Amikor vígan megyünk tönkre: brutálisan őszinte lett a szatmári Kasimir és Karoline

2023. május 31. – 19:34

Amikor vígan megyünk tönkre: brutálisan őszinte lett a szatmári Kasimir és Karoline
Jelenet a Kasimir és Karoline c. előadásból – Fotó: Czinzel László

Másolás

Vágólapra másolva

Ha egy életszagú, költőien szép mondatokkal teleszőtt, erősen tükröt tartó, a világot élesen, a maga brutalitásában bemutató előadást szeretnének látni, akkor a szatmárnémeti Kasimir és Karoline-t nem szabad kihagyni. A Harag György Társulat legújabb előadásának megszületését szinte lépésről lépésre figyeltem, és a Botos Bálint rendezővel folytatott beszélgetések eligazítottak abban az érzelmeket felkavaró forgatagban, ami beszippantja a nézőt az első pillanattól az utolsóig. Szubjektív beszámoló következik egy olyan produkcióról, amely a túlélés és az összeomlás határán egyensúlyozó világot mutatja be.

Mostanában Szatmáron is egyre inkább pezseg az élet. Végre elmondhatjuk, hogy valami mindig történik. Mint most is. Félreértés ne essék, nem a Városnapokról szeretnék beszámolni (bár az is biztos megér egy misét, így Pünkösd táján), sokkal inkább az örök nagy szerelmemről, a színházról szól majd ez a szöveg. Velük debütálnék. Remek Harag-os játék, sok haraggal, fájdalommal, személyes tragédiával.

Aki nálunk jár, biztos felfigyel a Szatmárnémeti Északi Színház szépen felújított épületére a Kerekmoda mellett. Az utóbbi időben szépen zöldell rajta egy új előadást hirdető plakát: Ödön von Horváth: Kasimir és Karoline, Botos Bálint rendezésében, aki a bemutatót követően elárulta, hogy fontos tanulságokat tudott levonni a munkafolyamat során.

„Nagyon izgalmas volt egy olyan világot keresni a színészekkel együtt amelyben egyszerre van jelen az ember brutalitása és a szerelem fájó érzékenysége” – mutatott rá a rendező.

A színházi miniévad alatt (március 28. és április 2. között) újranéztem az előadásokat és akkor ismerkedtem meg Botos Bálinttal – ő is beült a nézőtérre. Számomra már első látásra szimpatikus volt, ahogy figyelte, elemezte a látottakat, színészeket, rendezői megoldásokat.

Az általa rendezendő darabról elmondta, hogy szinte intuitív módon történt a kiválasztása. „Amelyik darab így vagy úgy megérint, félreteszed. Amikor Bessenyei István felkért és a darabválasztásra került a sor, egy adott pillanatban felvetettem a 'Kasimir és Karoline'- t. Mivel még nem volt repertoárban, emellett döntöttünk.”

Kíváncsi lettem én is, és vártam, vajon ő mit hoz ki a színészekből. Elbeszélgettünk a próbafolyamatról, és kiderült, jó hangulatban telnek a próbák, sikerül humorral enyhíteni a darabban lüktető fájdalmat. Elkértem a szöveget elolvasásra, majd megegyeztünk, premier után összeülünk egy beszélgetésre. Szeretek élni a lehetőséggel, hogy a kulisszák mögé lássak – kicsit laikusan, mint nem színházi ember, mert így talán a néző is könnyebben bújik a bőrömbe.

Teltek a hetek és közeledett a bemutató. A Karoline-t alakító Keresztes Ágnes hívott meg, de mondanom sem kell, hogy anélkül is ott lettem volna. Az ő meghívása azért volt fontos, mert jó ideje várom már, hogy Ági főszerepet kapjon, hiszen több meggyőző alakításával – hogy csak a Csongor és Tünde Ilmáját említsem – bizonyította, szintet lépett, készen áll a következő kihívásra. Földszint, 10-es páholy. Eleve jó ómen (pedagógus lévén az egy optimális szám, de mielőtt új vizekre eveznénk és megkérdezne bárki is, meddig tart a sztrájk, visszatérek az origóhoz).

