A halálos fenyegetésektől a hálás anyukákig – alkotmánybíróként folytatja a diszkriminációellenes tanácsot húsz évig vezető Asztalos Csaba

Mikor döntötte el hivatalosan az RMDSZ, hogy önt jelöli alkotmánybírónak Varga Attila helyére?

A Szövetségi Állandó Tanács múlt hétfőn döntött az RMDSZ alkotmánybíró-jelöltjéről. De azt már korábban bejelentették, hogy várják jelöltaspiránsok jelentkezését, és bennem már egy-két éve érlelődött a gondolat, hogy elvállalhatnám ezt a tisztséget Varga Attila mandátumának lejárta után. Végül hárman pályáztunk. A SZÁT mindhárom jelöltet meghallgatta, és én kaptam a legtöbb szavazatot.

Elődjétől, Varga Attilától eltérően nem az alkotmányjog a szakterülete. Ledolgozható ez a hátrány a mandátum átvételéig?

A szakterületem az emberi jogok, az esélyegyenlőség, a diszkriminációellenes jog. A diszkriminációellenes tanácshoz azonban minden területről érkeznek beadványok, mert az esélyegyenlőség vagy az egyenlőség elve minden jogterületen alkalmazandó, még a büntetőjog területén is. Az egyenlőség elvének alkalmazása, a hátrányos megkülönböztetés témája annyiban alkotmányjogi kérdés, hogy az alkotmány rögzíti az emberi jogokat és a szabadságokat. Tehát az én területem is az alkotmányjoghoz tartozik. De nyilván követem és ismerem az alkotmánybíróság joggyakorlatát. Bármelyik magára valamit adó jogász lényegében állandóan olvassa a Hivatalos Közlönyt és az alkotmánybíróság döntéseit.

Az alkotmánybíróságot az elmúlt években számos bírálat érte. Köztük az, hogy a testület nem egy esetben politikai döntéseket vagy akár egymásnak ellentmondó határozatokat hoz, és néha a hatásköreit túllépve úgymond hozzáír a törvényekhez. Hogyan vélekedik ezekről a kritikákról?

Jogász szemmel én ezeket a dolgokat másképpen látom. Először is szerintem nagyon fontos az intézmények döntéseit úgy kommunikálni, hogy azokat az állampolgárok is megértsék. Mert ha megértik, még akkor is könnyebben elfogadják és igazodnak hozzájuk, ha kedvezőtlenek számukra. Szerintem ezen a területen kellene többet fejlődnie az alkotmánybíróságnak. A testületnek úgy kell kommunikálni a döntéseit, hogy a társadalom ezeket megértse, és ne csak politikai hatású határozatok jussanak el az emberekhez. Ugyanis az alkotmánybírósági döntéseknek mindig van legalább két hatása: az egyik értelemszerűen a jogi, a másik a politikai. És ez nyilvánvaló, mert európai államok többségében az alkotmánybíróság nem csak jogi, hanem politikai intézmény is. Én azokkal sem értek egyet, akik kritizálják az alkotmánybírák jelenlegi kinevezési rendszerét. Ez egy átlátható rendszer, a formai követelmények is rendben vannak. A kihívás az, hogy szakmailag, emberileg, felkészültség szempontjából is megfelelő jelölteket nevezzen ki a képviselőház, a szenátus és az elnöki hivatal. Ezért a pártoknak és az államfőnek a felelőssége, hogy milyen színvonalú az alkotmánybíróság. Sokan az amerikai rendszert éltetik, ahol a legfelsőbb bíróság az alkotmánybíróság szerepét is betölti. De azt is el kell mondani, hogy az Egyesült Államokban is az elnök nevezi ki a szenátus jóváhagyásával a legfelsőbb bíróság tagjait. Az amerikai elnök pedig nem szépségversenyt nyert, hanem egy politikai versenyt, egy párt jelöltjeként. Ami a hazai rendszertől eltér az amerikai kinevezéseknél: a bírójelölteknek van egy nyílt profiljuk, a társadalom tudja, hogyan gondolkodnak bizonyos kérdésekben, a meghallgatásuk is sokkal alaposabb. Tehát az egész rendszer sokkal átláthatóbb. Azzal sem értek egyet, hogy csak bírók vagy ügyészek lehessenek alkotmánybírók, mert a bírók egy külön hatalmi ágat képviselnek. Ezért még egyszer mondom, nálunk nem a rendszerrel van baj, nem is a formai követelményekkel, hanem a pártok által kiválasztott jelöltek alkalmasságával.

Huszonhárom éve tagja a diszkriminációellenes tanácsnak és 20 éve vezeti ezt az intézményt. A két évtized ezelőtti indulása óta mennyire vált a CNCD a diszkrimináció és a gyűlöletbeszéd elleni fellépés hatékony eszközévé?

