Amit nem tanítanak: hogyan kerülhet be a roma holokauszt a történelemórákra?

„A hallgatás mindig döntés kérdése” – mondta Raul Cârstocea történész a krakkói workshopon, mielőtt augusztus 2-án több százan gyűltek volna össze Auschwitz–Birkenauban a Roma Holokauszt Európai Emléknapján. Nemcsak megemlékezni jöttek, hanem azért is, hogy közösen gondolják végig, milyen tananyagokkal, módszerekkel lehet elérni, hogy a roma holokauszt ne csak egy félmondat legyen a tankönyvekben, hanem része annak, amit Európa a saját múltjáról tanít a gyerekeinek. A roma holokauszt ugyanis ugyanolyan természetes része kellene, hogy legyen a történelemóráknak, mint a zsidó shoah, és ez a tudást nem csak emléknapokon kellene felidézni, hanem a hétköznapi oktatásban is jelen kell lennie.

A kétnapos programot az ERIAC (European Roma Institute for Arts and Culture) szervezte az Európai Bizottság és az Európa Tanács közös RomaMemory programjának keretében. Tizenkét uniós országból érkeztek tanárok, kutatók, aktivisták és döntéshozók. Július végén online felkészítő, augusztus 1-jén krakkói tréning, másnap pedig auschwitzi kiszállás következett: kiállítás a 13-as blokkban, gyertyagyújtás a Fekete Falnál, hivatalos szertartás a birkenaui Roma–Szinti emlékműnél, este pedig találkozó túlélőkkel az oświęcimi Ifjúsági Központban a Dikh He Na Bister hálózat fiataljaival. Az esemény egyben évforduló is: tíz éve ismerte el az EU augusztus 2-át a Roma Holokauszt Európai Emléknapjának, az 1944-es éjszaka emlékére, amikor a „családi tábor” több ezer lakóját meggyilkolták.

A hangulat egyáltalán nem volt konferenciaszerű. Kevés volt a panel, több a szembenézés, aktív beszélgetés: „hogyan lehet taníthatóvá tenni azt, amiről alig esik szó?”. A szervezők célja kimondottan a gyakorlati megközelítésre összpontosult: összekötni a kutatást, a kész tananyagokat és azokat, akik a tantervekről döntenek. Hogy ne csak évfordulók legyenek, hanem óravázlatok és működő módszertanok.

Dr. Anna Mirga-Kruszelnicka, az ERIAC igazgatóhelyettese, roma aktivista és antropológus szerint az „elfeledett holokauszt” kifejezés sajnos pontos. Évtizedekig még a fogalom is vita tárgya volt: a romákat „járulékos” áldozatként kezelték, sokszor a régi sztereotípiák logikája szerint. „Nem 1945-ben zárult le a történet” – mondja. Kényszersterilizálási gyakorlatok maradtak fenn Európa-szerte a hetvenes évekig, Csehországban még a kilencvenes években is. És ma, 2025-ben sem múlt el a retorika: a bűnbakkeresés és gyűlöletbeszéd ugyanazokat a kész sémákat használja, csak újracsomagolva.

A hivatalos elismerés is nagyon későn jött: Németország csak 1982-ben vállalta nyíltan a felelősséget, a berlini nemzeti emlékmű 2012-ben épült fel. Bár politikai szinten van ugyan előrelépés – az Európa Tanács 2020-as ajánlása a romák történetének tantervi beemeléséről, az IHRA 2023-as iránymutatásai – de az osztálytermekben még mindig túl kevés a nyoma ennek. Az ERIAC közben felépített egy tudásbázist (Barvalipe-mesterkurzusok, Re-thinking Romani Resistance), és a mostani tréning ezekre is rákapcsolt: nem nagy elveket ismételtek, hanem a hogyanra adtak válaszokat.

