Az évszázad projektjét építik Kínában, alakul a körbezsarolás három atomhatalom között

Az elmúlt fél évszázadban többen többször kinyilatkoztatták, hogy az igazán komoly konfliktusok a vízhiány miatt fognak kitörni a világ kevésbé szerencsés részein. Ha komolyan vesszük az indiai tisztviselők szavait, akkor éppen valami ilyesmi rajzolódik ki az új kínai szupergát építése miatt. A szerényen csak az évszázad projektjének becézett vízerőművet július közepén kezdték el építeni Dél-Kínában, a Tibeti-fennsíkon. Amennyiben a 2020-ban bejelentett tervek mentén készül el az erőmű, úgy magasan ez lesz a legnagyobb, áramtermelésben többszörösen lekörözve az eddigi csúcstartó – és szintén Kínában található – Három-szurdok-gátat.

A gát arra a Jarlung Cangpo folyóra épül, amely Tibetből kilépve először a Brahmaputrában folyik tovább délre Indiába, majd Bangladesben torkollik a Gangeszbe. A két ország ennek megfelelően hangosan tiltakozik a projekt ellen, mivel attól tartanak, Kína fegyverként használhatja a gátat. Ez szélsőséges esetben akár a folyó vizének visszatartását, végső soron pedig India és Banglades vízellátásának veszélyeztetését is jelentheti.

A kínaiak természetesen tagadják, hogy bármi ilyesmi céljuk lenne, és egyébként is, szerintük a vízerőmű építése Kína szuverén ügye. Ez azonban úgy tűnik, nem nyugtatta meg a régió országait, amiknek van már tapasztalatuk a vízzel való zsarolásban. Május elején a háború szélére sodródott India és Pakisztán a vitatott hovatartozású Kasmírban indiai turisták ellen végrehajtott terrortámadás és az arra adott indiai válaszlépések után.

Az összecsapások során és után a pakisztáni vezetés azzal vádolta Indiát, hogy fegyverként használja a Kasmír régióban található közös vízkészleteket, miután Újdelhi felfüggesztette részvételét a két ország közti vízmegosztást 1960 óta szabályozó Indus-vízegyezményben. Az indiai belügyminiszter a fegyveres konfliktus nyugvópontra jutása után, június közepén is kijelentette, hogy India soha nem fogja visszaállítani az Indus vízéről szóló szerződést Iszlámábáddal, és a Pakisztánba folyó vizet belső használatra fogják elvezetni.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy az indiai–pakisztáni szembenállásban Kína Pakisztán legfontosabb szövetségese, és első számú kereskedelmi partnere. Csak 2024-ben több mint 20 milliárd dollár (kb. 6900 milliárd forint) értékben exportált a muszlim országnak, amely a kínai Övezet és út kezdeményezés egyik kulcsfontosságú államának számít. Ráadásul a pakisztáni légierő állítólag kínai gyártású vadászgépekkel és kínai rakétákkal lőtt le több, francia gyártmányú indiai vadászgépet a májusi konfliktus során.

A geopolitikai feszültségeket tekintve érthető, hogy India miért nem lelkesedik egy újabb eszköz miatt, amelyet Kína zsarolásra használhat fel.

A helyzet súlyosságáról azonban megoszlanak a szakértői vélemények. Míg egyesek próbálják hűteni a kedélyeket, azzal érvelve, hogy az erőmű nem tudná érdemben befolyásolni az indiai és bangladesi vízellátást, mások arra mutatnak rá, hogy talán elérkezett az idő, amikor a víz tényleg komoly konfliktusok forrása lehet akár a világ két meghatározó országa között is.

Világrekorder gát

A projektet először 2020-ban jelentették be Kína ötéves tervében, a Tibeti-fennsík vízenergia-potenciáljának kiaknázására irányuló átfogó stratégia részeként. Ennek megvalósíthatósági tanulmányai még az 1980-as évekre nyúlnak vissza. Az ország vezetése végül 2024 decemberében engedélyezte a gát építését, ami már akkor nagy visszhangot váltott ki.

Kína már most a világ legnagyobb vízenergia-termelője, de egyre kevesebb az olyan érintetlen folyója, ami alkalmas lenne gátak építésére. Nem véletlen, hogy kínai tisztviselők egyfajta utolsó határvidékként tekintenek a Jarlung Cangpóra. A projekt például része Kína 2035-ös hosszú távú fejlesztési stratégiájának, amely több zöldenergia-központ létrehozását szorgalmazza a főbb folyómedrek mentén.

