A hagyaték, amelyből felfejthető a huszadik század második felének erdélyi művészettörténete

Kántor Lajos az 1970-es-1980-as években alkotó erdélyi magyar művészek pártolójaként galériát hozott létre a Korunk szerkesztőségében, ugyanakkor több száz munkát gyűjtött össze otthonában, többnyire művészbarátai adományaiból. Festmények, grafikák, szobrok, domborművek, kerámia- és textilmunkák is voltak a tulajdonában, ezek jó része a lakása falát díszítette, ezek között élt és dolgozott. 2019-ben a hagyaték jelentős részét, 134 művet vásárolt meg az örökösöktől a Sapientia Alapítvány, más munkák pedig adományként kerültek az intézményhez. A műveket a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központ (EMŰK) gondozza, amelynek célja az erdélyi képzőművészek hagyatékának gyűjtése és bemutatása. A Sapientia Alapítvány 2017 és 2021 között évente vásárolt műtárgyakat magyar állami támogatásból, amelyeket itt helyezett letétbe, a program leállása óta azonban az EMŰK saját gyűjteménye kizárólag a művészek adományaiból gyarapszik, a romániai közgyűjtemények többségéhez hasonlóan.

Az EMŰK 2021-ben 107 munkát mutatott be Sepsiszentgyörgyön Kántor Lajos hagyatékából, az In memoriam Kántor Lajos című kiállítást pedig most az irodalomtörténész szülővárosában, Kolozsváron is megismételték: a Kolozsvári Magyar Napok alkalmából a Kolozsvári Művészeti Múzeumban szervezett tárlatra 70 alkotást válogatott ki Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész. A kiállítás a Bánffy-palota emeleti termeiben augusztus 27-ig látogatható.

Jó képek között dolgozni – ez a gondolat fontos volt Kántor Lajos számára, emelte ki a kiállítás megnyitóján Balázs Imre József költő, irodalomtörténész, a Korunk főszerkesztő-helyettese. Mint mesélte, a lap munkatársaként ő is megtapasztalta, hogy milyen jó képek között dolgozni, hiszen a Korunk Galéria gyakorlatilag a szerkesztőségi íróasztalok fölé elhelyezett kiállításokat jelentette. Azzal, hogy Kántor Lajos magángyűjteménye most az otthon teréből a köztérbe került, a képek más megvilágításba kerültek. „Mostantól ez egy történet az erdélyi magyar képzőművészetről” – mondta Balázs Imre József.

A kiállítás első terme azt a szellemi közeget próbálja rekonstruálni a képeken keresztül, amelyben Kántor Lajos élt és alkotott, hívta fel a figyelmet Bordás Beáta művészettörténész, az Erdélyi Művészeti Központ (EMŰK) vezetője, aki elkísérte a kiállítást Kolozsvárra. Több Kántor Lajosról készült portré látható itt, például Tóth László rajza, Mohy Sándor és Kádár F. Tibor festményei. Kádár F. Tibor otthonában festette meg Kántor Lajost és feleségét, Erzsébetet, úgy, hogy a háttérben Nagy Albert téli tája és fehér kakasa látható, a gyűjtemény két ikonikus darabja, amelyeket a portrék mellett eredetiben is elhelyeztek a kurátorok.

Nagy Albertet „a kommunizmus ideje alatt formalistának bélyegezték, és nem állíthatott ki, Kántor Lajosnak nagy érdeme volt abban, hogy újra elismerték, és a 60-as években induló művészgeneráció egyik példaképe lett” – világított rá Bordás Beáta Kántor Lajos művészetpártoló tevékenységének egyik konkrét hozadékára. Nagy Albert több kakast festett, ez az esőáztatta Fehér kakas pedig kimondottan Kántor Lajos kérésére készült, gyakran hivatkozott rá írásaiban és az erdélyi magyar értelmiség kiállásának, megmaradásának jelképeként is értelmezhető.

Míg a második teremben elismert erdélyi művészek munkái láthatóak, például Fülöp Antal Andor önarcképe, amely egyik főművének tekinthető vagy Balázs Péter 1944-ben készült, korai fekvő aktja, illetve Makár Alajos, Incze János Dés, Benczédi Sándor alkotásai, a harmadikban a korabeli hivatalos körökben kevésbé elismert, de Kántor Lajos által felfedezett és felkarolt művészek és műkedvelők alkotásai sorakoznak. Köztük van a gyergyói népművész, Kozma Erzsébet textilmunkája vagy a vásárhelyi kombinátban dolgozó Török Pál rézdomborításos plasztikája is – a korban divatos, a lakások díszítésére széles körben használt, de kvalitásos munkák, mondta el Bordás Beáta.

