A forradalom arca volt, de a rendszerváltás fékje – Ion Iliescu öröksége

Ion Iliescu élete és karrierje 1989 előtt

Család, tanulmányok, mérnöki alapok

Ion Iliescu 1930. március 3-án született Oltenița városában, a Duna partján. Apja, Alexandru Iliescu meggyőződéses kommunista volt, aki korán megözvegyült – a kis Ion nevelését második felesége, Maria P. Iliescu vette át. A fiú Bukarestben nőtt fel, ott járta ki az általánost és a középiskolát is, érettségijét a Spiru Haret Líceumban szerezte.

Mérnöki diplomáját a bukaresti Műegyetemen vette át, de tanulmányai nem értek véget. A szovjet kapcsolatok jegyében Moszkvában folytatta, a híres Energetikai Egyetemen, ahol 1954-ben vízgazdálkodás és ökológia szakon végzett. Kettős szakképesítése – hidroenergetika és vízgazdálkodás – nemcsak technokrata hátterét alapozta meg, hanem a későbbi politikai szerepeihez is muníciót adott.

1951-ben nősült meg. Felesége, Elena Şerbănescu, szintén mérnök, a közéletben „Nina Iliescu” néven vált ismertté.

Mérnöki karrierjét az Energetikai Tervezési és Kutatási Intézetben kezdte, ahol vízerőművek és vízgyűjtő rendszerek tervezésében vett részt. Később az Országos Vízügyi Tanács vezetőjeként már hatalmas léptékű infrastruktúrák felett rendelkezett. Ám a Ceaușescuval való összezördülés – állítólag a grandiózus vízszabályozási terveken kaptak össze – a perifériára sodorta: a Műszaki Könyvkiadó élére került.

Más források szerint Ceaușescu nem szakmai nézetkülönbségek miatt tolta félre, hanem mert vetélytársat látott benne – egy Moszkvához hű technokratát, akit a szovjetek is támogattak.

1989 decemberében, mikor a forradalom elérte a bukaresti tévéstúdiót, Iliescu már ebben a „mellékvágányos” pozícióban dolgozott – innen tért vissza a politika első vonalába.

Kommunista ifjúságtól a pártapparátusig

Ahogy apja, ő is korán bekapcsolódott a kommunista mozgalomba: 14 évesen már a KISZ-ben (Kommunista Ifjak Szervezete) tevékenykedett, majd részt vett nemzetközi munkatáborokban, önkénteskedett vasútépítésen és diákszervezetekben.

Az ötvenes évektől karrierje szinte példátlan gyorsasággal ívelt felfelé: a Moszkvában tanuló román diákok szövetségi elnöke lett, majd visszatérve Romániába az IMSZ (Ifjúmunkás Szövetség) egyik legfontosabb vezetője. Harmincévesen már a párt propagandagépezetében dolgozott, a Központi Bizottság különféle osztályain, és 1967-ben ifjúságügyi miniszterként a kormány tagjává vált.

1971-től mintha lelassult volna a karrier. Előbb Temes, majd Iași megyébe küldték, helyi párttitkári és néptanácsi posztokra. Ezek akár száműzetésként is értelmezhetők, de egyesek szerint a pártvezetés így „edzette” a jövő embereit, vidéken tanítva őket irányítani.

Az állami szférában is maradt azért szerepe: az Országos Vízügyi Bizottság elnöke lett, majd a végén, 1984-től a Műszaki Könyvkiadó igazgatójaként dolgozott – ez már inkább egyfajta „elefánttemetőnek” számított.

Képviselőként is aktív maradt: 1957 és 1985 között különböző választókörzetekben ült a Nagy Nemzetgyűlésben. Rövid ideig tagja volt az Államtanácsnak is – ez a testület látta el a törvényhozási feladatokat az egykori szocialista Romániában.

