Az aradi példa

Legfontosabb

2024. április 28. – 11:22

Az aradi példa
Az aradi Szabadság-szobor – Fotó: Antonio Francois / Getty Images

Másolás

Vágólapra másolva

Ezelőtt majdnem fél évszázaddal Máriaradnán katonáskodtam hat hónapig, itt tanítottak minket fegyverforgatásra. Nem voltunk messze a határtól, és ha kellett egy képzelt ellenség is, elég gyakran célozgattak a tisztjeink a magyarokra. Az elején nem akartam hinni a fülemnek, hiszen mindkét ország ugyanahhoz a szövetségi rendszerhez tartozott. De szövetség ide vagy oda, rá kellett jönnöm, hogy Európának ebben a részében a történelem többnyire a félelemről szól, félnek egymástól a nemzetek, és ezt nemzedékről nemzedékre örökítik. Errefelé a szabadság is ritkán volt közös, ritkán voltunk képesek összefogni, és ritkán voltunk tudatában annak, hogy az igazi szabadság csakis együtt valósítható meg.

Erdély története valójában folyamatos szabadságharc, és amikor egymás kárára próbálták az erdélyi népek a maguk szabadságát kivívni, kudarc lett belőle, amikor meg kivételesen egymást segítették ebben a küzdelemben, tényleg szabaddá váltak.

1989 után egy ilyen szabadságharc részesei lehettünk mi is, magyarok és románok, az első években főként egymás ellen, utána viszont egyre inkább egymás mellett.

Nem hiszek abban, hogy ki vagyunk szolgáltatva a történelem kénye-kedvének. A történelem irányát erős akarattal igenis meg lehet változtatni. Arad egy ilyen irányváltás példája számomra. Egészen 2004. április 25-ig ez a város az örök magyar balsorsot juttatta eszünkbe. Pedig Arad addig sem csak ennyi volt, hanem a polgárosodás, a modernizáció egyik jelentős központja. De az itt kivégzett tizenhárom szabadsághőst nem felejthettük. És nem is fogjuk elfelejteni. Ám az elmúlt évtizedekben megfogalmaztunk Aradon egy másfajta üzenetet is: hogy akárhányszor fojtották is vérbe ezeken a tájakon az egyik vagy másik nemzet szabadságharcát, nekünk ezt a küzdelmet nincs jogunk abbahagyni.

Ha elszántak vagyunk, ha tisztességes a cél, előbb-utóbb igazunk lesz.

Ma már nemcsak gyásznapunk van minden évben ebben a városban, hanem ünnepnapunk is, amely a miénk, de egyúttal másoké is. Pedig Erdélyben, ami az egyik népnek ünnep, a másiknak gyász szokott lenni. Éppen ezért jelent sokat az aradi példa.

Hungária és az ébredő Szabadság alakjai a szoborcsoportból – Fotó: Domokdr / Wikipédia Hungária és az ébredő Szabadság alakjai a szoborcsoportból – Fotó: Domokdr / Wikipédia
Hungária és az ébredő Szabadság alakjai a szoborcsoportból – Fotó: Domokdr / Wikipédia

Nem volt könnyű! Beszélhetnék arról, hogy az RMDSZ nélkül ez a szobor ma nem állhatna itt. Vagy arról, hogy minden bizonnyal a magyarországi, akár jobboldali, akár baloldali kormányok nélkül sem sikerült volna kiszabadítani. Nagy tanulság, hogy a Szabadság-szobor visszaállításában pártállástól függetlenül hányan meg hányan segítettek.

A Szabadság-szobornak nincsen pártállása. Ez a szépséges asszony, Hungária nem tagja egyetlen pártnak sem. Fölöttünk áll, ott fenn a magasban.

Volt egyszer, hol nem volt, még 1999-ben két igazságügyminiszter, egy magyar és egy román, akik igazságot akartak szolgáltatni a szobornak. Sokat számított az ő egyetértésük. De kellett a sikerhez egy olyan polgármester, kellettek olyan helyi román politikusok is, akik megértették, hogy Aradon a magyar múltnak is méltó helye van. Legyünk őszinték, nekik sem lehetett egyszerű elfogadtatni ezt. És nyilván szükség volt később egy olyan román kormányra, amely csakis az RMDSZ szavazataival kormányozhatott, ha azokat a szavazatokat nem akarta a Nagy-Románia Párt támogatására felcserélni.