Ebben a teremben kapott helyett az autodidaktaként indult, de mára elismert művész, Györkös Mányi Albert Tűzoltózenekar című festménye is és két különböző alkotói korszakból származó munkával Incze Ferenc is, aki Budapesten tanult és Párizsban is élt, de Erdélyben, a szocreál művészet korában nem fogadták el a munkáit. Miután Kántor kiállítást szervezett neki, inkább felfigyeltek rá, új Daliként kezdték emlegetni, magyarázta a művészettörténész. Bordás Beáta felhívta a figyelmet Tirnován Ari-Vid jellegzetes, hosszú faragott domborműveire is, amelyek a népi szőtteshez passzoló látványviláguk miatt kerültek a „naiv” terembe, bár alkotójuk profi szobrász. Az egyik relief egy igen erős portré Kántor Lajosról.

A negyedik terembe olyan újító szellemiségű alkotók munkái kerültek, amelyeken érződik a metafizikus festészet hatása, ilyen például Jakobovits Miklós, Paulovics László vagy Vinczeffy László. Itt kapott helyet Márton Árpád Kiáltás című munkája is, amely a kisebbségi lét egyfajta megfogalmazásaként elég sok kiállításon szerepelt. A Nagyváradon élő Jakobovits és a Csíkszeredában élő Márton jelenléte mutajta, hogy annak ellenére, hogy Kántor Lajos bázisa Kolozsváron volt, és ez volt az a város, ahol a legtöbb képzőművésszel kapcsolatba került, kapcsolathálója és ezáltal a gyűjteménye túllépi a város határait.

„Sok olyan munka van Kántor Lajos gyűjteményében, ami nem feltétlenül képvisel nagy művészeti értéket, de kultúrtörténeti és irodalomtörténeti szempontból jelentős. Ugyanakkor olyan jelentős alkotóktól, mint Cseh Gusztáv vagy Deák Ferenctől nem lenne munka a Sapientia Alapítvány gyűjteményében, ha nem vásárolták volna meg ezt a hagyatékot” – összegzett a művészettörténész. Az utolsó teremben épp az említett két művész és más grafikusok munkáit helyezték el.

A teljes képhez a Korunk Galéria anyaga és Kántor írásai is hozzátartoznak

A Kántor-hagyaték máris fontos forrása az erdélyi képzőművészetről szóló tárlatoknak, 2022-ben például a Maros Megyei Múzeumban a Párhuzamos központok – Kolozsvár és Marosvásárhely (1920-1990) című kiállításon szerepelt belőle néhány munka. Bordás Beáta szerint érdemes lenne Székelyudvarhelyen is bemutatni, az itteni Haáz Rezső Múzeum képtárának alapja ugyanis éppen a Korunk Galéria gyűjteménye, amely elválaszthatatlan Kántor Lajos munkásságától.

A Korunk Galéria fontos szellemi találkozóhely volt a 70-es, 80-as években a kolozsvári magyar művészek számára, akik közül a többség nem jutott kiállítási lehetőséghez a múzeumban vagy a képzőművészek egyesületének (UAP) galériájában. Nem csak ezek az egyéni kamarakiállítások, hanem a Korunk folyóiratban megjelent írások is hozzájárultak ahhoz, hogy egy-egy művészre felfigyeljen az erdélyi magyar értelmiség, ahogy az is, hogy a Korunkban vagy az Utunkban reprodukciókat vagy illusztrációkat is közöltek a művészektől, magyarázta Bordás Beáta.

Erre a szellemi közegre hívta fel a figyelmet Balázs Imre József is. „Azt javaslom mindenkinek, hogy a kiállításhoz olvassa hozzá Kántor Lajos szövegeit, memoárjait, a képzőművészetről írott könyveit. Kiderül, hogy az, amit látunk, az az erdélyi magyar képzőművészet hálózata, amelynek Kántor Lajos egy fontos csomópontja volt, az ő személyében és szervezői munkájában találkoztak össze ezek a képzőművészeti életművek” – mondta az irodalomtörténész, aki egyébként Kántor Lajos hagyatékának irodalomtörténeti feldolgozását irányítja az egyetemi tanítványaival közösen működtetett Kántoresque honlapon.