A bántalmazók saját sérüléseiket ismétlik – Mészáros Andrea pszichológussal az elkövetők viselkedési hátteréről

A nők elleni erőszak és a nőgyilkosságok jelenségét a szakirodalom szerint három szinten lehet vizsgálni: kulturális, társadalmi és személyek közötti, kapcsolati szinten. A tradicionális nemi szerepekkel járó, patriarchális viselkedési minták, az állami intézményrendszer és a törvénykezés, illetve a közvetlen emberi interkaciók kontextusában mind vizsgálhatók a nők elleni erőszak és a nőgyilkosságok okai, megnyilvánulásai és következményei, így a megelőzés és a beavatkozás stratégiái is ezekhez a szintekhez igazíthatók.

A jelenleg érvényben lévő törvénykezés értelmében (2003/217-es törvény) a családon belüli erőszak elkövetői számára létesíthetőek tanácsadó központok, amelyek a reintegrációs tevékenységek keretében igénybe vehetőek. De ezeknek sem a létrehozása sem a használata nem kötelező. Egyedi esetekben a bíróság dönthet úgy, hogy az elkövetőt pszichológiai tanácsadásra kötelezi, azonban szakértők szerint ez sok esetben önmagában nem elegendő, célravezetőbb volna egy átfogó, összetett kezelési stratégia alkalmazása, ami valódi változást hozhat. Emellett a tanácsadás sok esetben csupán formális jellegű lehet: elegendő, ha az elkövető igazolja, hogy részt vett egy pszichológusi alkalmon, így „teljesítette” a kötelezettségét anélkül, hogy tényleges változás történne.

Romániában jelenleg a hatóságok által is regisztrált nőgyilkosságok becsült száma58-ra tehető. A nők elleni erőszak kérdésében a társadalmi diskurzus áldozat-központú, olyannyira, hogy szinte teljesen figyelmen kívül hagy egy másik – a megelőzés és kezelés szempontjából kiemelten fontos szempontrendszert – a bántalmazóét. Bár szakirodalmi szinten több jellemző, gyakorlat és viselkedési séma is azonosítható, a jelenség megelőzésének és kezelésének szempontjából fontos lenne ezeket beépíteni a mindennapi kommunikációba is. Mészáros Andrea pszichoterapeutát, pár- és szexuálpszichológust kérdeztük a bántalmazás hátterében lévő jellemzőkről és ennek feloldására vonatkozó lehetséges megoldásokról.

Azokat a kapcsolatokat, amelyekben konkrétan fizikai bántalmazás jelenik meg, a szakirodalom két részre bontja. Az egyik típus az, amelyben véletlenszerűen és egyszeri alkalommal, mondjuk, elcsattan egy pofon. A másik esetben azonban hosszú távú, akár éveken keresztül tartó, állandó bántalmazásról van szó. Mindkettő kiindulópontja egy úgynevezett kontrollvesztett állapot, amikor eluralkodik valakin a düh, az érzelmi hevesség. Ha fennmarad hosszú távon a bántalmazás, akkor azt általában traumákra lehet visszavezetni. Két traumatizált ember találkozása ez, egy – feltételezhetően az első pillanattól toxikus – kapcsolódásban, amely mérgező dinamikák által váltja ki és tartja fenn önmagát.

Általában a bántalmazottak kérnek segítséget, bár ők sem konkrétan a bántalmazás miatt. A gyakorlat azt mutatja, hogy inkább a tünetekkel jönnek terápiára az emberek. Elmondják, hogy évek óta alvásgondjaik vannak, problémáik vannak a házasságban, szexualitással kapcsolatos nehézségeik vannak, és amikor elkezdjük visszabontani ezeket, akkor derül ki, hogy vagy aktuálisan jelen van egy bántalmazás, vagy gyerekkorban volt ilyen eset, ami még feldolgozatlan. Erdélyben továbbra is tabu felvállalni az ilyesmit, félnek a társadalmi stigmatizálástól, a szégyentől. Aki bántalmazó, az annál kevésbé hajlamos segítséget kérni, mivel neki általában van egy feljogosítottságérzete, egy felsőbbrendűségsémája. Meg tudja magyarázni magának, miért tette, amit tett, mivel provokálta ki a másik.

Pszichológiailag ezek a folyamatok gyakran visszavezethetők a gyerekkorra. Azok a felnőttek, akik bántalmazókká válnak, gyerekkorukban maguk is találkoztak valamilyen bántalmazási formával. Ennek sajátos dinamikája van: tudattalan folyamatokként jelenik meg a feljogosítottság érzése, vagyis hogy ha nekem okoztak fájdalmat, akkor én is okozhatok fájdalmat. Ha én túléltem, hogy bántottak, akkor más is túl fogja élni. Sokszor ezek az emberek tudattalanul magát a bántalmazás dinamikáját próbálják megfejteni azáltal, hogy ebbe a szerepbe helyezkednek. Egy ilyen személy még nem dolgozta fel a saját traumáit, szeretné megérteni, milyen bántani, ezért belecsúszik ebbe a szerepbe, mert úgy gondolja, csak akkor érti meg igazán, ha átéli.

