Lakókocsival járják Európát, hogy megértsék, miért és hogyan élnek romániaiak milliói több ezer kilométerre otthonról

A májusi elnökválasztás körül talán minden korábbinál nagyobb figyelem övezte a román diaszpórát, 2020 óta ugyanis nyilvánvalóvá vált, hogy a szélsőjobboldali pártoknak egyre jelentősebb itt a szavazóbázisa. Mivel az európai uniós tagállamok közül Romániának van az egyik legnagyobb diaszpórája, mintegy 5,7 millió emberrel, ennek hatása egyáltalán nem elhanyagolható. Elena Stancu újságíró és Cosmin Bumbuț fotográfus már évek óta egy lakókocsiban élve dokumentálták Teleleu.eu nevű oldalukon a romániai mélyszegénységet, családon belüli erőszakot és börtönéletet, amikor az állandóan felbukkanó távol élő, külföldön dolgozó családtag nyomában elindultak Európába, hogy megértsék a tömeges kivándorlás sokféle és összetett jelenségét. 2019 óta 12 országot jártak be, az összegyűjtött történetekből pedig kiállítást szerveztek Kolozsváron, a Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál alatt. Nomád újságírásról, a diaszpóra kiszolgáltatottságáról, az ortodox egyház szerepéről és a lehetséges megoldásokról beszélgettünk.

Egyik korábbi szövegedben írod, Elena, hogy „arra a következtetésre jutottam, hogy Romániában nem lehet tisztességes újságírást csinálni, csak, ha igazán akarod és hajlandó vagy áldozatokat hozni”. Mi volt az a pont, amikor világossá vált számotokra, hogy milyen újságírást szeretnétek csinálni és mit éreztetek áldozatnak az elmúlt években?

Cosmin Bumbuț: 2013-ban nyertem egy újságírói ösztöndíjat a Carter Központtól, ami azt jelentette, hogy attól fogva több időt kell terepen töltenünk. Ez nekem nem volt probléma, mert szabadúszóként dolgoztam, de Elenának igen, mert akkoriban főszerkesztő-helyettes volt a Marie Claire-nél. Megvásároltuk a lakókocsit és kipróbáltuk, elkezdtünk dolgozni néhány témán, majd azt az elég radikális döntést hoztuk, hogy egy évig a lakókocsiban fogunk élni, hogy becsületesen meg tudjuk valósítani a projektet, amit a Carter Központ támogatott. Miután befejeztük, rájöttünk, hogy az az újságírás, amit a lakókocsiban élve tudunk csinálni, sokkal mélyebb, intimebb és elkötelezettebb, mint amit azelőtt egy-két nap vagy pár óra terepmunkával meg tudtunk valósítani.

Elena Stancu: Amikor a Marie Claire-nél dolgoztam, voltak frusztrációim, ahogy Cosminnak is, amiatt, hogy nem tölthettünk elég időt terepen. A terepmunka pénzbe kerül, és ha mehettünk, akkor egy-két napnál többet nem maradhattunk. Rájöttünk, hogy ez nem elég ahhoz, hogy mélységében feldolgozz vagy megérts egy témát. Amikor a lakókocsiba költöztünk, minden megváltozott, akármennyit ülhettünk terepen, mert a szállás ingyen volt, az ételt a szupermarketből szereztük be. Ez segíti az újságírást, de nyilván áldozatokkal jár. És itt nem csak a kényelemre gondolok – a lakókocsival ugyanis elveszítjük egy lakás kényelmét, én például lavórban mosok hajat, háromnaponta gondolkodnunk kell azon, hogy hogyan jutunk vízhez, hová ürítjük a vécé tartalmát, miközben más újságíró kollégáknak nem kell azon agyalniuk, hogy mondjuk honnan szereznek vizet a zuhanyzáshoz. Ennél nehezebb volt viszont az, hogy 2019 óta, mióta elkezdtük dokumentálni a diaszpórát, nagyon sokáig voltunk távol a barátoktól, családtól. Ez sokkal nagyobb áldozat volt mint a kényelmünk feladása. Amikor az újságírásról írtam, erre gondoltam, valójában nincs rendben az, hogy ekkora áldozatokat kell hoznod csak azért, hogy újságírással foglalkozz, ez ugyanolyan mesterség kellene legyen, mint bármelyik másik.

A fotózás szempontjából van valamilyen következménye annak, hogy ilyen kis helyen éltek, le kellett mondani valamilyen felszerelésről?