Mint minden rendszerhű kádert, őt is kitüntetésekkel halmozták el: érdemrendek, csillagok, emlékérmek hosszú sorát kapta a rendszer ünnepei alkalmával. Mindez csak látszólag jelentett kimagasló megbecsülést, a valóságban már rég nem a kegyeltek közé tartozott a nyolcvanas években. Lecsúszott pozíciók, technokrata mellékszerepek, és a Securitate folyamatos megfigyelése jellemezték utolsó éveit. Önigazoló (hivatalos) életrajza szerint amiatt került háttérbe, mert nemet mondott Ceaușescu grandiózus vízszabályozási terveire: „Fokozatosan eltávolították a politikai életből. Állandóan a Securitate követte őt és megfigyelésük alatt állt, mely megkísérelte őt elszigetelni, kizárni a közéletből, ellenőrzés alatt tartani és korlátozni kommunikációs lehetőségeit.” (Miként egy valódi ellenzékit vagy a rendszer szemszögéből megbízhatatlan személyt.)

Így, amikor a Ceaușescu-rezsim összeomlott, ő volt az, aki kéznél volt: ismert név, pártból jött ember, de már nem a rendszer kegyeltje. Ez a különös kettősség – bent is volt, meg nem is – tette lehetővé, hogy 1989 decemberében, a forradalmi zűrzavar közepette, egyik pillanatról a másikra visszatérjen a hatalom csúcsára, és Ion Iliescu a második-harmadik vonalból az élre tört…

Ion Iliescu a hatalom csúcsán – 1989-től az elnöki palotáig

Már a forradalom győzelmének napján színre lépett

1989. december 22-én este Ion Iliescu először szólalt meg országosan – a román televízióban. Ő olvasta fel a frissen alakult Nemzeti Megmentés Frontjának (NMF) első hivatalos közleményét. A frontot még aznap délután hozták létre a Kommunista Párt székházában, majd a vezetői átköltöztek a televízió épületébe – amely akkor nemcsak kommunikációs, hanem tényleges hatalmi központ is volt.

Iliescu este tíz óra után a képernyőn jelentette be: a diktatúra intézményeit feloszlatták, az NMF átvette az államhatalmat, céljuk pedig nem kevesebb, mint „a demokrácia, a szabadság és a román nép méltóságának” biztosítása.

A Nemzeti Megmentés Front Országos Tanácsának kezdetben 40 tagja volt, később ez a szám megháromszorozódott. Vezetője – gyakorlatilag azonnal, hivatalosan december 26-tól – Ion Iliescu lett. Már december 24-én ő írta alá azt a rendeletet is, amely létrehozta a Ceaușescu-házaspár felett ítélkező rendkívüli katonai bíróságot.

Ettől a pillanattól kezdve Iliescu a kommunizmus utáni Románia első számú embere lett – előbb ideiglenes államfőként, majd háromszor is megválasztott elnökként.

Háromszoros elnök, választásokkal megerősítve

Az első szabad elnökválasztást 1990. május 20-án tartották, és Iliescu földcsuszamlásszerű győzelmet aratott: 85 százalékot kapott már az első fordulóban. Ellenfelei – egy liberális és egy parasztpárti jelölt – messze elmaradtak mögötte. Ezzel megkezdődött első hivatalos elnöki ciklusa, az ideiglenes államfői időszak után.

1992-ben, az új alkotmány elfogadása után ismét urnák elé járult az ország. Az első fordulóban 47,3 százalékot szerzett, a második körben már 61,4 százalékkal győzött – így jött a második elnöki mandátum.

1996-ban újra elindult, és bár az első fordulót még megnyerte (32%), a másodikban alulmaradt Emil Constantinescuval szemben, aki a jobboldali koalíció támogatásával győzött.

Négy évvel később, 2000-ben Iliescu visszatért. Az első fordulóban 36,5 százalékot kapott, majd a másodikban magabiztosan, 66,8 százalékkal győzte le a nacionalista Corneliu Vadim Tudort – megszerezve harmadik elnöki mandátumát.