A kontrollvesztett állapot, a kiszolgáltatottság és az, hogy mások irányítják őket, félelmet kelt bennük. Hogy ezt megelőzzék, ők maguk kezdenek kontrollálni. Emellett jellemző az érzelmi depriváció is: a mély meggyőződés, hogy a világot nem érdekli, mi van velük, az ő igényeik soha nem érvényesülnek. Úgy érzik, ezeket az igényeket csak erővel és hatalommal tudják másokból kikényszeríteni. A sérülékenység és a túlzott félelem az elhagyástól szintén gyerekkori sérülésekből fakad.

Közhelyesen úgy is lehet mondani, hogy „biztos vagyok benne, hogy te ütni fogsz, szóval inkább én ütök először”. Ezek a dinamikák pedig mind alárendelt pozícióba helyezik a partnert.

Hát most van ez a trendi szó: az önismeret. Az, aki önismeretet gyakorol aktívan, fel tudja ismerni ezeket az érzelmi kilengéseket, meg tudja tanulni kezelni a kóros normákat, sőt le tudja cserélni azokat funkcionálisakra. Persze ez nem egy könnyű munka, nem egy rövid út, és általában nagyon sokat segít, ha van, akivel végigmenni rajta. Jobb ezt egy pszichológussal, segédmentorral gyakorolni, ugyanis a tapasztalat azt mutatja, hogy ha otthon, önszorgalomból, segítség nélkül próbálkozol, akkor csak passzívan megtanulsz egy csomó számodra értelmezhetetlen pszichológiai dolgot, amit nem tudsz gyakorlatba ültetni, és még jobban össze is zavarodsz.

Kell lennie egy személyre szabott kiindulási pontnak, ennek a meghatározásában pedig érdemes szakértői tanácsot kérni. De ha valakinek elég erős a pszichés befogadóképessége, a környezetének visszajelzéseiből is tud építkezni. Általában egy ilyen törés, például egy nagyobb szakítás, rá tud világítani a problémákra. Meg persze érdemes a barátokra is hallgatni, ha olyanokat mondanak, hogy „neked soha nem sikerül egy kapcsolatod sem” vagy „azért ne haragudj meg, de nem pont normális, hogy te akárhányszor ideges vagy, összetörsz egy tányért”.

A másik, ami nagyon fontos, az az, hogy gyökerestül akkor tudnánk ezt a problémát felgöngyölíteni, ha társadalmi szinten konszenzus lehetne arról, hogy ne normalizáljuk a bántalmazást már gyerekkorban. Van Erdélyben egy ilyen neveltetési megközelítés, ami nem tudatos, de annál gyakoribb. Így megszokjuk azt, hogy szerethető az, aki bánt, és ezáltal nincs felvállalva annak a súlya, hogy ha szeretsz, nem bántasz.

Egy másik hiányosság, ami Erdélyre is jellemző, az az, hogy nincs valós jogi értelemben vett visszajelzés a bántalmazásra. Ha nem jelentjük ezeket az eseteket, nem kérünk jogi segítséget, akkor a bántalmazó nem kap – értsük jól a szót – megdorgálást, ami segítené a tudatosság útjára lépésben, annak felismerésében, hogy „ez tényleg megtörtént, én tényleg fájdalmat okoztam valakinek”. Nem gyakori ez a fajta tudatosság, de sokkal gyakoribb lenne, ha jogi következményekkel is járna az, ha valakit bántanak.

A párkapcsolat elején már a pszichológusok is tárgyalják ezeket a bizonyos red flageket. Ezek is azért vannak tárgyalva, hogy esetleg még könnyebben, csírájában el lehessen folytani egy toxikus kapcsolatot. Amikor már nagyon mélyen belemegyünk, akkor sokkal nehezebb kijönni egy bántalmazó kapcsolatból, mintsem az elején felismerni azokat az intő jeleket, amelyek jelzik, hogy rossz irányba fog formálódni. Egy bántalmazó esetében ilyen lehet az, hogy igyekszik a másik felet elszigetelni a barátaitól, hogy kialakítson egy függő viszonyt, így bántás esetén a másik úgyse mondja el senkinek.

Vannak ezek a nagyon hirtelen jött, elsöprő, nagy érzelmi bevonódással kezdődő kapcsolatok, ahol már két hét után azt mondjuk egymásnak, hogy „te vagy az életem értelme”. Ezek az apró kontrollkísérletek is ide tartoznak. Akinek kontrolligénye van, a párkapcsolat elején apróbb dolgokban leplezi ugyanezt a kontrolligényt: beleszól abba, hogy hogyan viselkedj, hogyan öltözködj, hova mehetsz, hova nem mehetsz. Elkezd szabályrendszert kialakítani a társának, amelyből ő nem mozdulhat ki. Vagy idealizálja a rossz viselkedést: például óriási féltékenységi jelenetet rendez, ordibál, de utána azt mondja, hogy „hát csak azért vagyok féltékeny, mert szeretlek”.