A „hogyan” részéhez Caroline Hélène Martin, a RomaMemory program projektmenedzsere tett hozzá egy fontos gondolatot: a romák sok országban a legnagyobb kisebbség, a történetük mégis marginális a tananyagokban. Ez nem csak igazságtalanság, hanem demokráciavédelmi kérdés is. Ha a múlt ki van vágva a képből, könnyebb rájátszani a félelemre és az előítéletekre. A Tanács ezért nem csak nyilatkozatokat gyárt: nyílt, többnyelvű forrásokat kínál – ténylapokat, infografikákat, tanórai feladatokot illetve tankönyv-audit-módszertant – hogy a tanároknak konkrét támaszuk legyen a téma feldolgozásánál.

Martin egy fontos különbségre is rámutatott: a háború utáni nemzetközi képviselet hiánya miatt a roma áldozatok történetét sokáig csend övezte. A zsidó közösségek intézményesen és jogilag is jelen voltak a perekben, emlékezetpolitikában; a romák története viszont dokumentumok híján a sztereotípiák súlya alatt maradt láthatatlan. „A csendnek intézményi okai is vannak” – jegyezte meg Martin, utalva arra, hogy a roma áldozatok története évtizedekig láthatatlan maradt a hivatalos emlékezetpolitikában. Éppen ezért a képzés célja az volt, hogy ebből a csendből kivezető konkrét tervek szülessenek. Összehozták azokat, akik tanterveket írnak, a kutatókat, akik évek óta dokumentálják a roma holokauszt történetét, és a tanárokat, akik végül elmondják ezt a gyerekeknek. Közösen dolgoztak azon, milyen tananyagokra és módszerekre van szükség, hogyan lehet tanárképzést indítani, hálózatokat építeni, hogy mindez valóban eljusson a tantermekbe, és ne csak az emléknapokon hangozzon el.

A helyszínek önmagukban is tanítottak. A 13-as blokk kiállításán a száraz adatokhoz arcok és történetek társultak, a Fekete Falnál pedig a csend is része volt a tanulásnak. Ott vált igazán világossá, hogy a roma üldöztetés ugyanúgy a holokauszt része, és ugyanazzal a súllyal kell róla beszélni.

Amikor este a túlélők meséltek az Ifjúsági Központban, a Dikh He Na Bister fiataljai nem a témát megjelenítő, megszólaltató vendégek voltak, hanem a jövőt formáló generáció, akik a saját iskoláikba, közösségeikbe tértek vissza az itt született válaszokkal.

A közös gondolkodás során vissza-visszatérő figyelmeztetésként fogalmazódott meg, hogy attól még, hogy bekerül valami a tantervbe, nem biztos, hogy tanítják is. Tanárképzés, anyanyelvi források, működő óratervek – ezek nélkül a roma holokauszt továbbra is két mondat marad egy fejezet végén. A krakkói napokat ezért úgy rakták össze, hogy a résztvevők azonnal használható eszközökkel menjenek haza: hol találják a megbízható anyagokat, hogyan lehet érzékenyen és pontosan beszélni üldöztetésről, ellenállásról, a mai előítéletek és a múlt közötti összefüggésekről.

A megemlékezés és a képzés így egy történetté állt össze: nem csak az áldozatokról szólt, hanem azokról is, akik ma azon dolgoznak, hogy ezt a történetet taníthatóvá tegyék – tanárokról, kutatókról, szerkesztőkről. Arról, hogyan lehet jól elmondani a múltat, és mennyire vesszük komolyan a „soha többé” ígéretét. Innen nyílik átjáró a következő, már kifejezetten fájdalmas fejezethez – arról, hol és miért maradt ki mindebből Kelet-Európa, és azon belül Románia.

Románia történelmi felelőssége

A krakkói tréning egyik legmegrázóbb pillanata Raul Cârstocea történész, az írországi Maynooth Egyetem oktatójának előadása volt. A roma származású Cârstocea egy személyes történettel kezdte: nagymamája Szatmár környéki vándorromák közé tartozott, és csak a véletlenen múlt, hogy nem került a deportáltak közé. „Hajszálon múlt, hogy túlélte. Ha nem így történik, én sem állnék ma itt” – mondta. Ezzel rögtön világossá tette: a holokauszt nem távoli múlt, hanem családtörténet, és ez a személyes tapasztalat erősíti az elköteleződését, hogy a roma történelem ne maradjon láthatatlan.