Nem véletlenül avatta fel tehát személyesen Li Csiang miniszterelnök a projektet, amelyet a modern kínai ipari teljesítmény egyik csúcsának szánnak. A Medog vagy Motuo névre keresztelt erőmű egy olyan szakaszon épül, ahol a Jarlung Cangpo közel kétezer métert zuhan alá ötven kilométeren belül. A kanyon, amelyen keresztülhalad, a legmélyebb és leghosszabb a világon. Kínai híresztelések szerint a tervezett erőműrendszer nem egyetlen gátból, hanem egy ötlépcsős, sorba állított vízerőmű-együttesből áll majd. A rendszer része lesz továbbá egy húsz kilométeres alagúthálózat is, amely a víztömeget közvetlenül a turbinákhoz vezeti.

A tervek alapján a kész komplexum összesen 60 gigawattos teljesítményre lesz képes, ami több mint kétszerese a világrekorder Három-szurdok-gát kapacitásának. Az éves energiatermelése várhatóan meghaladja majd a 300 millió megawattórát: összehasonlításképp, ez a mennyiség önmagában fedezné Nagy-Britannia éves áramfogyasztását.

A technikai ambícióknak megfelelően a beruházás pénzügyi léptéke is grandiózus, az építkezés becsült költsége ugyanis 1200 milliárd jüanra, vagyis közel 167 milliárd dollárra (kb. 57 ezermilliárd forintra) rúg. Bár mind a tervezett kapacitás, mind a költségek szembeötlőek, a további részletekről nem sokat lehet tudni. A kínai állami média szerint az építkezés 2033-ra fejeződhet be, és akkor kezdődhet meg a kereskedelmi áramtermelés.

A projekt létjogosultságát elsősorban Kína zöld átállása adja, amely szerint az országnak 2060-ra teljes karbonsemlegességet kell elérnie. Ebben kulcsszerepet játszanak a megújuló erőforrások, amelyek az ország növekvő energiaigényét hivatottak fedezni. Egyesek szerint pedig az a törekvés is közrejátszik, miszerint a kínai vezetés megpróbálná az ország nyugati felének természeti adottságait kihasználni, és az ott termelt energiával ellátni a sűrűn lakott keleti partvidéket. Többek között ennek tudható be, hogy hírek szerint a megtermelt energiát elsősorban nem Tibetben, hanem az ország többi részén tervezik felhasználni.

Mások arra is rámutatnak, hogy a projekt segítségével Kína fejlődő pályára állíthatja a tibeti infrastruktúrát, amivel politikai céljai is lehetnek. „Az energiabiztonságon túl a politikai döntéshozók valószínűleg az államépítésre is gondolnak. A hatalmas gát Tibetben soha nem látott ipari és infrastrukturális beruházási hullámot indíthat el, mélyítve Peking ellenőrzését a politikailag érzékeny régió felett” – írta a Trivium China a honlapján.

Környezetvédelmi gondok

A helyszínválasztás azonban meglehetősen kényes környezetvédelmi és kulturális okokból is. A kanyon és a környező hegyvidék a világ egyik legérintetlenebb ökoszisztémája, ahol ritka állat- és növényfajok, például tibeti barna medvék, hópárducok élnek és őshonos tűlevelű erdők burjánzanak. Sokan attól tartanak, hogy

az építkezés és az azt követő üzemeltetés visszafordíthatatlan károkat okozhat a természetben. A helyi tibeti közösségek pedig arra hívták fel a figyelmet, hogy a folyó mentén több szent hely található, amik veszélynek lehetnek kitéve.

Korábbi tibeti vízerőműprojektek az országban a hatósági kontroll miatt ritka tiltakozásokat váltottak ki, ezek jellemzően brutális hatósági fellépéseket eredményeztek. 2024-ben például több száz embert tartóztattak le, amikor a Jangce folyó felső szakaszán található Kamtok-gát ellen tiltakoztak, amely a helyiek szerint több ezer lakos kitelepítésével és ősi buddhista kolostorok elárasztásával fenyegetett. A Hupej tartománybeli Három-szurdok-gát becslések szerint körülbelül másfél millió embert kényszerített elköltözésre, a kitelepítések veszélye pedig most is fennáll.

Az építkezések ráadásul egy földrengésveszélyes övezetben zajlanak, ahol nem ritkák a földcsuszamlások, áradások vagy súlyos viharok. A térségben zajló gátépítési hullámot pedig azóta kivált figyelem övezi, hogy januárban pusztító földrengés rázta meg Tibetet. Egy sokkal kisebb vízerőmű-projektet például egy közeli mellékfolyón négy hónapos építési időszakra korlátoztak a magasság és a zord időjárási viszonyok okozta bonyodalmak miatt.

India és Banglades nem örül

Ugyan Kína váltig állítja, hogy az erőmű építése az ország szuverén joga, a projektet aggódva figyeli India és Banglades is. Mint fentebb írtuk, a Kínában Jarlung Cangpóként ismert folyó Tibetben ered, majd a Himaláján lefelé Arunácsal Pradesbe folyik, azaz egy olyan területre, amelyet mind India, mind Kína magáénak tart. Innen a folyó Brahmaputra néven folytatja útját, Bangladesbe érkezik, és a Gangesszel együtt a Bengáli-öbölbe torkollik.

