Pénteken helyezték végső nyugalomra Szilágyi Júliát Kolozsváron

Pénteken délben a kolozsvári neológ zsidó temetőben helyezték végső nyugalomra Szilágyi Júlia esszéírót, irodalomkritikust, egyetemi oktatót. A gyászszertartást a Kolozsvári Zsidó Hitközség előimádkozója celebrálta. Beszédet mondott Zádor András, a hitközség tagja, helytörténész, valamint Vig Emese, a Transtelex főszerkesztője. Rövid szöveggel búcsúzott tőle fia, Szilágyi-Gál Mihály is. Utolsó útjára elkísérték író- és tanártársak, tanítványok, tisztelők, ismerősök, a hitközség tagjai és barátai.

Zádor Andrást, aki a kolozsvári zsidóság történetéről több kötetet írt, nyolc évtizedes ismeretség fűzte Szilágyi Júliához, és búcsúbeszédében felidézte gyermek- és fiatalkorának meghatározó eseményeit. Beszélt arról, hogyan sikerült elkerülnie a deportálást, amikor 1944 májusában édesanyjával átszökött a magyar-román határon. Felidézte a diktatúra éveinek megpróbáltatásait, majd azt is, hogyan kapcsolódott be Szilágyi Júlia a rendszerváltás után a hitközség kulturális életébe. Karácsony Benőről tartott ismeretterjesztő előadásokat, saját emlékirataiból olvasott fel a közösségi rendezvényeken. Utoljára virtuálisan volt jelen egy könyvbemutatón, ahol Lőwy Dániel Sárga csillag Kolozsváron című könyvének második kiadását mutatták be, és ahol fia, Szilágyi-Gál Mihály kérdezte a szerzőt. Szilágyi Júlia üzenetét ekkor videófelvételről játszották be.

A Szilágyi-Gál Mihály által felolvasott rövid szöveg, tulajdonképpen egy Szilágyi Júlia által lejegyzett gondolat volt, amit az esszéíró egy évvel korábban, 2024 márciusában vetett papírra. Üzenetében a család zsidó örökségére hívta fel fia figyelmét, egyben továbbadva azt a szellemi és erkölcsi hagyatékot, amely egész életét meghatározta:

„Azt akarom mondani neked, fiam, amit nem felejhetsz: mi kijöttünk az egyiptomi rabságból, kijöttünk a sivatagból, kijöttünk az inkvizíciós máglya lángjaiból, kijöttünk a gettóból, kijöttünk az ukrajnai hórabságból, a ránk gyújtott tífuszbarakkból, a gázkamrából. Dávidovicsok vagyunk, Dávid ivadéka, visszük tovább az örökséget. Élünk. Írom ezt 2024 márciusában, itt Erdélyben, és lépek tovább 88 éves csontom és agyam és ereim erejével, és adom neked, a kincs méltó örökösének.”

Ezek a sorok nemcsak családi hagyatékot rögzítenek, hanem a történelemmel való személyes és kollektív számvetést is. Szilágyi Júlia számára az emlékezés mindig felelősség volt – ahogyan életében is harcolt a felejtés és a történelemhamisítás ellen, hangzott el Vig Emese szövegében.

Vig búcsúbeszédében arra emlékeztetett, hogy Szilágyi Júlia háromszoros kisebbségi létben is megőrizte szabadságát: zsidóként, magyarként és nőként, egyedülálló anyaként is hűséges maradt önmagához és szellemi függetlenségéhez. Nem tette le voksát a hatalom oldalán, hanem az emberek mellett állt ki – mindig a szabadság és az igazság mellett. Szavai és gondolatai, amelyeket könyveiben, tanítványaiban és közösségében hagyott hátra, tovább élnek és emlékeztetnek arra a tartásra, amely egész életét jellemezte.

Szilágyi Júlia 1936-ban született Kolozsváron, tanulmányait a Bolyai Tudományegyetemen végezte magyar szakon 1959-ben. Szerkesztőként és kritikusként dolgozott a Dolgozó Nő és a Korunk szerkesztőségében, majd 1992-től a Babeș–Bolyai Tudományegyetem oktatója volt. Esszéi és kritikái számos fontos folyóiratban jelentek meg, többek között az Utunk, Igaz Szó, Valóság, Korunk, Látó, Helikon, Élet és Irodalom, Holmi, Lettre Internationale és Diagonale Est-Vest hasábjain. Munkássága a magyar és világirodalom meghatározó alakjaival foglalkozott, tanulmányokat és esszéket írt többek között René Fallet, Déry Tibor, Denis Diderot, Virginia Woolf és Thornton Wilder műveiről.

Fontosabb kötetei: Jonathan Swift és a XX. század (1968), A helyszín hatalma (1979), Mit olvas ön, Hamlet herceg? (1993), Versenymű égő zongorára (2002), Lehet-e esszét tanítani? (2007), Jegyzetek az akváriumból (2010), Álmatlan könyv (2014), Olvasott idők (2022). Munkásságát számos díjjal ismerték el, többek között a Bethlen Gábor Alapítvány díjával (1990), a Látó-nívódíjjal (1996, 2015), a Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszttel (1997), valamint a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével (2007).

Szilágyi Júlia meghatározó alakja volt a kolozsvári kulturális életnek. Esszéi és gondolatai a kritikai gondolkodás, az irodalom és a történelem összefonódásának lenyomatai, amelyeket tanítványai, olvasói és barátai visznek tovább. Élete és munkássága a szellemi függetlenség, az igazságkeresés és a szabadság iránti elkötelezettség példája marad.