Cosmin Bumbuț: Minimális felszerelést használtam már akkor is, amikor divat- és reklámfotózással foglalkoztam, nem hiszem, hogy lemondtam volna valamiről… egy fényképezőgépet és 2-3 objektívet használok, stúdióvakukat már rég nem használok, csak egy kis vakum van az autóban. Ellenkezőleg, az volt számomra nehezebb a lakókocsiban, hogy nyomtatót és papírt is kellett vinnünk magunkkal, ami elfoglalja a csomagtartó egyötödét. A munkánkat és az utazásunkat ugyanis nagyrészt az olvasóink adományaiból finanszírozzuk, ezekért cserébe pedig minden hónapban egy-egy képeslapot küldünk onnan, ahol épp vagyunk. Havonta kb. 5 napot azzal töltünk, hogy kinyomtatjuk, megírjuk, aláírjuk és postázzuk a képeslapokat. És ajándékozni is szoktunk képeket. A nyomtatás egyébként nekem személyesen is fontos, kapcsolódom a fizikai képhez... képernyőn egyszer megnézem a képet, de amikor a kezemben tartom, egy szép papíron, az más, akkor már gyűjthető tárggyá válik.

A legnehezebb az újságírói munkában az, hogy meggyőzd az embereket, hogy beszéljenek veled vagy hagyják magukat lefotózni. A Teleleu.eu több mint egy évtizede után ti ezt hogy látjátok, ez továbbra is nagy kihívás?

Elena Stancu: Igen, ez mindig kihívás. Talán könnyebb dolgunk volt a diaszpóra-projekt utolsó részében, amikor már tudták, hogy min dolgozunk és hallottak a projektről. Például ez volt a helyzet az egyik legfrissebben dokumentált anyagunkkal, a montpellieri onkológus orvosnő történetével, ő már tudott rólunk, ismerte Cosmint, ebben az esetben könnyebb dolgunk volt. De ha mezőgazdasági munkások vagy építkezési munkások közé megyünk, minden alkalommal beletelik egy kis időbe, amíg elnyerjük az emberek bizalmát, nehezen nyílnak meg, nehéz valakit befogadni az intim szférádba.

Amit pedig nemrég, a májusi választások alkalmával megfigyeltünk, amikor Bécsben kérdeztük a szavazókat, az az, hogy sokkal többen elutasítottak, mint máskor. Nem világos számomra még, hogy a Romániában élőkre is jellemző-e ez a bezárkózás, és most kicsit nehezebb-e meggyőzni az embereket, hogy szóba álljanak veled... valószínűleg az is közrejátszik ebben, hogy a romániaiak elvesztették a bizalmukat a sajtóval szemben. Tartok tőle, hogy még zártabb lesz a társadalom.

Kialakult már egy forgatókönyvetek arról, hogy hogyan mutattok be egy-egy történetet? Megpróbáljátok bejárni a szereplők minden életterét?

Cosmin Bumbuț: Ami a fotókat illeti, van egy lista a fejemben, hogy miről kellene még kép. Filmesen gondolkodom, mert a filmművészetin tanultam, számba veszem, hogy milyen képkockákra van még szükségem, totálokra, közeliekre, portrékra... vagy milyen helyzetekre, például családi fotókra vagy arra ahogy alszanak, ahogy esznek, ahogy munkába mennek, dolgoznak, ahogy a szabadidejüket töltik. Amikor már mindezeket a felvételeket összegyűjtöttük, és Elenának sikerült minden kérdést feltennie, úgy tekintjük, hogy elvégeztük a munkánkat.

Mennyire volt nehéz a munkakörülményeket dokumentálni? Hogyan viszonyultak hozzátok a munkavezetők, főnökök?

Elena Stancu: Ez mindig kihívás. Volt, amikor könnyű dolgunk volt, például az onkológus orvosnő esetében sokkal egyszerűbb volt bejutni a műtőbe, mint gondoltuk, persze beöltöztettek tetőtől-talpig és fertőtlenítettek, de beengedtek, ami meglepett. Az építkezési munkásoknál nehezebb volt, mert ők különböző építkezéseken dolgoztak, az egyik épület például talán a NATO-nak készült és ott különböző biztonsági akadályokba ütköztünk, de volt, ahol lazábban vették. Dániában nagyon egyszerű volt, ott nagyon nyitott a társadalom, könnyen bejutottunk bármilyen gyárba. Németországban viszont az egyik farmról elég agresszíven kidobtak, egy másiknál pedig a tulajdonos kedves volt és még azt is megengedte, hogy leparkoljuk a lakókocsinkat. Ugyanígy Spanyolországban is. De ez állandó tárgyalást jelent, sok türelem kell hozzá és nem szabad megharagudni, ha valahonnan kitesznek. Olaszországban például kiraktak egy salátacsomagoló üzemből, mert Cosmin a futószalagon fotózott valamit és erre azt mondták, hogy ipari kémek vagyunk.

