Nagyon kevés dolog van a világban, ami ennyire egyszerű és ilyen erősen tud közvetíteni valamit

Hogyan tükrözi vissza az új lemez az elmúlt három évedet?

Majd most kiderül. Én sem hallottam még egyben az egészet, ahogy a dalok össze vannak fűzve (az interjú még az új album megjelenése előtt készült – szerk. megj.), de azt érzem, hogy az eddigi lemezek, meg igazából a könyveim is, mind összecsengenek, mert mindig azt az időszakot tükrözik, amiben éppen létezem, ahogyan akkor működöm és gondolkodom. Most már úgy látom, hogy ebből a szempontból ez az anyag inkább már elfordul a természet és ember konkrét kapcsolatára való rácsodálkozástól, és sokkal inkább az emberi természetre fókuszál. Valahogy a bennünk lévő erdőben bolyonganak ezek a dalok.

A zenei világa tulajdonképpen ugyanannak a dolognak a folytatása. Engem mindig az befolyásol, hogy éppen milyen zenével esik jól foglalkozni, és nem az, hogy eddig milyen zenét csináltam. Ez a Kistehénnél is érezhető volt, szinte albumról albumra egy új zenekar mutatkozott be. Úgy indultam neki ennek a lemeznek, hogy nagyon szerettem volna egy régi, reneszánszzenei környezetet, és emiatt meghívtam olyan hangszereseket – például lantosokat –, akik ezt még jobban erősítik. Aztán elkezdtem írni a dalokat és rájöttem, hogy benne van valamilyen szinten a régi zene, de a dalok maguk fogják kialakítani azt, hogy nekik mire van szükségük. Nem én fogok a dalokra stílust, hangszert vagy akármit ráerőltetni, hanem önmaguktól bejárnak egy utat, amit nekem hagynom kell, hogy kialakuljon. Nagyon érdekes, hogy több dalba egy melankolikus, latin hangulat is bejött, tehát egyszerre van jelen bennük a magyar, és ez a latin belerévedés a világ dolgaiba.

Ez már érezhető a karácsony előtt megjelent első dalban, az Angyalokra gondolok-ban is.

Igen, abban is. Engedtem, hogy ez megtörténjen a zenével, nem nyúltam klasszikusan azokhoz a ritmusokhoz, amelyek az eddigi lemezeken megszokottak voltak. Nem tettem azért erre rá, direkt visszafogtam, hogy ne klisészerűen jöjjön elő, hanem csak jelenjen meg ez a lüktetés is. Ez odáig jutott azóta, hogy kaptam az Angyalokra gondolok-ból egy portugál fordítást is, amit fel fogok énekelni.

Beszélsz portugálul?

Nem, de valahogy bennem a zene, és a zenével való kapcsolatom mindig úgy él, hogy ez egy határok nélküli kapcsolat. Ezért is engedem, hogy ezek a műfajok ide-oda mászkáljanak. Ennek nagyon meghatározó alapeleme az, hogy én itt élek a Kárpát-medencében, és azoknak a kultúráknak az emlőin nőttem fel, amelyek itt megtalálhatóak: a szláv, a zsidó, a cigány, a sváb zenei kultúra. Nekem ezek az impulzusok jutottak, de az egy másik kérdés, hogy ebbe mit engedek még bele, hogy mit szeretek és mire vagyok kíváncsi.

Ezt a fajta nyitottságot szeretném mindig megtartani. Eddig sajnos nem sikerült, hogy a zeném ki tudjon lépni a nemzetközi színtérre. Voltak rá kezdeményezések, illetve voltak évek a Kistehénnel, amikor úgy tűnt, hogy ez sikerül. Például mai napig lehet Amerikában Kistehén albumot kapni, meg valaki most mesélte, hogy Izlandon bement egy lemezboltba, ahol két magyar lemez volt: az egyik egy Kistehén, a másik meg egy Omega.

Valamennyire tehát kijutottunk, de ez messze nem az, amire én gondoltam, és erről a mai napig nem tettem le. Ezért is lesz ennek az albumnak egy kislemez verziója, ahol különböző nyelveken fognak megszólalni dalok. Lesz egy dal németül egy sramli bandával, lesz angolul, portugálul és még néhány nyelven el fogok énekelni párat. Ezzel jó lenne valahogy kreálni valamiféle nemzetközi nyitottságot, de ez egy óriási munka, hogy az ember egy zenekarral vagy egy albummal kijusson a világba. Tudom, hogy ehhez ember is kell, de én már nem szánok erre annál több időt, minthogy lefordítok néhány dalt.