Fotó: Czinzel László Fotó: Czinzel László
Fotó: Czinzel László

Alig léptünk be, az egyik szereplő megtévesztő módon mutatta az utat a nézőtérre. Erdei Máté állt a bejáratnál, és én lányos zavaromban ráköszöntem, aztán jutott eszembe, hogy valószínűleg nem véletlenül fogadja a nézőket. Utólag mosolyogtunk rajta egyet. Kiderült, nem én voltam az egyetlen, aki leszólította.

Lenémítottuk telefonjainkat és kíváncsian figyeltünk. Kopogás. Juanita, azaz László Zita, akit remek szavalatai miatt is sokan szeretnek (köztük én is). Johann – a korábban említett Máté, aki nem tipikus csendes szereplője az előadásnak. Játékmester – azaz a kikiáltó. Kasimir. Majd a léghajó ígérte álmok, remények, felemelkedés iránti vágyak törik meg a csendet. Kasimir a földet nézi, a valót, a tapintható nyomort, Karoline elrugaszkodni vágyik, pedig csak...

Itt van a tapintható töréspont. Bekerülnek egy darálóba, amit a forgószínpad is jól szimbolizál. Egy adott ponton senki sem menekül. Fokozatosan megjelenik a többi szereplő, az újabb stációk. Mindenki, aki a perifériáról érkezik, bekerül a belső körbe. Ki-be, fel-le, csiki-csuki állapot. Örökös körforgás, amit a táncosok pörgése is felerősít. Mint egy centrifugális porond, ami kivágja azokat, akik nem bírják az iramot. Aztán a hajtóerő változtatásával centripetálissá válik, és bevonzza azokat is, akik az elején elhatárolták magukat.

Egy fogyasztásra fókuszáló sokadalom, vásári forgatag látványában próbálta felvillantani az előadás szimbolisztikáját a rendező. Beszélgetésünkkor Botos Bálint rávilágított, „az első kulcs, ami kinyitotta a darab rendszerét, architektúráját, s ami alapján elkezdtünk ötletelni az alkotótársakkal, még az előző előadás előkészítése alatt született meg – a karnevállal foglalkoztunk és akkor fogalmazódott meg bennem, hogy az Oktoberfest ebben a darabban tulajdonképpen egy végletekig merkantilizált karnevál, ahol már semmi szakrális nincs, semmi demokratikus nincs, csak a fogyasztás és a groteszk van jelen. A test drámája megmarad a klasszikus karneválból, az evés, az ivás, a koitusz, a halál, a betegség dominál, de megszűnik a fényes nevetés és eltűnik az egyenlőség a karnevál résztvevői között. A szórakozás, a spektákulum egyre mélyebbre rántja a szereplőket, hogy aztán megtörve kerüljenek ki a forgatagból.”

Bár nem akarunk bepörögni, nincs más kiút. Az ember többre és jobbra vágyik, és sokszor ez a vágy pörgeti ki a pályájáról és viszi a rosszra – hozza elénk egyre-másra az emberi példákat az előadás, és azt a már elcsépeltnek tűnő gondolatot is felvillantja, hogy az emberek alapvetően jók. Az Ernát alakító Budizsa Evelyn mondja egy adott pillanatban: „Az emberek egyáltalán nem lennének rosszak, ha jól menne a soruk. Égbekiáltó hazugság, hogy az ember rossz.” Ha színész lennék, talán ennek a karakternek a bőrébe bújnék a legszívesebben. A Kasimirt játszó Szabó János Szilárd is meggyőző volt szerepében. Első pillanattól érzem benne a fájdalmat, amit nem csak professzionális, de személyes síkon is meg kell élnie. A több töréspontot megélt néző azonosulhat vele (köztük én is). Az utolsó mondata szíven ütött.

A negatív szereplők is szerethetővé válnak. Rauch (Diószegi Attila) és Speer (Nagy Orbán) sem sérthetetlen, hiába dúskálnak anyagi javakban. A végén ők is megtörnek s szenvedésüket nézve megsajnáljuk őket. Az alkoholba fojtott és mértékletességet nem ismerő élet porba hull. A rendszer mindenkit bedarál. Az Orbán Zsolt alakította Szemes Franz lefölözi, amit lehet, de büntetlenül nem maradhat. Megosztó szereplő, egyszerre szerethető és ellenszenves. Extra dinamikát ad a jelenetekhez.