Írtatok visszaélésekről, kizsákmányolásról is. Ezekben az esetekben gondolom még nehezebb volt bejutni az érintett munkatelepekre.

Elena Stancu: Éppen Németországban történt, annál a farmnál, ahonnan kiraktak, hogy felvettük a kapcsolatot néhány ott dolgozóval, és kiderült, hogy a főnök fizikailag bántalmazta az egyik fiatal fiút, miután panaszkodtak a munkakörülmények miatt, majd szélnek eresztette őket. Ez nehéz helyzet, mert ezek az emberek nem beszélik az ország nyelvét, nem tudják, hová menjenek, és ilyenkor nem csak a munkájukat, hanem a szállásukat is elveszítik. Miután beszéltünk velük, megpróbáltuk újra felvenni a kapcsolatot a gazdálkodóval, de amikor meghallotta, hogy a visszaélésről van szó, nem akart szóbaállni velünk.

Voltak olyan esetek, amikor a munkátok nyomán eljárás indult valamilyen ügyben, a hatóságok konkrét lépéseket tettek?

Elena Stancu: Ebben a konkrét esetben a panaszosok eljutottak egy civil szervezethez, amelyik segített nekik jogi lépéseket tenni a munkáltató ellen, de ez sokkal inkább ennek a civil szervezetnek volt az érdeme. Nem tudom, hogy mennyire volt konkrét következménye egy eset feltárásának. De szeretjük azt gondolni, hogy az ilyen típusú anyagok, amelyekben például az Olaszországban dolgozó „badanték” (idősápolók, szerk. megj.) helyzetét mutatjuk be, megváltoztatja a szemléletet és azt, ahogyan a román állam a diaszpóra érdekeit képviseli. Tulajdonképpen két állam közötti egyeztetésen múlik a helyzetük. Jelenleg mind Olaszország, mind Románia tolerálja, hogy a badanték a szürke zónában dolgozzanak, csak egy részüknek van szerződése, és napi 24 órás munkára nyilván nem lehet szerződésed. Olaszországban jelenleg 120 ezer romániai nő dolgozik hivatalosan idősápolóként, de a civilek szerint valójában legalább kétszer ennyien vannak. Azt reméljük, hogy az anyagaink az általános szemléletben hoznak majd változást, nem feltétlenül csak egy-egy elszigetelt esetben.

Hat és fél év hosszú idő, és ha jól értem, eredetileg rövidebbre terveztétek a projektet. Miért hosszabbítottátok meg?

Cosmin Bumbuț: Tévesen becsültük meg az időt... eredetileg egy évig terveztünk a diaszpórával foglalkozni. De ez nem olyan, mintha szállodában szállnál meg és utaznál ide-oda. Minden esetben beletelt egy kis időbe, amíg anyagot gyűjtöttünk, megszerkesztettük azt, amit a mi oldalunkon tettünk közzé, és azt, amit egy ideig a Libertateának, majd a Hotnewsnak küldtünk. Sok időbe telt az anyaggyűjtés, és ehhez hozzáadódott az az idő is, ami ahhoz kellett, hogy az autóban élhessünk: a parkolóhely, a víz vagy az áramforrás keresése. A végére rájöttünk, hogy a két helyszín között kereséssel eltöltött idő volt az, amivel előre sosem számoltunk. És hát amikor jó történetekre találsz, nem jön, hogy gyorsan továbbállj, inkább megpróbálsz minél több anyagot gyűjteni.

Elena Stancu: Az eperszedőknél például egy történet helyett végül vagy harmincat gyűjtöttünk és egy hét helyett egy hónapot töltöttünk velük. És mindenhol nagyjából így történt. Az építkezési munkásoknál is egy hetet terveztünk maradni, aztán hat hónap múlva ocsúdtunk fel…

Cosmin Bumbuț: Ugyanez volt Dániában is, terveztünk egy anyagot egy hajógyári munkásról, beszéltünk a főnökkel, aki aztán elküldött egy másik hajógyárba, ahol egy nagy csapat romániai vendégmunkás dolgozott, rajtuk keresztül eljutottunk egy halfeldolgozó üzembe, innen egy templomba, ahol egy román pópával beszéltünk, aki hegesztőként is dolgozik, és így jutottunk történetről történetre, amelyek mind érdekesek voltak. Hatalmas nyitottságra találtunk itt.