A történész szerint Románia kettős történelmi felelősséget hordoz. Az első a majdnem ötszáz évig tartó roma rabszolgaság, amely sajátosan román intézmény volt. „Sokan, még művelt románok is azt gondolják, hogy ez valami általános európai gyakorlat volt, pedig nem. Ez a román fejedelemségek történetéhez tartozik, és 1856-ig tartott. Erről sokkal több kutatás kellene, és mindenekelőtt hivatalos állami felvállalás, hogy ez a mi történelmünk része.”

A második felelősség a holokauszt idejére esik. Románia – akárcsak Horvátország – saját hatáskörben deportálta és ölte meg a romákat, nem német parancsra. Több tízezer romát és román zsidót hurcoltak a Dnyeszteren túlra, Transznisztriába, ahol tömegesen pusztultak el éhezésben, járványokban és tömeges kivégzésekben. „Ezek nem Berlinből jött parancsok voltak, hanem nemzeti döntések” – hangsúlyozta.

Külön kitért az Antonescuval kapcsolatos történelmi vitákra is. A román diktátort egyes körökben még ma is hősként emlegetik, mert a háború későbbi szakaszában nem adta ki a parancsot a romániai zsidók Auschwitzba deportálására. „Refusing to kill is not the same as saving – az, hogy valaki végül megtagadja a tömeggyilkosság folytatását, még nem teszi megmentővé” – mondta Cârstocea, és világossá tette: a deportálások és a transznisztriai tömeggyilkosságok így is a román állam felelőssége.

A történész élesen bírálta a mai román oktatási rendszert is. A kötelező tantárgy ugyan a „zsidók és a holokauszt története” címet viseli, de a romák csak egy mellékmondatban szerepelnek, a rabszolgaság pedig teljesen kimarad a tananyagból. „Ha a tanár nem érzi fontosnak, egyszerűen kihagyhatja. Ez a hallgatás nem véletlen – hanem döntés” – mondta, kiemelve, hogy a tantervi hiányosságok intézményesítik a felejtést. Nemcsak a könyvek hallgattak, hanem a társadalom is. A cigányellenesség szerinte Romániában a „legutolsó elfogadott gyűlöletforma, teljesen mainstream jelenség, amit sokan észre sem vesznek. „Nemcsak tudás hiányzott a tanároknál, hanem bátorság is: a nacionalista büszkeség megakadályozta, hogy nyíltan beszéljünk az állam által elkövetett bűnökről. És amíg erről nem beszélünk, addig a hallgatás konzerválja a kirekesztést” – tette hozzá. Emlékeztetett arra is, hogy a roma túlélők tanúvallomásait évtizedekig megbízhatatlannak tekintették, ezért húzódott ennyit a történelmi elismerés és a kárpótlás folyamata.

Felvetette a szenvedés hierarchizálásának problémáját is: a történészek és a politika sokáig külön kategóriát csinált a roma népirtásból, mintha az nem tartozna a holokauszt történetéhez. „A zsidók és a romák testvérek a szenvedésben. Mindkettőjüket azért üldözték és ölték meg, mert azok voltak, akik. Ha valakit azért ölnek meg, mert születésénél fogva egy csoporthoz tartozik, az a holokauszt definíciója. Ezt nem lehet lábjegyzetbe tenni” – mondta határozottan.

A krakkói tréninget Cârstocea kulcsmomentumnak látta: itt végre találkozott a kutatás, a nemzetközi ajánlások és a tantermi valóság. Nem csak előadásokat hallgattak – beszélgettek, vitatkoztak, megoldásokat kerestek. „Megvolt a tudás, megvolt a pedagógia, megvoltak az anyagok. Most az volt a feladat, hogy eljuttassuk mindezt azokhoz, akik tanterveket írnak, tanárképzést szerveznek és tanárokat képeznek. Ha a tanár úgy érezte, ez mellékes, eddig átugorhatta – és ezzel újratermelte a felejtést. Mi itt arról beszéltünk, hogyan lehet ebből kitörni, hogyan lehet elérni, hogy a roma holokausztot méltósággal és pontossággal tanítsák, ne egy kipipálandó félmondatként a tanév végén.”