Egy korábbi beszélgetésünkkor azt mondtad, hogy te addig szoktál izgulni, amíg megszületnek a dalok. Hogyan nyilvánul meg ez a közös munkában, ragaszkodsz a saját elképzeléseidhez vagy könnyen tudnak hatni rád a többiek?

Hú, hát eleve ez az alkotói folyamat egy magányos történet. Alig tudom összegereblyézni a zenekart, hogy egyáltalán próbáljanak, és amikor már megvannak a dalok, akkor tanulják meg, játsszuk el – nemhogy egy közös munka alakuljon ki ebből. Egy eléggé magányos alkotó vagyok. Inkább abban a feszültségben létezem, hogy meg tudjam valósítani azt a sok mindent, ami ki akar jönni – hogy meg tudom-e írni, lesz-e rá időm mindenre, most itt van egy ötlet, azt ki kéne dolgoznom. Szóval ötletekből bőven elég. Amiben inkább számítok a zenészekre, az az, hogy az ő személyiségük jelenjen meg a játékban.

Ez a lemez most úgy nézett ki, hogy én megírtam kottákra bontva a hangszerelést, azt odaadtam mindenkinek, és akkor játék közben, a felvételkor módosítottunk rajta, ahogy azt valaki éppen a maga részéről érezte. Ők ezeket nagyon szeretik játszani és pont azt a részét erősítik, amire a daloknak szükségük van attól a hangszertől. Ez így működött a Kistehénnél is és most is. Van a zenekarunkban egy nagyon tehetséges komponista, Csernovszky Márk, a billentyűsünk, akinek nagyon hasonlóan jár az esze, mint ahogy az enyém, és elég jól ki tudjuk egymást egészíteni. Márk volt az, akivel teljes mértékben közösen komponáltunk is egy dalt. Az ő szándéka is eleve az volt, hogy beletegyen új dolgokat a dalokba, például a lemezen a zongora mellett hárfán is játszik. Leginkább az ő hozzáállása és nyitottsága volt olyan, ami nagyon illeszkedett azzal, ami felé én is akartam vinni a dalokat.

Jellemzően hogyan fogsz neki a dalokszerzésnek?

Általában külön vannak a szövegek és külön a dallamok. Néha jönnek dallamöltelek, amiket folyamatosan rögzítek, néha csak egy refrén, néha csak egy hangulat. Egy kicsi dallamocskával már meg tudok fogni egy hangulatot, és abból az atmoszférából pedig már ki tudok építeni egy egész dalt. Utána jön a szöveg. Olyankor vagy eleve vannak szövegfoszlányaim, amiket leírtam vagy érdekelt, akár csak egy gondolat, amiről szeretnék írni. Általában kiindulok valamiből, ami passzol az adott ritmusra és arra ráhúzok egy szöveget. Utána napokig dolgozom egy szövegen, aztán félreteszem, egy-két hét múlva meg újra előveszem.

Ez egy hosszú folyamat, például ez most egy évig tartott – még novemberben is írtam szöveget szerintem. Nem kapkodom el. Az ritkább, hogy eleve megvan egy szöveg, és ahhoz keresek zenét, holott az könnyebb, amikor egy szöveg adja meg a ritmust, és arra kell kreálni egy dalt, mint amikor egy dal ritmusára kell keresni egy jó szöveget. Éppen ezért például a versmegzenésítés sokkal gyorsabban és könnyebben megy, mert, ha találok egy verset, aminek jó a lüktetése, ahhoz jönni fog egy dallam.

Csak közben nálam az a kardinális és amit fontosnak tartok, hogy azok a dallamok, amiket rögzítek – ami lehet, hogy csak három hang – , azok tényleg olyanok, hogy szerintem az életemben meg van számolva, hogy hány ilyet fogok kapni, akárhonnan is. A szöveg, a refrének, sorok, ezek egyszer csak megjelennek és összeállnak, és nem gondolkodom rajtuk. A zenénél abszolút ez van, hogy azzal kelek fel reggel, hogy megy egy nagyon egyszerű kis dallam a fejemben, és akkor tudom, hogy ezt fel kell, hogy vegyem. És érzem, hogy ez nagyon erős, legyen az három vagy négy-öt hang, tökmindegy, de nagyon erős érzelmeket tud közvetíteni.

