Ez könyv – Kolozsváron is bemutatták Korniss Péter több mint fél évszázad munkáját összegző albumát Székről

„Ez könyv – válaszolta nem kevés elégedettséggel a hangjában Korniss Péter a Bookart Kiadó vezetőjének, Hajdu Áronnak a kérdésére, majd magyarázatot is fűzött mellé – van terjedelme, van súlya és meg lehet fogni. 2,7 kiló.” Hajdu arról érdeklődött már a beszélgetés vége felé, hogy mit érzett először, amikor kezébe foghatta az 55 év munkáját összefoglaló Hosszú úton, Szék 1967-2022 című albumot. A könyvbemutatóból ítélve nem csak azért könyv ez, mert nagy és nehéz, és meg lehet fogni, hanem azért is, mert valóban egy szép és jelentős munka. Akár páratlannak is nevezhetném, mert ahogyan Hajdu is kiemelte, azért nem általános, hogy valaki több, mint egy fél évszázadig fényképezi ugyanazt a falut.

Korniss Péter fiatal fotósként Novák Ferenc vezetésével érkezett Székre, amikor a gyerekek még viseletben jártak iskolába és több mint másfél órába telt, amíg eljutottak oda, sokszor sárban és hóban, amikor még rendszeresek volt a petróleumlámpa fényénél tartott táncházak, és a fonó is. Bemutatja a változás első jelét, amikor 1989 után kézzel kiírva kitették Szék magyar nevét a falu bejáratához, majd a székiek külföldi munkavállalását is, ami a széki életstílus teljes átalakulását hozta magával.

Egészen tavalyig követi a falu életét, amikor már rég nem szerveznek táncházat, a gyerekek már iskolabusszal jutnak el az iskolába, ahol a saját közösségük régi táncait is tanulják, amikor már nem viseletben vonulnak lakodalmukban a fiatalok, és nem csak egy ember örökíti meg az eseményt, hanem egy egész fotóshaddal vonulnak ki a nádas mellé. Nem véletlenek a fenti példák, hiszen mind-mind megjelennek a könyvben.

„Sok év telt el, és ez alatt nagy utat jártak be a széki hőseim, mert ennek a könyvnek ők a hősei” – mondta még a vetített előadása elején Korniss, és a végére mi is megbizonyosodtunk erről. Ennek a kötetnek az egyik lényege, ahogy megragadja az időt, és azt a hihetetlen változást, amelyen Szék 55 év alatt átment. „Az első sorozat még egy nagyon hagyományos falut mutat be, szinte érintetlen volt ez a kultúra és életforma” – jelenti ki a fotográfus, aki szerint már az első széki táncház után tudta, hogy neki ezt muszáj fényképeznie.

„Nem tudtam, hogy ilyen sokáig fog tartani, de két okból is úgy éreztem, hogy nekem ezt meg kell örökíteni. Egyrészt meg akartam mutatni, hiszen fotóriporter voltam. Másrészt azt is tudtam, hogy ez az életforma el fog tűnni, és azt gondoltam, meg kell őrizni, ezért próbáltam mindent fényképezni. Hétköznapokat és ünnepeket egyaránt” – mondta.

Korniss Péter 85 évesen is nagyon friss és lendületes előadó, látszik, hogy könnyedén beszél, és nem csak azért, mert szinte otthon érezhette magát a kolozsváriak és a számos, néha elérzékenyülő széki között. Csupa szeretettel beszél a településről.

„Én nem egy turista vagy egy riporter vagyok Széken, hanem most már oda tartozom (…) Ez nem egy ilyen könnyű kutatás volt, hogy csináljunk egy riportot, hanem ezer szállal kötődőm ehhez a faluhoz ”

– jegyzi meg az előadás több pontján is. Ez a kötődés pedig a kötet fotókon is visszatérő témája, végigvonul a Mari és Márton életét bemutató személyes szál, akiknek az esküvőjét is fotózta, és a lányuknak a keresztapja is.

Az album eddig egyáltalán nem publikált vagy évtizedekig be nem mutatott fotót is tartalmaz. „Évtizedekig nem állítottam ki és nem publikáltam színes képeket, de fényképeztem, mert fotóriporter voltam, és tudtam, hogy meg kell csinálni színesben is. Ezért aztán a fiókban ott lapultak több évtizeden keresztül, és először 2017-ben, a Magyar Nemzeti Galériában mutatták” – jegyzi meg. Nem sokkal később pedig a fotográfia nyelvének a változását is említi indokként, amit szintén végig lehet követni a köteten.

„Annak idején ilyen képeket nem csináltunk, hogy szembefordulnak a kamerával és belenéznek a képbe” – mondja egy korábban soha nem publikált fotó kapcsán, majd hozzáteszi:

„Ez alatt az 55 év alatt a fotográfia is rengeteget változott. Nem csak annyiban, hogy a filmre készült képet fölváltotta a digitális kép, hanem nyelvében is.”

Elmondása szerint számára sokat jelent, hogy egy erdélyi kiadó adta ki ezt a munkát, noha ahogy Hajdu Áron is megjegyezte, valószínűleg a legtöbb magyar kiadó örömmel adta volna ki a kötetet. Hajdu szerint igyekeztek megfelelni az ezzel járó felelősségnek, de büszke arra, hogy „ez egy tiszta erdélyi könyv, hiszen csak a nyomda nem volt erdélyi”. A marosvásárhelyi származású Bartis Attila írta a bevezetőjét, és a szintén erdélyi származású Salat Zalán Péter tervezte meg. Korniss meg is jegyezte, először idegenkedett attól, hogy egy fiatal tervező kortárs elképzelésekkel állítsa össze a kötetet.

„Gondoltam, pont az hiányzik nekem 85 évesen, hogy jöjjön egy ifjú titán és kortárs művet hozzon létre. Ott nyerte meg a csatát a tervező, amikor összeültünk, és azt mondta, hogy olyan könyvet szeretnék csinálni, amit te szeretsz. A koromból következik, hogy én még abban az időben kezdtem el könyveket csinálni, amikor még három évig tartott, hogy a nyomdán átmenjen, mert nem volt elég papír. Minden oldalt meg kellett tölteni, állandóan spórolni kellett. Most jött egy fiatal, aki azt mondta, hogy nagy legyen, meg üres oldalak is legyenek benne. Először csak néztem, majd átvettem ez a gondolkodást. Nagyvonalúságot hozott a fiatal tervező, ami nekünk régen nem adatott meg” – jegyezte meg a könyvvel kapcsolatban, ami egy igen „hosszú utat” foglal össze, „csak Széken nagyobbak és láthatóbbak a változások”, mint a mi esetünkben.