A tanács 2002-es létrehozása után az első időszakban évente alig ötven, különböző diszkriminációs ügyekben hozott határozatunk került a bíróságokra. Most mintegy ezer olyan határozatunk van, amiket nem fellebbeztek meg, és még körülbelül 3500-4000 vár bírósági megerősítésre. Az intézmény fontos szerepet játszott olyan szempontból is, hogy kikristályosodott egy diszkriminációval, esélyegyenlőséggel és gyűlöletbeszéddel kapcsolatos joggyakorlatot a bíróságokon. A diszkriminációról egyre többen hallanak a társadalomban, tehát volt egy tudatosító szerepünk. Egyre több eset kerül felszínre, már nem hajlamosak annyira az emberek elhallgatni ezeket. Persze még mindig sokkal több diszkrimináció történik, mint amennyit jelentenek. Szerintem fontos az is, hogy konfliktusmegelőző tevékenységet folytattunk. Az intézményt ugyanis euroatlanti integrációs megfontolásokból hozták létre, az eredeti szándék szerint a nemzeti kisebbségek jogainak diszkriminációellenes megközelítésből történő védelmére 2002-ben, két évvel a diszkriminációellenes törvényt elfogadása után. Persze utólag kiterjesztették a hatáskörét.

A tanács többségi szavazattal állapítja meg a diszkriminációt és dönt a szankciókról. Határozatai megtámadhatók a bíróságon. Körülbelül milyen arányban válnak jogerőssé a CNCD döntései?

Volt olyan évünk is, hogy a határozataink 93-95 százalékát megerősítették a bíróságok, volt olyan évünk, hogy a nyolcvan százalékát. Tehát olyan 80 és 95 százalék között. Ez azt jelenti, hogy jogilag megalapozott döntéseket hozunk.

Az intézmény hatékonysága gondolom a szankcióinak elrettentő erejében is mérhető. Sikerült-e elérni azt a húsz év alatt, hogy a jogalkotók, intézményvezetők, politikusok jobban odafigyeljenek a diszkriminációmentesség elvére?

Véleményem szerint igen. Egyrészt az elmúlt 23 évben több jogszabályt és törvénymódosítást is elfogadott a parlament ezen a téren. Másfelől gyakran marasztaltunk el intézményvezetőket, képviselőket, szenátorokat, államfőket, közéleti szereplőket, akik szerintem idővel jobban megtanultak vigyázni a szájukra. A mentalitásváltás nem megy könnyen, azért válságállapotokban visszalép a társadalom. Ez történt a Covid, a pénzügyi válság vagy az energiaválság idején is. Ezekben az időszakokban az előítéletek felszínre törnek, a gyűlöletbeszéd sokkal intenzívebb. De úgy gondolom, hogy fontos szerepet töltött be a tanács a konfliktusok megelőzésében, és egyensúlyban tudtuk tartani a társadalmat.

Húsz év alatt sokat változott a társadalom, a gyűlöletbeszéd részben az online térbe költözött. Mennyire sikerült alkalmazkodnia ehhez az intézménynek?

Elsőként mondtuk ki 2012-ben, hogy a közösségi oldalakon terjesztett tartalmakat szankcionálni kell, ha kimerítik a gyűlöletbeszéd fogalmát. Határozatunkat a legfelsőbb bíróság is megerősítette. Átvette azt az érvünket, hogy az online felület is nyilvános térnek számít. Tehát lényegében azt az elvet vittük be a bírói joggyakorlatba, hogy ami az offline-ban törvénysértő, az az online-ban is az. Ezt az elvet követte az Európai Unió is a digitális szolgáltatásokról szóló jogszabálycsomag elfogadásakor, illetve a román parlament is tavaly, amikor elfogadta az erről szóló törvényt.

Hányszor módosult az intézmény működésének alapját képező 2000-es sürgősségi rendelet az elmúlt 25 évben?

Az én elnöki mandátumaim alatt háromszor módosult a diszkriminációellenes törvény. Létrehozásakor a CNCD még a kormány fennhatósága alatt működött. Az első és legfontosabb módosítás 2007-ben történt, amikor uniós kérésre a parlament alárendeltségébe került az intézmény. Akkor átláthatóan, az ENSZ elvei alapján szerveztük meg az intézményt, ami a független emberjogi intézmények számára egy alapkövetelmény. Tavaly az Európai Unió elfogadott két irányelvet ebben a kérdésben, és azokat is alkalmazzuk.

A diszkriminációellenes tanács 23 év alatt nagyon sok határozatot hozott. Melyek okozták a legtöbb fejtörést a testületnek, melyek voltak a legérzékenyebb ügyek?