Két elnöki ciklusa között és után is aktív maradt. 1996 és 2000, valamint 2004 és 2008 között szenátorként dolgozott. A rosszindulatú megjegyzések szerint ezzel inkább a mentelmi jogot biztosította magának, semmint politikai súlyt gyakorolt. 2008 után már nem vállalt közéleti szerepet, bár a Szociáldemokrata Párt tiszteletbeli elnökeként megőrizte a politikai szimbolikus jelenlétét.

Sötétebb árnyékok Iliescu regnálása körül

Első nyilvános szereplése

Ion Iliescu azzal robbant be a köztudatba és a történelembe, hogy 1989. december 22-én késő este a televízióban felolvasta a Ceaușescu-rendszer végét bejelentő közleményt, a Nemzeti Megmentés Frontja megalakulásáról. Beszélt a céljaikról is: az egypártrendszer lebontásáról, szabad választásokról, sajtószabadságról, a nemzeti kisebbségek jogainak elismeréséről. (Mindezeket akkor öröm volt hallgatni, sokan igazi, szinte nem remélt felszabadulásként éltük meg.)

A közlemény végén ismertette a Front Országos Tanácsának tagjait, a lista élén ismert ellenzékiekkel és ellenállókkal: Doina Cornea, Ana Blandiana, Mircea Dinescu, Tőkés László – és így tovább, egészen 39 névig. A legvégén saját magát így mutatta be: „És az utolsó a listán, az önök engedelmével: Ion Iliescu...”

Felelősség a forradalom áldozataiért

Vannak olyan vélemények, amelyek szerint Iliescu és köre nem vezették, hanem meglovagolták az utcai forradalmat. A diktatúrával szembeni népfelkelést kihasználva hajtottak végre államcsínyt, hogy megbuktassák a diktátort, és saját kezükbe vegyék a hatalmat.

Súlyos kérdéseket vet fel, hogy a forradalom legtöbb áldozata már Iliescu hatalomra kerülése után halt meg. A számok szerint:

• 1989. december 17–22. között, tehát a Ceaușescu-rendszer utolsó napjaiban: 271 halott.
• December 23–25. között, amikor már a Front állt az élén: 715 halott.
• December 25. után: további 113 halálos áldozat.
  Emellett mintegy 3331 sebesült is volt, akiket szintén nagyrészt a hatalomváltás után ért a lövedék.

A vádak szerint – hogy a forradalom „hiteles” legyen – áldozatokra is szükség volt. A Front vezetői pedig nem állították le időben az értelmetlen vérontást.

Magyarellenesség és a román nacionalizmus erősítése

A demokrácia, a kisebbségi jogok és a szólásszabadság vállalt céljai ellenére, Iliescu már 1990 januárjában az erdélyi magyarokat szeparatizmussal vádolta meg. Az iskolák szétválasztásának ügye és a marosvásárhelyi magyar orvostanhallgatók esete kapcsán így fogalmazott:

„A napokban számos aggasztó jelenségről értesültünk egyes erdélyi megyékből szeparatista tendenciákkal kapcsolatosan, ami feszültséget okoz a román és magyar nemzetiségű állampolgárok között…”
(Ion Iliescu, 1990. január 25.)

Ez a nyilatkozat nem csitította a kedélyeket, hanem épp ellenkezőleg: megerősítette az egyre hangosabb és durvább nacionalista irányzatokat, mint a Vatra Românească, a PUNR vagy a PRM. A magyarellenes hangulat végül a marosvásárhelyi Fekete Március tragédiájában csúcsosodott ki, amikor leitatott, félrevezetett falusiakat szállítottak a városba. Az etnikai konfliktus pogromszerű magyarellenes erőszakba torkollott.

A karhatalom tétlen maradt, a felelősségre vonás elmaradt, sőt végül az áldozatok egy részét ítélték el, nem a tetteseket. A konfliktus árnyékában épp ekkor erősítették meg a Securitate utódszervezetét is.