Meg persze volt egy olyan román miniszterelnök, aki 2003 novemberében, megrettenve a magyarellenes hangulattól, azt mondta nekem: amíg én miniszterelnök vagyok, ez a szobor nem fog állni. Aztán még mindig ő volt a miniszterelnök 2004. április 25-én, amikor itt a Tűzoltó-téren a szobrot felavattuk. Ilyen a történelem mifelénk. Ilyen bonyolult, ilyen ellentmondásos. Hányszor feladhattuk volna, de nem tettük. Nem mondtuk azt, hogy úgysem lesz ebből semmi. Veszekedtünk hónapokon át, majd olyan beszédet tartott a román művelődési miniszter azon a szoboravatáson, hogy mindenki elérzékenyült.

És hát bármennyire is illik ma szidni az Európai Uniót, és Brüsszelt okolni minden tehetetlenségünkért, bizony szükség volt a támogatásukra, segítettek ők is, nem véletlenül beszélt itt az avatáskor az EU bukaresti nagykövete is.

Igen, közös munka volt ez, közös erőfeszítés a közös szabadságért. Mert a Szabadság-szobor a miénk persze, a magyar szabadságharc emlékére állították valamikor, és rabságba is akkor került kilencvenkilenc évvel ezelőtt, amikor éppen a mi szolgaságunk árán próbáltak mások szabadok lenni. Ennek ellenére túléltük a történelem viszontagságait. És nemcsak mi voltunk képesek a túlélésre, hanem a szobraink is. Mennyi mindent túlélt ez a gyönyörű Hungária valahol az égigérő gyomok között, és vele együtt ezek a romantikus figurák, az Ébredő szabadság, a Harckészség, az Áldozatkészség vagy a Haldokló harcos. Erős politikai jelképpé lett mára ez a szoborcsoport. De lehet, ennél is fontosabb, hogy megmentettünk egy remekművet. Nem győzöm csodálni, milyen szép ez a szobor!

A Harckészség allegorikus alakja – Fotó: Domokdr / Wikipédia A Harckészség allegorikus alakja – Fotó: Domokdr / Wikipédia
A Harckészség allegorikus alakja – Fotó: Domokdr / Wikipédia

Sokan és sokat dolgoztak ezért. Nem akartam neveket sorolni, de az itteniek közül mégis meg kell említenem Király Andrást, Cziszter Kálmánt, Bognár Leventét. És természetesen Tokay Györgyöt, aki már nincsen közöttünk. Igen, szeretném külön megköszönni az aradiaknak, hogy ennek a munkának én is részese lehettem. Hogy miért jár ezért köszönet? Bevallom, régóta tudtam a Szabadság-szoborról, de nem értettem kezdetben én sem az eltökéltséget, ahogy már-már élet-halál kérdésének tekintették az itteni magyarok a szobor visszaállítását. Aztán megértettem.

Bárki bármit is mondjon, tényleg megváltoztattuk a történelem irányát. Közös irány, közös szabadság lett belőle immár, magyarok és románok számára egyaránt. Visszaszereztük a történelmünket. Az emlékezés jogát.

Nem csak aradi ügy volt ez, hanem erdélyi. Romániai. Magyarországi. Sőt, európai. Ma ismét megkérdőjelezik sokan ezt a közös ügyet körülöttünk. Ne higgyetek nekik! Nem véletlenül lett ez a Megbékélés Parkja. Egyeseknek nem tetszett annak idején. Pedig érdemes elgondolkozni rajta ma is, amikor háború dúl a közelünkben. Béke ugyanis lehetséges úgy, hogy a gyengébb enged az erősebbnek. De az hamis béke. Megbékélés viszont csakis akkor van, ha egyikünknek sem kell feladnia a maga múltját vagy jövőjét. Csak az aradi példát érdemes követni, csak az aradi talapzatra lehet jövőt építeni. Még akkor is, ha el kell fordítani negyvenöt fokkal! Szerzünk darut hozzá, és a munkát is elvégezzük. Szokás találgatni, hogy merre néz egy szobor.

Ez a szobor mindenképpen arra néz, amerre kell.

A horizontot fürkészi. És közben figyel minket, hogy hűségesek maradunk-e hozzá ezután is.

Elhangzott 2024. április 27-én Aradon, a Szabadság-szobor kiszabadításának 20. évfordulóján.

A Transtelex egy egyedülálló kísérlet

Az oldal mögött nem állnak milliárdos tulajdonosok, politikai szereplők, fenntartói maguk az olvasók. Csak így lehet Erdélyben cenzúra nélkül, szabadon és félelmek nélkül újságot írni. Kérjük, legyél te is a támogatónk!

Támogató leszek!
Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!