Ez egy kicsit tényleg olyan, mint egy ajándék. Azt hiszem, talán egy dél-amerikai törzs az, amelyik azt gondolja, hogy magát a dallamot az ember az Istentől kapja álmában ajándékba. Egy igazán jó dallamot nem lehet úgy kitalálni, hogy leülsz és gondolkodsz rajta, mint ahogy kitalálsz egy jó épületet vagy matematikai megoldást. Ezt nem lehet kitalálni, hanem egyszerűen csak valamilyen hangulatra felülsz, és egyszer csak megjelenik egy dallam, ami hordoz valamit – üzenetet, információt, érzést – és akkor azt rögzíteni kell. Nagyon kevés dolog van a világban, ami ennyire egyszerű és ilyen erősen tud közvetíteni valamit, mint amolyan mémek. Nem véletlenül tud ilyen hatással lenni akár a nagy tömegekre is.

Az Ég az erdő dalai sok esetben olyan témákat boncolgatnak, amiknek a mélyéhez igazán talán csak manapság kezdünk közelebb kerülni, úgyszólván nagyon trendi témák. Teszik mindezt a legemberibb és ritka őszinte módon. Gondolok itt akár a szeretői társhoz való ragaszkodás önzőségére, vagy az önszeretet fontosságára, vagy csak arra, hogy, ha az erdőnek vége, azzal voltaképpen mindennek vége. Mennyire tudatosan reflektálsz a nagy értelemben vett környezetedre?

Ez nem tudatos. Ebben élek és valószínűleg egész egyszerűen ezen gondolkodom. Még karácsony előtt jött ki az Angyalokra gondolok, és többen kommentelték, hogy milyen szép, milyen gyönyörű, és akkor valaki beírta, hogy: „Ez szép? Ez nagyon kemény kritikája ugyanannak az összeomlásnak, aminek a részei vagyunk…” – és, amiről az az Ég az erdő is szólt. Akkor gondoltam bele igazán, hogy ez tényleg egyfajta ég az erdő szöveg, hogy az angyalok felülnek a repülőre, és itt hagynak minket a francba.

Igazán annak a folytatása. Bizonyos dolgokban tudatos is ez. Például Mákó Kató énekli a Beszéljünk Zoli című dalt, amit nagyon szeretnek az emberek. Szeretik, ahogyan Kató ezt énekli és átadja, és arra gondoltam, hogy ezen az albumon legyen több dal, ami ilyen témájú. Kató viszi ezt a prímet, írtam neki két olyan dalt is, ami a férfi-nő konfliktusról szól.

Úgyhogy lesz két dal, ami a Beszéljünk Zoli folytatása, és elég érdekesek: az egyik a Háziasszonyok dala a másik pedig a Tűsarkú című szám. Ezt tudatosan szerettem volna, hogy Kató éneke nálunk leginkább ezzel a témával foglalkozzon, és egy ilyen női harcost építsek lassan belőle (nevet). Megkérdeztem őt, hogy jó lesz-e ez neki, hogy kiáll a nők jogaiért, és neki fogják tulajdonítani ezt a szerepet, de beleegyezett. A többi dologról viszont fogalmam sincs, hogy mi meg hogyan, egyszerűen csak szavak, mondatok, meg gondolatok, amik engem perpillanat körülvesznek és körülvettek ezalatt az idő alatt, és azokat fogalmaztam meg, de se több, se kevesebb.

Foglalkoztat az ismertséged, a nyilvánosság elérésének idézőjeles hatalma és felelőssége?

Nem érzem azt, hogy nekem itt most olyan fontos szerepem van, hogy én ezt most csináljam, adjam át. Nem ez motivál elsősorban, viszont egy megosztási szándék biztos, hogy van bennem: hogy, amit észreveszek és fontosnak, szépnek vagy csúnyának tartok, azt meg tudjam osztani és ne tartsam magamban. De szerintem ez egy viszonylag természetes folyamat. Hogyha önmagadnak sütöd a rétest és csak te fogsz enni belőle, az nyomasztó, de hogyha meg tudod osztani másokkal is, az már egy örömteli helyzet. Meg annak van értelme. Ez ennyi és nem több, ennél nagyobb társadalmi felelősségvállalás tényleg nincs bennem.