A krakkói tréningen más országok példái is előkerültek. A szlovák Jozef Jožko Facuna, a Szlovák Kormány Romaügyi Hivatalának munkatársa felidézte, hogy náluk már 2002-ben kísérleti program indult, Roma Reality néven. Eleinte csak pár iskolában próbálták ki, de ebből születtek az első tantervek, kiadványok és tanárképzések. Azóta is csak néhány – főként roma többségű – iskolában tanítják rendszeresen a roma történelmet, de ezekben a tanárok külön képzést kapnak, és a szülők is részt vesznek a folyamatban. Facuna szerint a siker kulcsa a roma és nem roma szakértők együttműködése, és hogy a gyerekek a saját nyelvükön, a saját közösségük példáival találkozzanak a tanórán.

Nicolas Davieau, a Francia Oktatási Minisztérium szakértője arról beszélt, hogy hiába kötelező náluk a holokauszt-oktatás, a roma történet gyakran csak egy mondat a tankönyv végén. Szerinte a tanárok sokszor nem érzik magukat felkészültnek, ezért félnek a témától. Most egy új nemzeti terv részeként minden diáknak kötelező lesz emlékhely-látogatáson részt venni, és a tanárokhoz is eljuttatják a megfelelő segédanyagokat. „Ha a diákok találkoznak a tanúkkal és látják a helyszíneket, a történelem valósággá válik, nem csak egy fejezet a könyvben” – mondta.

Julia Uchmann-Lyszcz, a berlini Pilecki Intézet oktatója is személyes történetet hozott: kutatóként ő is megdöbbenve tapasztalta, mennyire hiányzik a roma történelem az oktatásból. Ez dühítette és motiválta, hogy maga is tanuljon róla, majd tanítani kezdje. Ma már ő képzi a tanárokat, és hisz abban, hogy a változás a diákok kérdéseivel kezdődik. „Amikor megértik, mi történt, elkezdik lebontani a sztereotípiáikat. Innen indul a változás – egy osztályban, egy beszélgetéssel.”

A krakkói képzés végére egy dolog vált világossá: a roma holokauszt tanítása és emlékezete demokratikus szükséglet. Ahogy Caroline Martin fogalmazott: „A cél az, hogy a roma holokauszt a közös európai emlékezet része legyen. Ez azt jelenti, hogy a tanárok megkapják a tudást és az eszközöket, és hogy a roma közösségek hangja is részei a történetnek.” Dr. Anna Mirga-Kruszelnicka pedig hozzátette: „Még mindig küzdünk azért, hogy ez a történelem elválaszthatatlan része legyen az európai narratívának.”

A kétnapos program végére nem egy lezárt történettel mentek haza a résztvevők, hanem feladattal. Nemcsak a múlt borzalmaival szembesültek, hanem azzal is, mennyi fehér folt van még Európa közös emlékezetében – és hogy ezen csak akkor lehet változtatni, ha valaki kimondja és pótolja a hiányzó részeket.

Romániában ez a kérdés talán még égetőbb: nálunk a rabszolgaság története ma sincs benne a tankönyvekben, és a holokausztról is gyakran csak egy félmondat jut. Cârstocea mondata itt kapott igazi súlyt: a hallgatás döntés. Ezen a döntésen most van lehetőség változtatni – tanárok, kutatók, politikusok és diákok kezében van, hogy a „soha többé” ne üres jelszó maradjon, hanem megtanult és továbbadott tudás.

Ez a cikk az EU–Európa Tanács közös RomaMemory programjának keretében készült. A beszámoló a kétnapos program állomásait idézi fel: a krakkói képzést, a roma holokauszt kiállítását, a gyertyagyújtást az auschwitzi Fekete Falnál, a birkenaui megemlékezést és a túlélőkkel való találkozót Oświęcimben. Az eredeti riport angolul íródott.