. Akkor viszont mintha egy gát szakadt volna át bennem, mert addig nagyon féltem ilyen talált dolgokkal dolgozni, mindent előre megterveztem, kiválasztottam az anyagot, színeket, mindent levarrattam, legyártattam, de akkor jöttem rá annak az ízére, hogy milyen jó egy raktáros ruhadarab, ott van benne a kopottság, teljesen más az üzenete, és ezeket összeegyeztetni, az is látványtervezés tulajdonképpen.

És még fenntartható is.

Igen, ez is nagyon fontos. Sokáig azért akartam otthagyni a látványtervezést, mert beleláttam a hátterébe, abba, hogy legyártanak egy csomó ruhát, díszletet egy csomó pénzért, aztán eljátsszák párszor azt az előadást, jó esetben mondjuk megy egy-két évadot, hármat, mert ritka az az előadás, amelyik többet megy három évadnál, főleg a bérletes rendszerben működő színházaknál. Nagyon kevés tervező használja újra ezeket. Én úgy voltam vele, hogy most minek gyártsak még szemetet? Az elején én is gyártottam egy csomó ruhát, de most már inkább raktárazok, ebben az előadásban is, amin most dolgozom, a jelmezek 60 százaléka a raktárból származik, úgy, hogy meglévő maradék anyagokat használok fel.

Az újrahasznosításról eszembe jut a kollázs, ami szintén az egyik rád jellemző műfaj, a kollázsról pedig a szürrealizmus. Hogy kerültél közel ezekhez?

Tizedikes voltam, amikor elkészítettem életem első kollázsát, vagyis az oviban biztos csináltam még, de tudatosan akkor kezdtem el kollázst készíteni. Szeretek „mütyürködni”. Ezt Bartha Jocó mondta nekem, aki tanárom volt látványtervezésen. Bár ő nem bírta és remélte, hogy az egyetemi évek során felhagyok vele... hát végül mégsem. Szeretem az ilyen ollóval kivágott apró dolgokat, részleteket, meg azt, hogy nem kell hozzá tudni rajzolni, hanem csak így teszed egymás mellé a dolgokat. A szürrealizmus pedig... nagy kedvencem Boris Vian, a látványtervező szakon az ő szövegét, a Tajtékos napokat választottam az államvizsgára. És szeretem a fantáziadolgokat… a repülő malacokat zöld esőköpenyben kék hajjal és piros fán… meg azt, ami nagyon erősen érzetekre alapoz, úgy, hogy nem tudod megfogalmazni, hogy mi az, de tudod, hogy világos, nyirkos vagy puha. A látványtervezésnél nagyon erősen alapozom a későbbi terveimet ezekre az első intuíciókra, megérzésekre.

A kollázsokhoz nagyon sok alapanyagot kell gyűjtened, gondolom vadászod a különböző mintákat, képrészleteket. Hol keresgélsz inspirációt?

Az ismerősöknek köszönhetően. Volt ilyen posztom is a Facebookon, kiírtam, hogy akinek van eldobandó újságja, szórólapja, régi fotója, azt nagyon szívesen átveszem, hogy kollázsoljak belőle. Jelentkeztek is páran, legutóbb kaptam két óriási láda National Geographic újságot, meg a dédszüleimtől maradtak Új idők, meg mindenféle régi papírok, és anyukám most már megengedte, hogy azokat is használjam (nevet). Sokszor fénymásolok régi családi fotókat, és azokat vágom ki, vagy kinyomtatok dolgokat. Most fejezek lassan be egy munkát Balázs Imre Józseffel és a Lector kiadóval, megjelenik egy kötet, amit ő fordított, Ilarie Voronca szürrealista költőnek a kötete, azt illusztráltam nyáron, és ott például sok mindent nyomtattam. Amikor egy ilyen konkrét szöveghez kell illusztrációt készítsek, akkor oda azért kellenek kapaszkodók, hogy az olvasó kösse a képet a szöveghez, és akkor nem lapozok át annyi újságot, hogy a végén úgyse találjam meg, hanem egyből az internetre megyek, és nyomtatok.

Hatházi Rebeka kollázs-illusztrációja Ilarie Voronca magyar fordításban megjelenő kötetéhez
Hatházi Rebeka kollázs-illusztrációja Ilarie Voronca magyar fordításban megjelenő kötetéhez

Nem csak könyvekben jelentek meg az illusztrációid, hanem a Napsugár gyermekirodalmi lapban és képeslapokon is. Egy látványtervező számára nem egyértelmű, hogy illusztrációval is foglalkozik, te mikor kezdted ezt el?