Most viszont úgy tűnik, hogy elindul az ELTE bölcsészkaron egy kortárs dalszerző szak, amit én kezdeményeztem, mert kiakadtam azon, hogy, amit én és mások is csinálnak – tehát irodalmi értékeket megcélzó dalszövegekkel kreálnak dalokat, mindezt értékorientált alkotói szándékkal –, ez ugyanúgy be van söpörve a könnyűzene, szórakoztatóipar konjunktúrájába, és nem kapja meg a megfelelő környezetet. A közönség részéről igen, de egyébként nem.

Ez a lemez például úgy készült, hogy ingyen zenélt mindenki, én fizettem saját pénzből a stúdiót és minden költséget, egy évig ezen dolgoztam, de ezért honoráriumot senkitől nem kapok. Miközben, ha egy klasszikus zenész vagy, vagy olyan művészeti ágban működsz, ami a magasművészet része, akkor eleve azért, hogy létezel és alkotsz, kapsz támogatást. Az, hogy én éves szinten fenntartok egy csapatot, amelyik értéket tesz le az asztalra, erre más művészeti ágakban normálisan van egy alap támogatás. Ebben nincs. Gondolkodtam, hogy ezt hogyan lehet megváltoztatni, és arra jutottam, hogy onnan kéne kezdeni, hogy elkezdjük a magyarszak szintjén oktatni a dalszerzést.

Aztán megkerestem az ELTÉ-t, ők pedig nagyon nyitottak rá, úgyhogy elképzelhető, hogy szeptembertől a bölcsészkaron elindul egy ilyen szak. Ez hosszútávon megkönnyíti majd azoknak az életét, akik tíz vagy húsz év múlva lesznek olyan helyzetben, mint amilyenben most én. Remélhetőleg előbb-utóbb ennek a műfajnak a helyzetét megkönnyíti majd és be tud emelődni ez az alkotási aktivitás a magasművészetek közé, és olyan környezetben kap majd megbecsülést, amilyen értékeket letesz az asztalra. Márpedig nagyon komoly értékek ezek, amiket – nem én – de Cseh Tamás, Viszoczkij, Dinnyés, Másik János és ezer ember, aki ezzel foglalkozott, letett.

És most még csak a magyar jelenről beszélek, de hát ez világszinten jelenlévő probléma. Bob Dylan is megkapta az irodalmi Nobel-díjat, aztán a fél világ ki volt akadva, hogy hogy kaphat egy popzeneszerző irodalmi Nobelt, közben a másik fele pedig tapsolt, mert miért lennének azok az értékek alantasabbak, mint egy regény által közvetítve. Ahogyan az irodalomban is kimondták valamikor, hogy van szépirodalom és van ponyvairodalom – és ettől nem bántódott meg senki – , ugyanúgy mernünk kell kimondani a dalszerzésben is, hogy mi a „szépirodalmi dalszerzés” és mi az, ami a „ponyvadalszerzés” – minden pejoratív jelentés nélkül, hiszen azt gondolom, hogy a szórakoztatóiparra nagyon nagy szükség van.

Ugyanakkor arra is nagyon nagy szükség van, hogy valakik nagyon sok munkával értéket teremtsenek, amin generációk nőnek fel és rengeteget tanulnak belőle. Ilyen szempontból van egy kis társadalmi felelősségérzetem, de ez sem onnan indult ki, hogy na én akkor most majd megváltoztatom ennek a kerekét, hogy a jövő nemzedékei egy szebb Magyarország szebb dalszerzői életét éljék, hanem kifejezetten önző módon a saját egyszerű problémáim megoldásaként gondoltam erre. Lehet, hogy ez az én életemre már nem fog igazán hatni, de ennek ellenére abból indultam ki, hogy ez nekem nem jó, és ezen változtatni kell.

Miért pont folyó?

Azt már éreztem, hogy itt nem annyira az ember és természet kapcsolatáról szeretnék beszélni, hanem inkább az ember és a saját belső természetének párbeszédéről akarok többet írni, valamint arról az útról, amin az ember az életben végigmegy, vagy végig mehetne – mert nem mindenki vállalja ezt be. Van is egy ilyen című dal a lemezen, ahol egy fiatalember lejár a folyóra és ott keresi annak forgóit, zugait, veszélyeit, csendesedését és mindenféle gyönyörét, és hagyja magát sodorni.