A kommunista múlttal való elszámolás elmaradása

Iliescu szerepe az egykori kommunista struktúrák felszámolásában is sok vitát váltott ki. Bár a rendszerváltás után többen – köztük a Temesvári Kiáltvány megfogalmazói – egyértelmű határvonalat akartak húzni a múlt és a jövő között, Iliescu inkább a folytonosságot választotta.

A Kiáltvány nyolcadik pontja azt javasolta, hogy a volt pártvezetők és Securitate-tisztek 10–12 évre ne tölthessenek be közhivatalt. (Sem parlamenti, sem kormányzati, sem államfői szinten.) Ez az elv természetesen Iliescut is kizárta volna a választásokból.

A javaslatból nem lett törvény.

Egyetem téri tüntetések és a bányászjárások

1990 áprilisában a fővárosban, az egyetem szomszédságában elindult egy folyamatos kommunistaellenes tüntetés, a temesvári nyolcadik pont szellemében. Ion Iliescu az ellene ezrével tiltakozó diákokról és értelmiségiekről lekicsinylően úgy nyilatkozott, hogy „csupán pár csavargó (románul: golan) tiltakozik”. Híressé vált mondása szerint: „Egyesek siránkoznak pár csavargó miatt, akik a főváros központjában rendetlenséget provokálnak.”

Ez a kijelentés nem gyengítette, hanem épp megerősítette a tiltakozó mozgalmat: a résztvevők ezentúl „golánnak” nevezték magukat, és hamarosan megszületett a „Csavargó-himnusz” is, amely erős mozgósító hatással bírt. (A „csavargó” Iliescu szótárában ugyanazt jelentette, mint Ceaușescuéban a „huligán” – így a szerepek is világosak lettek: aki golán, az nem hűséges az új hatalomhoz.)

Az Egyetem téren tüntetők kommunistamentes övezetté nyilvánították a teret, amelyet folyamatosan ellenőrzés alatt tartottak. A tüntetésnek végül a karhatalmi beavatkozás és az 1990. június 13–15-i bányászjárás vetett véget – durva erőszakkal.

Az 1990. júniusi bányászjárást maga Iliescu idézte elő: ő kérte a bányászokat, hogy jöjjenek a fővárosba „rendcsinálásra”. Felhívását a televízió is közvetítette, ahol a lakosságot is felszólították a tévé és a kormány épületének megvédésére a „szélsőséges csoportokkal” szemben.

A Bukarestbe érkező bányászokat belügyi erők vezették a megfelelő célpontokhoz. Szétverték a tüntetőket, betörtek az egyetemre, ellenzéki pártok székházaiba, szerkesztőségekbe, és szabályszerű hajtóvadászatot rendeztek ellenzékiek ellen. Az eredmény: több mint 700 sebesült, több mint 1500 őrizetbe vett személy, és közel 100 halott (bár a különböző források eltérő számokat közölnek).

Június 15-én hajnalban Iliescu személyesen köszönte meg a bányászoknak az „odaadást” és „állampolgári öntudatosságot”:

„Köszönök mindent, amit ezekben a napokban tettek (...). Igazolták, hogy egy nagy erőt képviselnek, magas szintű honpolgári és munkásfegyelemmel. Emberek, akikre számítani lehet jóban, de főleg nehéz helyzetekben. Megérezték a pillanat nehézségét, és példás odaadással tettek bizonyságot az új hatalom iránti együttérzésükről.”

(Magyarán: az alig három hete megválasztott államelnök nyilvánosan megköszöni, hogy politikai ellenfeleit elhallgattatták, megverték – ezzel Románia az európai közvélemény szemében ideiglenesen a szégyenpadra került.)

Iliescu később cinikusan is nyilatkozott: egy olasz televíziónak adott interjúban azt mondta, a bányászok hasznos munkát is végeztek Bukarestben – ásót és kapát ragadtak, és „rendet raktak a zöldövezetben” az Egyetem téren.