Rajzolni mindig szerettem, előbb kezdtem el rajzolni, mint látványtervezni. Az egyetem alatt is készítettem rajzokat, akkor még magamnak. Ami megváltoztatta ezt, az a Covid volt, akkor nagyon sok színházi munkám elmaradt, és nem tudtam, hogy mikor lesz újra. Volt olyan, hogy a tervelfogadás előtt egy nappal hívott fel a rendező, hogy mégse lesz előadás, elhalasztják. Tolódtak, tolódtak a munkák, és ez nagyon kikészített, mert csak vártam és vártam, hogy legyen valami és nem mertem semmi másba belefogni, mert mi van, ha majd akkor lesz a színház. 2020 novembere környékén fogalmazódott meg bennem, hogy ki tudja, meddig fog ez az egész tartani, valami másba kellene kezdenem, és innen jött ez az illusztrációs dolog. Karácsonyi díszeket készítettem, nagyon jól ment az „üzlet”, sokan rendeltek akkor. És akkor – Murphy törvénye –, mire eldöntöttem, hogy képeslapokat fogok nyomtatni, kiderült, hogy kezdjük a Kék csodatortát a Csíki Játékszínben, úgyhogy egyszerre nyomtam le a sok karácsonyi rendelést a kivitelezés elejével. Ha épp van időm, készítek még egy-egy új képeslapot.

Könyvekkel még tervezel foglalkozni?

Általában nem tervezek, hanem a munkák találnak meg engem, és ez így nagyon jó, ezért is olyan változatos, amit csinálok. Egyelőre szabadúszó vagyok, és sokszor van az, hogy összefolynak a munkák, egyszerre illusztrálok, tervezek és járok egyetemre. De ha majd felkérnek, akkor persze, szeretnék még könyvet illusztrálni.

Hogy néz ki az időmenedzsmented ennyiféle munka mellett?

Elsőszülött vagyok, szóval a pontosság, a szabálykövetés és a határidő tartása a személyiségjegyeim közé tartozik. Persze nem csak az elsőszülöttségemből kifolyólag, de a neveltetésem, személyiségem miatt is. Pont a változatosság miatt nem is nagyon unom meg, amit csinálok, amikor éppen megunnám, akkor lesz egy másik féle munka, ezért képes vagyok 13-14 órákat is dolgozni, ami tudom, hogy nem feltétlenül egészséges… de nagyon szeretem, amit csinálok. Nem merült fel eddig soha az, hogy nem készültem el volna valamivel időben. Egy ideje azért kezdem érezni, hogy kicsit el vagyok fáradva. Persze, amikor visszakerülök a ruhákhoz meg a színekhez, amiket imádok, akkor elfelejtem ezt, de azért örülnék, ha megengedhetném magamnak, hogy néha megálljak. Most azt érzem, még ezt nem tehetem.

Gyakran dolgozol a szüleiddel, Hatházi Andrással és Palocsay Kisó Katával, akik mindketten színészek, rendezők, egyetemi oktatók. Több színházi előadáson is dolgoztatok együtt, de édesanyáddal közösen indítottátok el a Palocsay Zsigmond költő, nagyapád emlékét idéző Facebook-oldalt is. Gondolom, azért nem egyértelmű, hogy szülők és felnőtt gyerekeik együtt alkossanak, nem minden esetben megy ez ilyen jól, neked viszont úgy tűnik, hogy nagyon fontos ez. Hogy alakult így?

Igen, nagyon jó kapcsolatom van a szüleimmel, az biztos. Nagyon szeretem őket, nagyon hálás vagyok nekik, és azt hiszem, hogy ők nagyon egészségesen neveltek minket, hármunkat. Szerintem ezért nincs problémám azzal, hogy a szüleimmel dolgozzak. Nem érzem azt, hogy gyerekként kezelnek, egyenlő partnerek vagyunk elejétől fogva, és veszekedni se veszekszünk sokkal többet, mint mondjuk egy másik rendezővel, vagy másik munkatárssal. Az elején kézzel-lábbal kapálóztam az ellen, hogy édesapámmal dolgozzak. Például Marosvásárhelyen volt egy előadás, amíg egyetemista voltam, amit ő rendezett. Persze felmerült a tanárok részéről, hogy én tervezzem annak a látványát, de akkor úgy voltam vele, hogy ne, ne, én apukámmal nem akarok dolgozni. Nem akarom, hogy apukám miatt ismerjenek meg, a saját lábamra akarok állni, a saját utamat akarom kijárni. Aztán később, amikor befejeztem az egyetemet, és nem volt semmi munkám, édesapám megkérdezte, hogy részt akarok-e venni egy előadásban, és akkor azt mondtam, hogy na jó, próbáljuk ki. Nagyon jól kezdtünk el dolgozni meg kommunikálni, mivel ők neveltek, ezért az ízlésünk is megegyezik, és sokszor szavak nélkül is megértjük egymást. Egy idő után rájöttem, hogy hülyeség kapálózni, ha van egy lehetőség, függetlenül attól, hogy az édesapádnak köszönhető, akkor miért ne ragadd meg? Utána úgyis rajtad múlik, hogy megmaradsz-e azon a szinten, továbblépsz, vagy sem. Úgyhogy az első pár lépcsőfokra felléptem nekik köszönhetően, de úgy érzem, hogy most már megtalálnak a munkák az előző munkáim miatt, nem azért, mert Hatházinak a lánya vagyok. Ez nélkülük nem ment volna, de most már megy nélkülük is.

Támogasd a Transtelexet!

Az erdélyi közösségnek saját, független lapja csak akkor lehet, ha azt az olvasótábora fenntartja. Támogass minket akár alkalmi jelleggel, ha pedig teheted, állíts be rendszeres támogatást!

Támogatom!
Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!