Mindenhol otthon van, mindenhol jól érzi magát, de mégis mindenhol egyedül. Akkor aztán jönnek drámák, hogy a folyó kiönt, vagy elapad és egyre erősebb lesz a magány, aztán egyszer csak a folyó mentén, ahogy elfogadja annak a folyamatos változásait, rátalál önmagára és a szerelmére. Igazából ez is egy ballada. Azt hiszem, egyre inkább erről szólnak ezek a szövegek, ahogy az életünk változásának folyamában az ember a maga életét végig viszi, és ennek az összefoglaló szimbolikája a folyó, amivel valahogy közben mégis visszautalok és kapcsolódunk a természethez is.

Szólnak otthon a saját zenéid?

Nem. Volt nálunk egy disznóvágás fent a turistaházban, ahol DJ Szamosit megkértem, hogy zenéljen. Ez volt az első disznóvágás, amely DJ-vel történt. Megkértem a Petit, hogy itt van egy dal – pont A folyó volt –, hogy meg akarom hallgatni ilyen nagy hangcuccon, hogy hogyan szól. Lejátszottunk egy keveretlen, nem végleges állapotban lévő verziót. Szerintem az emberek addigra már túl sok pálinkát ittak, úgyhogy igazán semmit nem láttam a reakcióikból, észre se vették szerintem, csak azt tudták, hogy zene van, de hogy milyen, az senkit nem érdekelt.

Ilyen tehát előfordul, de amúgy alapvetően nem szoktam visszahallgatni sem, vagy koncerteket sem nézek vissza soha. Esetleg akkor, ha új lemezt készítek, olyankor meghallgatom az előzőt, hogy hogy szól, milyen a karaktere, hogy egy kicsit kezdjek ráállni. De inkább kifejezetten kérni szoktam, hogyha valaki az én dalaimat akarja hallgatni, hogy ne tegye. Volt a fiamnak is egy ilyen korszaka, hogy állandóan az én zenéimet akarta hallgatni a kocsiban.

Őt is megkérted, hogy ne?

Igen, megkértem, vagy hogy valahogy akkor hallgassák, amikor csak az anyjával vannak az autóban. Egy-egy dal persze oké, de olyankor is rácsodálkozom, hogy milyen érdekes, hogy ezt én csináltam még valamikor.

Megkönnyebbülsz, amikor befejezel egy anyagot? Kiürülsz kicsit vagy egyből valami más kerül a helyére?

Mindkettő. Rögtön a helyére nem kerül még, mert most is hiába van vége az albumnak vagy van az utolsó fázisban, de még bennem él az egész hangulata, még egymás mellé kell tennem a dalokat, aztán elkezdeni próbálni a lemezbemutatóra. Igazán most fognak a részemmé és a zenekar részévé válni. Ez egy nagyon szép és izgalmas folyamat, amikor a többiek is beleszeretnek – nem mindegyikbe. Az ötlet és a megvalósulás között mindig van egy nagy kérdés. Van egy csomó ötlet, ami nagyon jónak tűnik és mire megvalósul, addigra elkopik és nem lesz olyan erős. Mindig egy érdekes időszak ez, ahogy a zenekar magáévá teszi a dalokat és, hogy milyenek lesznek ezáltal.

Egyébként meg megkönnyebbülés, hogy már nem kell ezzel foglalkoznom, nem kell gondolkodnom a szövegeken és gondolkodhatok valami újon. Januárban el szeretném kezdeni írni az új regényt, zenével pedig most egy darabig nem akarok foglalkozni. Kicsit elég volt. Ennek ellenére muszáj, mert a Zabolátlan lovaimmal lesz egy új anyag egy év múlva, amire elő kell készítenem dolgokat, de most az év első felében elsősorban az új regénnyel szeretnék foglalkozni. Ilyenkor várom, hogy ténylegesen beleüljek a folyamatba.