Ezen a pár százezer négyzetméteren a folyó a helyi mezőgazdaság, a halászat és több mint 130 millió ember megélhetésének legfőbb forrása. India legfőbb gondja az, hogy Kína a gátat a nagy kanyar néven elhíresült folyókanyarulat elé tervezi – tehát pont az elé, hogy a folyó indiai felségterületre érne. Ez pedig elméletileg megadja nekik a lehetőséget, hogy a folyó önkényes szabályzásával kiszolgáltatott helyzetbe hozza a lentebb lévő országokat, a saját területén viszont ne okozzon gondokat.

Ezek az aggodalmak nem új keletűek, indiai tisztviselők ugyanis évek óta kifogásolják a Jarlung Cangpo mentén zajló nagyszabású kínai gátépítéseket, különösen akkor, ha azt egyoldalúan, nemzetközi egyeztetések nélkül hajtják végre. A decemberben bejelentett projektek után India külügyminisztériuma nyilvánosan felszólította az érdekelt feleket, hogy minden, a közös folyókat érintő tevékenységeket előzetesen egyeztessenek. Bár a júliusi, a munkálatok megkezdéséről szóló bejelentés után nem adtak ki új hivatalos nyilatkozatot, az indiai média arról számolt be, hogy a kormány szoros figyelemmel kíséri a legújabb fejleményeket.

Egyes indiai véleményvezérek még tovább mentek, és arra figyelmeztettek, hogy a határ közelében épülő kínai gátak fokozott feszültségek idején stratégiai kockázatot jelenthetnek. Arunácsal Prades indiai állam miniszterelnöke, Pema Khandu egyszerűen vízbombának nevezte a tervezett gátat.

A kínai hatóságok a maguk részéről igyekeznek eloszlatni a folyó alsóbb szakaszain élő lakosság aggodalmait. A kínai diplomaták hangsúlyozták, hogy a projekt folyóvízi létesítményként lett tervezve, amely nem fogja jelentősen megváltoztatni az Indiába áramló vízmennyiséget. Ezenkívül Kína váltig állítja, hogy mindig felelősségteljesen járt el a határon átnyúló vízkészleteket érintő fejlesztések során.

Hasonló véleményen van Sayanangshu Modak, az arizonai egyetem indiai–kínai vízügyi kapcsolatok szakértője is, aki szerint a gát hatása a folyó alsóbb szakaszaira túl van értékelve, például azért, mert a Brahmaputrába befolyó víz jelentős része a Himalája déli részére eső monszunesőből származik, és nem Kínából.

Mások azonban továbbra azt állítják, Kína kezében komoly ütőkártya lesz a vízerőmű.

Ha ugyanis Kína eltereli vagy szabályozza a folyó vízhozamát, Indiában árvizek alakulhatnak ki a monszun alatt, és súlyos aszályok a száraz hónapokban.

A Journal of Indo-Pacific Affairs folyóiratban 2024-ben megjelent tanulmány például arra figyelmeztetett, hogy Kínának lehetősége lesz manipulálni a vízáramlást, ami potenciálisan hatással lehet India gazdasági és stratégiai érdekeire. Indiai hidrológusok pedig aggodalmuknak adtak hangot, hogy a mezőgazdaság számára kulcsfontosságú üledékáramlást fogja megakadályozni a gát, ami hosszú távon csökkenti a talaj termékenységét az északkeleti síkságon.

A helyzetet pedig tovább bonyolítja a Kína és India közti súlyos bizalomhiány. Indiának Pakisztánnal és Bangladessel is volt vízügyi szerződése (előbbivel az a bizonyos Indus-vízegyezmény, amelyet India a tavaszi összecsapások alatt felfüggesztett, míg utóbbival a Gangesz Egyezmény van érvényben), Kínával azonban nincsen. Kína ugyanis rendszerszerűen a rugalmas, kétoldalú memorandumokat preferálta a kötelező érvényű jogi megállapodások helyett, pont a saját szuverén jogaira hivatkozva. Ennek köszönhető, hogy a Jarlung Cangpo esetében nincs olyan intézményi háttér, amely segíthetne megelőzni a helyzet eszkalálódását.

Ráadásul India aggodalma azért sem alaptalan, mert előfordult már, hogy Kína konfliktusos helyzetben megvonta a tájékoztatást a víz ügyében. Jelenleg az egyetlen hivatalos együttműködési mechanizmus Kína és India között vízügyi kérdésekben egy 2002-ben aláírt hidrológiai adatmegosztási megállapodás, aminek értelmében Kína valós idejű adatokat szolgáltat Indiának a Jarlung Cangpo folyó áradási időszakáról, hogy segítse a katasztrófákra való felkészülést. Amikor azonban 2017-ben farkasszemet néztek egymással a kínai és az indiai határőrök egy vitatott himalájai határterületen, Kína ideiglenesen felfüggesztette az adatmegosztást.