A bányászjárás, csakúgy mint a forradalom idején történt értelmetlen vérontás, a román igazságszolgáltatás számára mindmáig megoldatlan ügy maradt. 35 év alatt sem sikerült igazságos ítéletet hozni. A perek újraindulnak, a tanúk és gyanúsítottak pedig közben sorra eltűnnek, elhalnak…

A tévéközvetítések, archív felvételek, újságcikkek azonban megőrizték Iliescu akkori szavait, gesztusait, és több megnyilvánulása idővel szállóigévé vált.

Ilyen volt például a „Hé, te állat!” megszólítás, amellyel 1992-ben Konstancán egy újságírót illetett, vagy az 1990. december 1-jei jelenet, amikor élő televíziós közvetítés alatt Petre Roman miniszterelnökkel nevetgélve kommentálta Corneliu Coposu, a diktatúrában bebörtönzött ellenzéki politikus beszédét. Ugyanekkor, miközben Szőcs Géza beszélt az erdélyi magyarok nevében, Iliescu sunyi mozdulattal lefogta Roman kezét, aki a román nacionalisták kórusát buzdította a felszólaló ellen.

A „bikkfanyelvű”, ilieskánus politikai zsargon, sajátos szóhasználat és üres frázisok – mint a bányászok méltatásában is – szintén az ő politikai örökségéhez tartoznak.

Iliescu elnöki korszakainak mérlege

Az 1989 decembere és 1990 májusa közötti átmeneti időszak rendkívül feszült és zavaros volt, tele erőszakkal, manipulációval, figyelemelterelő taktikákkal – az első bányászjárás is ebben az időszakban zajlott le (1990. január). Sem Iliescunak, sem a társadalom egészének nem sikerült valódi törést létrehozni a kommunista múlttal és beidegződésekkel.

Pozitívumként említhető az új alkotmány elfogadása (1991), de azt sokan Iliescu személyére szabottnak tartják. A belpolitikai instabilitást sorozatos bányászjárások kísérték (1990. június, 1991. január és szeptember), gazdasági visszaeséssel, inflációval, valamint a Caritas nevű piramisjáték megjelenésével.

Ez idő alatt a PDSR–PUNR–PRM–PSM együttműködés dominálta a politikát – az előbbiek az NMF utódpártjai, utóbbiak a kommunista rendszer örökösei. Az infláció 1993-ban 300 százalékra ugrott, a Caritas összeomlott, miközben megkezdődött a nagyvállalatok privatizációja. Iliescu az 1996-os választási vereséget követően békésen átadta a hatalmat utódjának.

A koalíciós kormányzás csődje után Iliescu 2000-ben visszatért. A PSD kisebbségi kormánya – Adrian Năstase vezetésével – „diszkrét” parlamenti támogatással irányította az országot. Ez idő alatt felgyorsult az európai integráció folyamata.

Iliescu önmagáról szegény és becsületes emberként beszélt – nem is vádolták korrupcióval, nem épített vagyont. Ugyanez nem mondható el közvetlen környezetéről vagy pártjáról: Adrian Năstase börtönbe került, a „vörös bárók” a PSD körül burjánzottak. Korrupcióellenes intézmények léteztek ugyan, de hatékonyságuk csekély volt.

Az ő nevéhez fűződik a kiváltságos kasztrendszer kiépülése is: különleges nyugdíjak, állami alkalmazotti privilégiumok, a titkosszolgálatok túlduzzasztása. Bár nem tartotta magát vallásosnak, elnöksége alatt a Román Ortodox Egyház gyakorlatilag államegyházként kezdett működni.

Románia „eredeti” demokráciájáért nemcsak Iliescu tekintélyelvű reflexei és a kommunista örökség okolható, hanem a mélyebb, történelmi beidegződések is – a paternalista, klienteláris, bizánci-balkáni-fanarióta politikai kultúra továbbélésével.

Ion Iliescu életútja és elnöksége az átmenet emberévé tette őt, de nem a változás emberévé. A múlt embere maradt egy új korszak élén – és ez alapvetően meghatározta Románia rendszerváltás utáni arcélét is.