Szegény családomnak ilyenkor, amikor már nagyon benne vagyok valamiben, nem vagyok jelen. Most is, amikor nagyon benne voltam a lemezben, akkor az „apa eltűnt”. Ott voltam, de közben nem voltam ott. Most van egy kis időszak, amíg valamennyire kicsit ott vagyok, aztán a regény meg majd megint elvesz tőlük. Ők ezt így élik meg. Érdekes feszültség ez. Nem úgy gondolkodom erről, hogy mekkora boldogság, hogy végre megint el tudok kezdeni írni valamit. Mert oké, hogy nekem ez öröm, de közben fájdalom is, mert fájdalmat okozok a közvetlenül mellettem élő embereknek. Óvatosan kezelem ezt a magam számára is: inkább csak éjszaka olvasok, amikor velük vagyok, olyankor megpróbálok ott lenni.

Az utolsó előtti kérdésem pont ehhez kapcsolódik. Idéznék egy sort az Iszom a bort-ból: „… úgysem érem keresztül a világot / elengedem most már, nem őrzöm a lángot / csak annyit, mi neked, s nekem elég”. Valóban át tudod helyezni a figyelmedet, hogy csak azzal a világgal foglalkozz, amit te építesz magadnak?

Nem tudom. Mindig vannak újabb információk és újabb benyomások, és én nyughatatlanul szeretnék tisztán látni egy olyan homályos világban, amiben nincs igazán tisztánlátás. A reménye megvan, de én még nem láttam olyan embert, aki tisztán lát. Talán nincs is ilyen, de bennem nagyon erős a szándék. A magam képességeinek megfelelő tisztánlátásról beszélek. Nagyjából érzem, hogy mi az a szint, amíg én be tudok hatolni ebbe az egészbe, és ez állandóan hajt. Ezek a dalok, ezek a dalszövegek és könyvek, mind ennek az útnak a lenyomatai. Nem a könyvekért vagy a dalokért csinálom, hanem a saját magam tisztánlátásáért. Ez egy megállíthatatlan folyamat.

Más azt mondja, hogy „milyen jó, hogy egy ilyen alkotói flowban van” és mekkora energia meg, hogy „de jó, hogy akarsz alkotni”. Nem akarok alkotni, tisztán akarok látni, és valószínűleg a halálomig tisztán akarok majd látni, az utolsó pillanatig meglesz ez a kíváncsiság, ami hajt. Pont azért, hogy kicsit több legyen a világosság a fejemben. A világ átérése valószínűleg egyfajta közeledés ehhez a tisztánlátáshoz, én nem akarom, nem is gondolom, hogy teljesen át tudom érni, de hogy magamhoz képest minél jobban át szeretném, az biztos. Talán a világ átérése más néven az, hogy mennyire találja meg az ember az Istent vagy a nirvánát. Nem gondolom, hogy van egy pont, amitől kezdve én meg vagyok világosodva. Az én világomban ez egy folyamatos közeledés, amit mindig lehet überelni, és mindig van világosabb és annál is világosabb. Hihetetlen hajtóerő ehhez egyre közelebb és közelebb éreznie magát az embernek.

Van fogadalmad az újévre?

Nem nagyon szoktak fogadalmaim lenni, mert az újév nem nagyon változtat semmit. A karácsonyra való ráközeledést nagyon szeretem, de a szilveszter, az újév, és ahogy az emberek márciusig felállnak ebből az összekuporodott állapotból, az addigi időszakot nem szeretem. Én a hétköznapokat szeretem és azt, hogyha nem ugrasztanak ki ebből az állapotból. Az egész egy folyamat és éppen ezért nincs olyan elképzelésem, hogy majd valami mást fogok csinálni. De ha van is, az egyszerűen nem kötődik az év végéhez vagy az elejéhez, hanem alapvetően azt gondolom, hogy majd máshogy kellene csinálni, és akkor egyszer csak másképp fogom.

Én például nem dohányzom, soha nem is dohányoztam – talán csak huszonévesen volt egy fél év, amíg vettem magamnak minden nap cigarettát –, de közben meg néha elszívok egyet. Ez néha zavar, néha nem. Van, hogy napokig nem szívok cigit, aztán elszívok egy szálat. Nem akarom azt mondani magamnak, hogy nem szívok több cigarettát. Nincsenek fogadalmaim. Szeretnék többet mászkálni az erdőben, nekiindulni úgy, hogy akár egy fél napra eltűnök, de ez sem egy fogadalom, hanem majd egyszer csak így lesz.

Az interjú készítője a marosvásárhelyi Művészeti Egyetem hallgatója.