Elena Stancu: El sem tudom képzelni, hogy milyen ott újságírónak lenni. Mindenre pozitív választ kapsz. Be akarsz menni egy iskolába? Rendben!

Cosmin Bumbuț: A hajógyárat fentről is szerettem volna fotózni, és kérdeztem, hogy használhatok-e drónt. Azt mondták, hogy persze. Kérdeztem, hogy kell valamilyen engedély? Mondták, hogy nem, nyugodtan csináljam. Elmentünk egy iskolába is, ahol valaki románt tanított a vendégmunkások gyerekeinek. Megkerestük a vezetőséget, hogy romániai újságírók vagyunk és szeretnénk bemenni az iskolába, még igazolvány sem volt nálunk, de mondták, hogy persze, menjünk. Mindenhol hasonlóan fogadtak.

Elena Stancu: Nekünk, akik Romániából jöttünk, ahol rendszerint kérdőre vonnak, hogy mit keresel itt, mit filmezel, mit fotózol, várj, megkérdezem a főnököt, hozz egy írásos engedélyt, hihetetlen volt egy olyan társadalomban végezni a munkád, ahol megbíznak benned és nem abból indulnak ki, hogy rosszban sántikálsz.

Mikor merült fel bennetek a választás témája a diaszpórával összefüggésben? Már 2020-ban meglepetést okozott, hogy a Románok Egyesüléséért Szövetség (AUR) fiatal pártként megszerezte a harmadik helyet a külföldi szavazatok között, majdnem azonos helyen végzett, mint a Nemzeti Liberális Párt (PNL). 2024 novemberében, a később érvénytelenített elnökválasztáson a szélsőjobboldali Călin Georgescu 43 százalékot gyűjtött a diaszpórában, a kizárása után pedig George Simionra szavazott a többség.

Elena Stancu: Amikor elhatároztuk, hogy ezzel a projekttel fogunk foglalkozni, Romániában tüntetések voltak a büntető törvénykönyv módosítása ellen. És akkoriban is egymás után következtek a választások, mint most 2024-2025-ben, az európai parlamenti választás volt az első, 2019-ben. Akkor Spanyolországban voltunk, és bár nem gondoltuk, hogy a projektünk később ennyire erős politikai dimenziót kap, dokumentáltuk a szavazást is. Elcsíptünk egy történelmi pillanatot: az EP-választásokon a szokásosnál többen vettek részt a diaszpórában, mert a szavazatukkal tiltakoztak Dragnea és a PSD ellen és mivel nem volt elég külföldi szavazókörzet és sok volt a papírmunka, hatalmas sorok alakultak ki. Agresszió, betört ajtók is voltak, az emberek dühösek voltak, mert nem szavazhattak, miután órákig várakoztak a dél-spanyolországi hőségben. Ezután változtatták meg a törvényt, 2020 óta lehet három napon át szavazni a külföldi szavazókörzetekben, és sokan megpróbáltak szerepet vállalni a választásokban, például szavazókörzeteket nyitottak, nyilván a külképviseletekkel együttműködésben, akár orvosi rendelőkben, egyházi terekben.

Az USR-PLUS is csalódást okozott a választók körében, a diaszpóra láthatatlannak érezte magát és ez hatalmas frusztrációt eredményezett. Ebben a politikai kontextusban a 2020-as parlamenti választásokon olyan eredményt ért el az AUR, amely mindannyiunkat meglepett. Ez fontos jel volt. Akkor már írtunk arról, hogy

nagyon sok román állampolgár olyan gazdasági kivándorló, aki nem azért érkezik egy országba, hogy beilleszkedjen, hogy ott éljen, hanem csak azért, hogy ott dolgozzon, és ez fontos különbség.