Atomhatalmak árnyékában

A gát körüli feszültségeknek új körítést adtak a tavaszi események, amikor India és Pakisztán között az utóbbi évtizedek legsúlyosabb katonai konfrontációja alakult ki. A vitatott hovatartozású Kasmírban indiai turisták ellen végrehajtott terrortámadásra válaszul India először több rakétatámadást is végrehajtott Pakisztán területén, amire aztán Pakisztán is átlövésekkel válaszolt Kasmírban.

A két fél végül tűzszünetet kötött, ám India még a terrortámadás után közvetlenül felfüggesztette a két ország között kötött Indus-vízegyezményt, ami a Pakisztánnak létfontosságú Indus folyó vízellátását biztosítja. Az indiai vízügyi miniszter kijelentette, hogy országa olyan terveken dolgozik, amik biztosítják, hogy „Pakisztánba egy csepp víz sem fog jutni”.

A bejelentés után Pakisztánban „indiai vízterrorizmusként” értékelték a vízmegállapodás felfüggesztését, és Iszlámábád jelezte, hogy a víz leállítását „háborús cselekménynek” fogják tekinteni. Az ország rendkívüli módon függ az Industól, a lakosság nagyjából kilencven százaléka él a folyamvölgyében, több nagyváros teljes ivóvízkészletét a folyó biztosítja, és mezőgazdasági területeinek 90 százalékát is annak vizével öntözik. Emellett az Indus folyamvölgyében található az összes vízerőművük, amik az ország áramtermelésének egyötödét adják.

Szakértők akkor azt mondták, a megfelelő infrastruktúra hiánya miatt India akkor sem lett volna képes lezárni az Indust, ha meg lett volna a politikai akarat, bár komoly károkat tudtak volna okozni. Az viszont bebizonyosodott, hogy

India sem riad vissza attól, hogy zsarolásra használja a vizet, ennek fényében pedig a kínai–indiai gátfeszültségek is új színt kapnak.

India attól is tarthat, hogy egy erőteljesebb pakisztáni–kínai szövetség súlyosan sértheti az érdekérvényesítő képességét. A két ország között már most is szoros gazdasági, politikai és katonai kapcsolatok vannak, míg India egyszerre próbál Amerikához közeledni és életben tartani a hidegháborús múltból építkező orosz kötelékeket is. Bár az 1,45 milliárd lakosú India jóval népesebb a 250 milliós Pakisztánnál, általánosan elfogadott vélekedés, hogy utóbbinak jóval képzettebb hadereje van. Nem kis részben a nyugati hatalmak évtizedeken át tartó katonai együttműködése miatt.

Vízháborúk?

Az már önmagában aggasztó, hogy a világ két legnépesebb országa, Kína és India egymásnak feszül természeti kincsek miatt, hát még akkor, hogyha közben egy harmadik atomhatalom is becsatlakozik a játszmába. Dél-Ázsia ráadásul amúgy is az egyik legvízhiányosabb része a Földnek, a klímaváltozás pedig csak fokozza a helyzetet: a gleccserek gyorsabban olvadnak, megszaporodnak az árvizek, megváltoznak a monszunmintázatok – ezek pedig szakértők szerint mind növelik a folyók felső részén történő beavatkozások tétjét.

A régióban eközben tovább nőnek a víz okozta feszültségek. Banglades már régóta elégedetlen azzal, hogy felső folyami eltérítések befolyásolják a vízhozamokat a száraz évszakban. Nepál többször vitába keveredett Indiával a Gangesz mellékfolyói mentén megvalósuló vízerőmű-projektek miatt. Az elmúlt években India maga is fontolóra vette egy nagy gátprojekt újraindítását Arunácsal Pradesben, amit az elemzők széles körben a kínai tevékenységek ellensúlyozásának tekintettek.

A világ más részein vannak hasonló potenciális konfliktusgócok. Egy egyiptomi politikusról például felvétel készült, ahogy arról beszélt, fel kéne robbantani az Etiópia által éppen júliusban befejezett Nílus-gátat, Ukrajnában pedig taktikai manőverként robbantotta fel az orosz hadsereg a kahovkai gátat. Háborús adatbázisok is igazolják, hogy az utóbbi évtizedben megnőtt a vízzel összefüggő konfliktusok száma. Arról azonban megoszlanak a vélemények, hogy ez vajon azt jelenti-e, a víz lesz a következő konfliktusforrás, vagy csak megnöveli annak a valószínűségét, hogy a már amúgy is jelenlévő konfliktusok háborúvá váljanak.