A bántalmazás nagyon sokszor szeretetbe van becsomagolva. És bagatellizálva van, hogy ez nem olyan nagy ügy: „hát én csak akarom tudni, hogy merre jársz”. Felhív minden órában, hogy merre jársz. Érezheti a másik fél, hogy nyomás alatt van, de ha szeretetbe van csomagolva az elején – főleg amikor a szerelem elég vak is –, sokan elfogadják ezeket a kontrollált helyzeteket.

Mindenképpen az önértékelés stabilizálása jelenik meg terápián belül. A szégyent, a dühöt, a visszautasítástól való félelmet szoktuk kezelni ilyenkor, a kötődésproblémákat, amelyek azt leplezik, hogy „nem érzem magam biztonságban; ha a másik el van távolodva tőlem, nem válaszolok telefonra, dühös vagyok, kontrollvesztett állapot áll elő, és nem tudom, hogy mit tegyek, bele is halnék, ha őt elveszíteném”. Itt nagyon komolyan kell dolgozni a gyerekkori traumákkal, a szégyenérzettel, a kötődésdinamikákkal, ezen a szinten pszichológusi segítséget kell kérni. És ezek tényleg elég nagy sikerrátával orvosolhatóak.

Egy ciklikus bántalmazó kapcsolatban jellemző a bántalmazás utáni „mézeshetek” periódus, ami szintén a kontroll megtartásának egyik eszköze. Ha valaki felismeri magán egy ilyen séma kialakításának és fenntartásának felelősségét, hogyan tudja tudatosan megtörni ezt és elkerülni az újabb bántalmazó fázis kialakulását?

Ez a nagyon nagy fájdalom és ez a nagyon idilli szeretet önmagában attól toxikus, hogy mind a kettő nagyon végletes. A valóságban a mozgásterünk sokkal nagyobb. Közös ritmusokat kell kialakítani, helyes, felnőttes, felelősségteljes viselkedésekhez és következetességhez kell eljusson a két ember, hogy ne legyen minden ebbe a nagyon fájdalmas és nagyon idilli szerelmi állapotba becsomagolva.

Itt megint a felelősséget hangsúlyoznám ki, az embernek a saját tudatosságából kell kiindulnia, hogy felismerje, egy kapcsolatnak nem csak a szerelem az éltető ereje. Vannak más alappillérei is: hogyan osszuk be az időnket, hogyan tartjuk be a szavunkat, bízunk-e egymásban, hogyan viselkedünk egymással. Illetve ott van a szexualitásra, intimitásra, elköteleződésre fektetett idő és energia fontossága is.

Hogyha családról és tágabb szféráról van szó, akkor érdemes biztosítani egy támogató, felelősségteljes jelenlétet: „itt vagyok melletted, és nem ítélkezem, de észrevettem, hogy…, ha szeretnél ebben segítséget kérni, akkor rám számíthatsz…”. De senkinek nem lehet segíteni, aki nem kéri a segítséget. Ez egy nagyon fontos alapszabály.

Ilyenkor a környezet csak egy jelenlétet tud biztosítani. Általában a bántalmazó ember másfajta diszfunkcionális viselkedést is szokott csinálni, másfajta érzelemszabályozási problémái is lehetnek, amelyek a tágabb környezet szintjén is megjelenhetnek.

Ami nagyon fontos, hogy tudatosítsuk a bántalmazóban azt, hogy azáltal, hogy mi ezt látjuk, mi ezt már nem normalizáljuk, tehát ennek lehet következménye. Fel kell tudni ismerni, mikor kell valakit támogatni és mikor kell kihívni a rendőrséget. Erre nem vagyunk még megfelelően edukálva, és nagyon sokszor nem tudják az emberek, hogy mihez van joguk, hogyan tudják magukat és másokat megvédeni akár fizikailag, akár érzelmileg, akár jogilag.

Kapcsolaton belül minden attól függ, mennyire van a bántalmazott biztonságban. Ha arról van szó, hogy a kezdeti jelei mutatkoznak ennek a dinamikának és szeretnénk megelőzni, akkor még el lehet indulni – ha van tudatosság mind a két félben – párterápia irányába. Itt van valós megoldás, viszont ha már fennáll a bántalmazás, akkor azt szoktuk tanácsolni, hogy szét kell költözni, még akkor is, ha ez nem egy végleges megoldás. Az első mindig a biztonság létrehozása, a kilépés a bántó környezetből. És ez nagyon nehéz. Ilyenkor nagy szükség van egy támogató környezetre.