Enyhítést és derűt csen a színpadra Bodea Gál Tibor a kikiáltó szerepében, aki hol magyarul, hol angolul énekel. Nagyon jó mimikával, fanyar humorral, maximális bevetéssel hat a nézőkre. Pont a megfelelő időben pörög be és ki. Hol fokozza a hangulatot, hol enyhíti a helyzetet. Persze, elhangoznak olasz és német sorok is, kis babiloni káoszt árasztva. Gaál Gyula otthonosan mozog Schürzinger szerepében, mondhatni magára varrta a figurát. Hős gavallérból meghunyászkodó karrieristává válik az események forgatagában. Az örömlányok (Elli – Laczkó Tekla és Maria – Bándi Johanna) sem örömmel végzik a munkájukat, egy adott ponton, számos kipörgés után, felszínre kerülnek az érzelmek. A végső tragédia után felvillan a megváltás lehetősége a mentős és az orvos személyében (Frumen Gergő és Poszet Nándor), de hiányoznak az eszközök, így ők is tehetetlenek. Az elszabadult poklot orvosolni nem lehet.

Fotó: Czinzel László
Fotó: Czinzel László

Botos Bálint azt is megfogalmazta az előadásról szóló beszélgetésünkben, hogy mennyire fontos volt számára, a szöveg szerzőjének a szándéka. „Fontos megérteni, hogyan építi fel a szerző a szövegét, milyen összefüggések maradnak rejtve az első olvasatoknál. Ezek azok az összefüggések, amelyek egy tiszta rendszerré tudják formálni az előadást. A darabban a reál szürreálissá válik. Horváth a társadalmi problémákat nem helyzetben jeleníti meg, hanem szereplőkben. Miközben néhány szereplőjébe belefoglal egy-egy nagyobb társadalmi problémát, figyel arra is, hogy hihető emberi karakterek maradjanak. Így a groteszk és az ellentmondás által már- már szürreálissá válik a figura. Ennek az összessége adja ki az egyszerre költői, mégis nagyon szikár világot”- mutatott rá.

Ez a szikárság visszaköszön a minimalista díszletben is; Golicza Előd dupla forgószínpada, fekete háttérrel, fénykarikákkal, a színpad előterében dupla funkciót betöltő kráterekkel teret biztosít a vásári forgatagnak. Ebbe a sötét háttérbe álmodott színeket a jelmeztervező, Jeli Luca Sára. A dramaturg, Sándor Júlia, is szerves része az alkotócsapatnak; hozzásegített a szöveg gördülékenységéhez és újrafogalmazta a freak-eket. Kiemelném Bakk-Dávid László nagyszerű munkáját, ami a zenei betétek áthangolását illeti.

A rendező azt is elárulta, az előadás koncepciója nem változott a próbafolyamat alatt, azonban sok részlet már a munka alatt született.„Dalokat közben is kerestünk Lacival. Az a dilemmánk volt, hogy fordítsuk-e le őket magyarra vagy sem, de végül nem tettük, hisz arra is gondoltunk, hogy az Oktoberfest akkori hangulata az a mai korra lefordítva a showbusiness világa. Ezért is gondoltuk, hogy maradhat a többnyelvű megközelítés, nem szűkítettük le csupán egy nemzetre” – részletezte Botos Bálint, hogy hogyan állt össze a zenei aláfestése a produkciónak.

Arról is őszintén nyilatkozott, hogy a darabban leginkább mire helyezte a hangsúlyt: „az örök emberi figyelmetlenségre, valamint arra, hogy az értékeinket hogyan áldozzuk fel az élvezetek oltárán.” A rendező szerint Horváthnál is nagyon fontos szerepet játszik a véletlen, a szerkesztett véletlenek a fő összefogó ereje a dramaturgiájának. „Ezt a darab végén a Schürzinger szájába is adja, amikor visszatér és azt mondja, hogy 'Ezt már a sors, a végzet akarja, hogy újra találkozzunk.' Kegyetlen irónia, hogy maga Horváth úgy hal meg, hogy Párizsban a Champs-Élysées-n egy leszakadt ág fejbe csapja egy hirtelen érkezett viharban” – tette hozzá Botos Bálint.

Támogasd a Transtelexet!

Az erdélyi közösségnek saját, független lapja csak akkor lehet, ha azt az olvasótábora fenntartja. Támogass minket akár alkalmi jelleggel, ha pedig teheted, állíts be rendszeres támogatást!

Támogatom!
Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!