Nekik számos konkrét megoldatlan problémájuk van azokban a közösségekben, ahonnan származnak: Moldvában ma is léteznek olyan falvak, ahol nincs szennyvízelvezetés, gond van az utakkal, az iskolákkal, a tanulók szállításával, a családon belüli erőszakkal – hiszen a badanték közül sokan családon belüli erőszak elől menekülnek külföldre. Időközben a PSD-PNL koalíció is erős csalódást okozott, a diaszpórában élők frusztrációi egyre gyűltek. Így jutottunk el a 2024-es választásokig, amit ideológiai szempontból értelmeztek, de mi úgy gondoljuk, hogy ez nem ideológiai szavazás, hanem protestszavazás a politikai osztály és a hatalmat 35 éve gyakorlók ellen. Nem valamire szavaztak, hanem valami ellen.

Tehát szerinted nincs arról szó, hogy az euroszkepticizmus vagy az LMBTQ-ellenesség egyre elterjedtebb a diaszpórában?

Elena Stancu: Vannak erős előítéleteik, ezekben a közösségekben lehet homofóbiával találkozni, csakhogy mondjuk a belgiumi építkezésen dolgozó munkások közösségének nem jutna eszébe a melegjogokat firtatni, ha valaki nem pendítené meg ezeket a húrokat. De éppen azért, mert nagyon konzervatív, kis közösségekből származó emberekről van szó, könnyű elérni, hogy ezekre a témákra rezonáljanak, könnyű kitalált ellenséggel riogatni őket. Így válik „ellenséggé” az LMBTQ-közösség vagy az erkölcstelen, hitevesztett Nyugat. Ezek mind olyan félelmek, amelyek nem a sajátjaik, hanem valaki előidézte bennük.

Ami az euroszkepticizmust illeti, épp most, amikor a választások alatt Bécsben beszélgettünk a szavazókkal, Cosmin kérdezte néhányukat, hogy külföldön dolgozóként hogyan szavazhatnak valakire, aki nem ért egyet az Európai Unióval és a szabad mozgással, hiszen ez érintheti az ő jogaikat is, és azt mondták, hogy ez nem igaz, nem mondott ilyesmit, a híradók hazudnak. Hiába mutattuk, hogy itt a felvétel Georgescuval és Simionnal, amint erről beszélnek, azt válaszolták, hogy ez nem igaz. Nagyon nehéz az ilyen erős meggyőződést megváltoztatni, amely szelektív tájékozódáson vagy dezinformáción alapul. Csak azt az információt fogadják el, amit megfelelőnek tartanak: úgy gondolják, hogy az LMBTQ az ellenség, de nem hiszik, hogy Simion vagy az AUR euroszkeptikus és megváltoztatná Románia viszonyát az Európai Unióval.

Mit lehetne tenni annak érdekében, hogy átlépjünk azon a falon, ami a hasonló erős meggyőződések miatt húzódik a romániai társadalomban és a diaszpórában is?

Elena Stancu: Egy ember meggyőződéseit nagyon nehéz megváltoztatni, de azokat a konkrét problémákat, amelyeket korábban említettem, egy funkcionális államnak meg kellene tudnia oldani. Például a szennyvízelvezetést vagy az iskolások szállítását, ami valójában nem ingyenes Romániában, hiszen bérletet kell fizetni, amit majd pár hónap múlva részben elszámolnak neked, de Romániában sok család van, akinek nincs pénze előre fizetni. Ezek a konkrét problémák vezetnek a migrációhoz: nincs egyenlő hozzáférés sem az iskolához, sem az orvosi ellátáshoz. Ezen változtatni kell. Emellett az elmúlt években rájöttünk arra is, hogy hiányoznak a kulturális központok, ahová azok a fiatalok járhatnának, akik már a diaszpórában születtek és nőttek fel, de kapcsolatban szeretnének maradni az országgal. Nem jó, ha ezt a szerepet a templomok veszik át, ez veszélyes. Emellett szükség lenne a diaszpórában olyan sajtóra is, amely foglalkozik a mindennapi problémákkal, más információkat is kínál, mint a TikTok. A közösségi médiát pedig szabályozni kellene, de ez már nem csak romániai, hanem uniós szintű probléma.

Miért veszélyes, ha az egyház az egyetlen, amelyik válaszol a külföldön élők közösségi igényeire?

