Lakatos Mónika: Hiányoznak azok a pontok, ahol a nem cigány és cigány emberek találkoznak

„A törékenység mögött erős vagyok, nagyon erős”

– mondta Lakatos Mónika Kossuth-díjas énekesnő Veiszer Alinda legújabb műsorában az Ördögkatlan fesztiválon, a teljes beszélgetést itt tudja megtekinteni.

A 2020-ban első cigány származású művészként Womex-életműdíjat kapott énekesnőt egy komolyzenével is foglalkozó kortársa így jellemezte: törékeny, szerény, marketingmentes előadó. Ettől a dicsérettől és attól, hogy mennyien eljöttek meghallgatni a beszélgetést, Lakatos már rögtön az elején zavarba jött, alátámasztva a róla gondolt állításokat. A beszélgetés egészét körbelengte ez a szerény egyszerűség, miközben a gyerekkori emlékei és karrierje mellett szóba kerültek az olyan társadalmi szempontból fontos kérdések is, mint a cigány kultúra sajátos hagyományai.

Nem ülnek egy asztalhoz a férfiak és a nők

Lakatos Mónika egy hétgyerekes családban nőtt fel, egy lánya van, 41 évesen lett nagymama. A szülei lókereskedéssel foglalkoztak, gyerekkorából szívesen emlékszik vissza a lóvásárokra. Mivel több fiatalabb testvére van, hétévesen már pelenkázta a húgait, etette őket, vigyázott rájuk. 14-15 évesen már el tudta látni a családot, főzött, vezette a háztartást, mikor a szülei dolgoztak. Itt tanulta meg a felelősséget, a gondoskodást, ezek a képességek végig kísérték az egész életét.

Éppen úgy, mint ahogy a cigány kultúra, amibe beleszületett. Például máig él az a szokás, miszerint a szülő nézi ki a fiának a jövendőbelijét, és fontos maradt az is, hogy a fiú vagy lány milyen családba házasodik.

Gyerekként persze sok mindent nem értett még, természetesnek vette ami történik és nem kérdőjelezett meg semmit. De vele is előfordult egyszer, hogy fellázadt, éppen azért, mert nem értette, miért a szülei választják ki a társát.

„Nekem miért kéne úgy férjhez mennem, hogy valakit nem szeretek?”

Olyannyira lázadt ez ellen, hogy el is szökött otthonról, mikor a fiú családja lánynézőbe jött hozzájuk. Végül a férje az a férfi lett, akit már tizenéves kora óta ismert, és akivel valóban szerették egymást.

Másik hagyomány, amit mai napig tartanak, hogy étkezésnél nem ülnek a férfiakkal egy asztalhoz, még otthon sem.

Szerinte a kultúrájuk része az is, hogy a negatív dolgokról nem szoktak beszélni, ezeket eltemetik, és dalban mondják el a fájdalmukat, akár a szerelmet vagy a halált. Érdekes kulturális különbség, hogy ők egymás előtt nem vallanak szerelmet, nem fogják meg egymás kezét, de dalban bizonyos határokon belül ez megengedett. Szerinte dalban nagyobb is a súlya ezeknek az üzeneteknek.

Veiszer Alinda ezután megkérdezte tőle, hogy ez az attitűd mennyire egy csoportidentitás része vagy mennyire a saját személyiségéből fakad. Lakatos Mónika azt mondta: ez a csoportidentitás része, de náluk is vannak olyan szabadszájúak, akik ezeket a hagyományokat nem mindig tartják be. Erre felhozta példának azokat az embereket, akik mások előtt szólítják babámnak vagy kincsemnek a párjukat, miközben ez náluk nem szokás.

Talán sokaknak érdekes lehet ez a hagyományőrző kultúra, főleg annak tükrében, hogy mostanában mennyire előtérbe kerültek a feminista hangok és egyáltalán a nők egyenjogúsága. Ezekről azt mondta: ő elfogadja a mostani erős feminista hangokat, mert szerinte különbözőek vagyunk. De itt nem arról van szó, hogy őt belekényszerítik egy ilyen alárendelt szerepbe, sőt azt mondta:

nekem az lenne a rossz ha oda kéne ülnöm a férfiakkal egy asztalhoz.

Ennek szerinte több oka van, például a férfiaknak lehet olyan témájuk, ami a nőkre nem tartozik és beszélhetnek olyan szabadszájúan, amit nők előtt nem tennének.

A Ki mit tud? győzelem után inkább az anyaságot választotta

A zenélést autodidakta módon tanulta meg, titokban nevezték be őket a Ki mit tud? tehetségkutatóra, amit a kategóriájában megnyertek. Ezután azt gondolhatjuk fényes karrier állt előtte, de Lakatosnak utána született meg a gyereke, és ő inkább az anyaságot választotta.

A család mindig is meghatározó volt neki, és hiába nyert díjakat, ez nem alakította át a családja belső hierarchiáját.

Ő ugyanúgy egy anya, egy feleség otthon, nem enged meg magának sztárallűröket. Veiszer Alinda viccesen megkérdezte: még annyit sem, hogy ő szedjen előbb a levesből? A válaszból kiderült, hogy nem, még ezt sem.

Szerinte a díjak után a szakma és az emberek részben megbecsülték a művészetüket, de koncertből még sincsen elég, persze ezen a koronavírus-járvány sem segített.

Ő mai napig nem gondolja magát jó énekesnek, gyerekként azt sem tudta, hogy tudna énekelni, az apja is az első előadáson hallotta először a tehetségét. Szerinte az ő erőssége inkább az, hogy megtanult egy zenei kultúrát, amit magáénak mondhat, így bármiből tud cigányzenét csinálni.

Hiányoznak azok a pontok, ahol a nem cigány és cigány emberek találkoznak

Szerinte a média sokszor a negatívumot mutatja be a cigányságról, ezért igaz fontos példaként szolgál a sikerük a cigányságnak, de ők mindenkinek játszanak.

Nem küldetésnek választották a zenét, hanem a miérteket próbálták megválaszolni önmaguknak is. Mikor válaszokat találtak, sokan azt gondolták, hogy küldetéssé vált a művészetük, pedig szerinte ez soha nem volt direkt cél, inkább egy üzenetet akartak átadni az embereknek.

Úgy gondolja hiányoznak azok a pontok, ahol a nem cigány és cigány emberek találkozhatnak, például mint régen egy vásáron, mostanra ezek a lehetőségek teljesen megszűntek. Ő cigány nyelven és magyarul is énekel, mert mind a két nyelv az anyanyelve, így természetes, hogy felváltva használja őket otthon is.

Az interjú végére kiderült: az énekesnőnek a cigány kultúrája, a szakmai képességei és a családi háttere mind fontos aspektusai a sikerének. Ezeket összefoglalva azt mondta:

„van egy közösség, amiben felnőhettem és kaptam egy ajándékot Istentől”.

Ő ennek tulajdonítja, ahol most tart, és annak a piramisnak, aminek nem ő, hanem a férje áll a tetején. Szerinte ha nem a férje lenne a társa, most ez a beszélgetés sem történhetett volna meg.