Például a vallásoktatáshoz kapcsolódó döntéseink: a vallásórák helyzete a közoktatásban, a gyermekek beíratása a vallásórákra, az egyházi szimbólumok jelenléte az iskolákban. A valláshoz kapcsolódó ügyek mindig érzékenységet sértettek. Érzékeny kérdés az is, hogy hol van a szólásszabadság határa, főleg akkor, amikor parlamenti politikusok, miniszterek vagy éppen az államelnök esetében kell erről dönteni. Kényes ügy volt a fogyatékkal élő gyermekek helyzete az oktatásban, a szexuális kisebbségek kérdése, vagy akár a kisebbségi anyanyelvhasználat. Ezek mind kihívások voltak.

Néhány évvel azután, hogy az intézmény a parlament alárendeltségébe került, és a CNCD tagjait a parlament, tehát a pártok nevezték ki, nyilvánosan arra panaszkodott, hogy a tanács túlságosan átpolitizált. Ez mennyire változott az idők folyamán?

Említettem, hogy Románia egy nemzetközi elvárásnak tett eleget a testületi tagok kinevezési eljárásának módosításával. Azt mondanám, hogy a tanács tagjainak naponta kell vizsgázniuk függetlenségből, és nem mindig kapnak átmenő jegyet. Sajnos valóban volt olyan időszak, amikor a politikai háttér felülírta a jogi szempontokat, de ez ma már nem jellemző.

A húsz év alatt a tanács számos intézményt, vállalatot, labdarúgóklubot, véleményformálót, politikust, köztük állam- és kormányfőket is szankcionált, számos döntése nagy sajtóvisszhangot kapott. Emiatt nyilván számos támadás is érte CNCD-t. Lehet-e úgy fogalmazni, hogy folyamatosan félelemkeltő légkörben dolgozott a testület?

A nyomásgyakorlások elviselése szerepel a munkaköri leírásunkban. Elpanaszolhatnám, hogy az elmúlt években számos durva üzenetet kaptam, főleg online felületen. Ezeket a helyzeteket kezelni kell, és számomra ez már nem jelent kihívást. Nem kell szeretni ezt az intézményt, a tanács tagjait, elég, ha tisztelnek minket.

De 2012-ben a nyílt utcán lökdösték, néhány nappal azután, hogy a CNCD elmarasztalta a Steaua labdarúgóklubot egy ügyben. Azért ez már túllépett minden határt. Ezt hogyan lehetett kezelni?

Akkor lényegében megfenyegettek, de nem álltam le vitatkozni az agresszorokkal, továbbálltam. Feljelentést tettem, de az ügyészek lezárták az eljárást, mert nem találták meg a tetteseket. Megtörtént az is három éve, hogy Bukarest központjában a belügyminisztériummal szemben lévő buszmegállóban valaki vagy valakik felfestették a „Halál Asztalosra!” üzenetet. Feljelentésem után hat hónapig még ott volt az üzenet. Hiába van rengeteg kamera van a környéken, és ezt az ügyet is megoldatlanul lezárták.

Soha nem fordult meg a fejében, hogy a visszavonuljon a közéletből?

Nem fordult meg. Egy adott pillanatban persze azon már elgondolkoztam, hogy ennyi év folyamatos kommunikálás és válságkezelés után rám férne egy váltás, és az intézménynek is jót tenne egy változás. Tehát arra már gondoltam, hogy nem innen fogok nyugdíjba vonulni. De arra nem, hogy fenyegetések vagy nyomásgyakorlások miatt visszavonuljak.

A 2012-es incidens, gondolom, hogy a legkellemetlenebb emlékek közé tartozik. Mi az, ami sikerélményt jelentett az elmúlt 20 évben?

Miután kineveztek alkotmánybírónak, sokan megkerestek, hogy megköszönjék a diszkriminációellenes tanácsnál végzett munkámat. Jobbára olyan személyek, akik számára kedvező döntéseket hozott az intézmény. Volt köztük például egy anyuka, aki elmondta, hogy tizenvalahány évvel ezelőtt a tanács egy olyan döntést hozott, ami segítette a fogyatékkal élő gyermekét abban, hogy az első osztályban ne közösítsék ki a társai és ne rúgja ki az iskola. Ez a gyermek ma már egyetemista és egy nagyon versenyképes felnőtté vált. Ezek a visszajelzések számítanak nekem, nem az, hogy elmarasztaltunk egy-egy politikust, aminek nagy hírértéke volt, és mindenütt megjelent. A fogyatékkal élő gyerekek ügye az elmúlt húsz évben nekem mindig nagyon fontos volt.