Elena Stancu: Mert sajnos az egyház, nem csak a diaszpórában, hanem Romániában is, ezeket a nagyon konzervatív eszméket terjeszti. Nyilván mindenkinek joga van a valláshoz és a hite gyakorlásához, de az ortodox egyház diskurzusa sok helyzetben megszegi az emberi jogokat, például akkor, amikor szexuális kisebbségekről van szó, vagy azokról a nehézségekről, amelyekkel egy nőnek Romániában szembe kell néznie. Eszembe jut egy eset, amin még Romániában dolgoztunk, mielőtt útra keltünk volna Európába: felkerestünk egy közösséget, ahol egy férfi megölte az élettársát, akit évek óta vert és bántalmazott az emberek szeme láttára. Interjút készítettünk a közösség több tagjával, az áldozat anyjával és az elkövető családjával is, és többek között a pappal is. Ő volt az, aki megkeresztelte az áldozatot, majd el is temette. Azt mondta, hogy igen, az áldozat felkereste őt, de ő azt tanácsolta neki, hogy tűrjön és imádkozzon többet... veszélyes, ha egy ilyen papnak hatalma van, itt már nem spiritualitásról és a valláshoz való jogról van szó, hanem emberi jogokról és a nők jogairól. Ha ez az egyház értékrendje, és az egyház veszi át a kulturális vezető szerepét egy közösségben, az veszélyes lehet, mert táplálhatja azt a diskurzust, amely az ellenségképre épül, az ellenségre, aki mindig más mint mi, akit nem ismerünk.

Hogyan viszonyulnak a nemzeti identitáshoz azok a fiatalok, akik már külföldön születtek vagy ott nőttek fel? Mennyire tapasztaltátok azt, hogy szükségét érzik annak, hogy például templomba járjanak?

Elena Stancu: Nagyon változatos történetekkel találkoztunk. Olaszországban, Forliban megismertünk néhány 20 és 30 év között fiatalt, akik egyfajta identitásválságban voltak, érezték annak a szükségességét, hogy egy nemzethez vagy egy kultúrához tartozzanak. Így nem feltétlenül spirituális, hanem inkább társadalmi igény miatt tömörültek a templom körül, azért mert itt találkozhattak más fiatalokkal, akik hozzájuk hasonlóan megtapasztalták a migrációt, itt találkoztak egymással a szüleik is, karácsony előtt kolindálni mentek, románul énekeltek, ami örömet szerzett nekik. Itt Forliban egyébként egy nagyon vagány pap foglalkozott velük, de könnyen lehetett volna olyan pap is, aki megpróbálta volna politikailag befolyásolni őket.

Találkoztunk olyan fiatalokkal is, akik nem jártak templomba. Angliában ismertünk meg egy orvosi asszisztens párt, akiknek a fia Oxfordban egyetemi hallgató, és ő is egyfajta identitásválsággal szembesült, és nem volt a közelében olyan román közösség, amelyhez csatlakozhatott volna. Számára például megoldást jelenthetne egy kulturális központ. Kár lenne lemondani ezekről a fiatalokról, mert fontos erőforrást jelenthetnének Románia számára, hozzájárulhatnának a romániai társadalom fejlődéséhez akkor is, ha külföldön élnek.

Mivel töltődtök fel a sok nehéz élettörténet dokumentálása közben?

Elena Stancu: Az utóbbi időben nem nagyon volt alkalmunk feltöltődni, eléggé lemerülőben vagyunk (nevet).

Cosmin Bumbuț: Én tájképfotózással szoktam feltöltődni, amikor megérkezünk valahová. Igyekszünk szép helyeken megállni, tengerpartokon, ahol lehet kicsit lazítani és egyetlen ember sincs a kamerám előtt.

Elena Stancu: Nekem nehezebb kilépni a történetekből, mert újraélem őket, amikor leülök átírni az interjúkat... Elég zsúfolt időszakunk volt, mióta hazatértünk, bár azt hittük, hogy majd itthon fogunk feltöltődni, de elhalasztották a választásokat, készültünk a kiállításra, nagyon sokat beszéltünk is a választásokról és a diaszpóra helyzetéről. De talán majd júliusban.

Vissza fogtok még térni a külföldi román közösségekbe?

Cosmin Bumbuț: Igen, de egyelőre szeretnénk Romániában dokumentálni azokat a közösségeket, ahonnan emberek mentek el külföldre dolgozni. Szeretnénk folytatni egy régebbi történetet, visszatérnénk egy corcovai kazánkészítő roma családhoz, akikről dokumentumfilmet is forgattunk. Geo most építkezésen dolgozik Belgiumban, a sógora pedig epret szed ugyanott. Láttuk őket külföldre indulni, de még sosem voltunk ott, amikor éppen hazatértek, és most augusztusban hazajönnek vakációzni. Aztán egy helyben kell maradnunk kicsit, hogy megszerkesszük a könyvet, amit hat évvel ezelőttre ígértünk.