Rostás-Péter István a román-magyar viszonyról: Időnként nagyon is másként látjuk ugyanazt a világot

Hatévi bukaresti lét, nyolckötetnyi román-magyar, illetve magyar-román fordítás, az újságírói habitusból fakadó témaérzékenység és öt évtizedes interetnikus környezetben felhalmozott élettapasztalat. Erre a hátteredre hivatkozva szólaltál meg néhány évvel ezelőtt a román-magyar viszonnyal kapcsolatban. Először is érdekelne a román kultúrához és nyelvhez való közeledésednek a „fejlődéstörténete”. Fel tudnád-e idézni, hogy milyenek voltak gyerekként az első találkozásaid a román nyelvvel?

Așchiuță – ő volt az első román „barátom” első osztályban: egy piros simléderes, krumpliorrú manó, aki az olvasókönyvben végigkísérte a leckéket. Három osztályból egy volt a magyar a falumban, ahol születésem körül lehetett demográfiailag egálban a két etnikum. Amúgy nem barátkoztunk, szünetekben csak télen volt hevesebb interakció, de akkor is mindig reflexszerűen ők és mi közti hócsatázás dúlt, időnként mai szemmel nézve is elszánt hangulatban. A román tananyagot jelesre felmondtam, de inkább értettem a beszédet, a nu, da, ce, bă és néhány káromkodás képezte az aktív szókincsemet. Sulin kívül pedig a szomszéd magyar srácaival fociztunk, meg lógtunk. Talán valamit sejtet az akkori állapotokról, hogy a környékünkön csak a harmadik meg negyedik szomszédban laktak románok, Tordaszentmihály főutcáján pedig jórészt magyar porták sorjáztak.

Milyen volt a szülői minta a román nyelvhez való viszonyulásodban? Elhangzott-e otthon, hogy „tanulj meg fiam, románul, mert ebben az országban csak így tudsz érvényesülni?”

Anyám tanítónő volt, műszaki középkáder, apám meg a pályája elején kilenc évig élt Bukarestben, nem emlékszem, hogy bármilyen negatív felhanggal szó esett volna a román nyelvről meg a románságról úgy általában. Idővel azért derültek ki dolgok: hogy egyik nagyapámat 44 őszén a fixesek (az Armata Română Fixă paramilitáris szerveződés – szerk. megj) ki akarták végezni, amikor a front itt átvonult, meg hogy egy bizonyos Botcozan nevű kollektív elnöknek „köszönhető” a sok leköltözött móc, mert házhelyet s földet adott úgymond nekik. A rendszert, ha nem is harsányan, de kitartóan szidták a felnőttek, volt Szabad Európa-, meg Amerika Hangja-hallgatás aránylag gyakran, de „mocskos oláhozás” az nem járta nálunk. Amúgy később, középiskolásként tudtam meg, hogy az 1848-as történéseket a falu megszenvedte, Avram Iancu csapatai égették le, és hogy a két világháború között a Vasgárda a szomszédos Sinfalván garázdálkodott.

Mit jelentettek számodra a román nyelv elsajátítása szempontjából az iskolai évek? Saját tapasztalaimból kiindulva nem hinném, hogy a kedvenc tantárgyaid közé tartozott a román…

Elemiben, mint utaltam rá, aránylag mechanikus volt a tanulás, nem esett különösebben nehezemre, mert általában szerettem iskolába járni, lehet, hogy azért a tágabb környezetben naponta hallott román szó valahol beszivárgott, és gyanítom, köze volt ahhoz, hogy ötödikbe elég szolid passzív nyelvtudással érkezzek meg. Ott pedig emberként és pedagógusként is kitűnő tanárnőm volt, Butură Irina, aki igen jól beszélt ugyan magyarul, de órán nem szólalt meg. A többi közt neki köszönhetem, hogy kilencedikbe gond nélkül vizsgáztam.

Mikor történt meg először veled az, hogy egy román irodalmi művet nem azért vettél kézbe eredetiben, mert kötelező háziolvasmány volt, hanem azért, mert érdekelt?

Valamikor a középiskolás éveimben, de nem kötődik konkrét szövegélményhez. Azért akkoriban nem volt annyira zsúfolt a tanterv, háziolvasmányt is keveset osztottak ki, de itt is volt egy remek tanárom, aki két évig osztályfőnököm is. Az akkori nyolcvanas évek közepének egyre borongósabb hangulatát lazán arrébb toló figura volt, aki annyira uralta a tantárgyat, hogy előadott, és nem órát tartott. A katonaságban a kilenc hónap szellemi tespedést apró esti vagy hosszabb hétvégi olvasással próbáltam ellensúlyozni, köztük persze román könyvekkel. Egyetemen meg könyvtárazás, Nichita Stănescu kétkötetes összese, meg az ihletett kollégák zsengéi (merthogy filológián előfordul pár poéta meg írópalánta).

Mit jelentettek számodra a bukaresti évek a nyelvtudásod tökéletesítése, a román kultúra megismerése szempontjából?

Itt már a szakosodás, a nyelvi zsargon rakódott rá a meglévő rétegekre, és persze begyorsult idővel a ritmus, déliesre váltott, ezt később éreztem, mikor visszakerültem Erdélybe, hogy fokozatosan visszakomótosodtam, ha van erre egyáltalán találó kifejezés. Tény, hogy a bentlakás, a bulik, a koncertre járás az nálam két regiszterben zajlott: volt egy magyar baráti kör és egy román (ahova a szerb, meg a szász-sváb évfolyamtársak is tartoztak-forma). Aránylag ritkán keveredtünk például a hétvégi szabadidős programok során, de ez valahogy természetes is volt. És hát a miliő amúgy – lüktető, színes, olykor harsánynak tűnő, de egyértelműen nyitott, bár a fővárosiakban azért ott bujkált egy kis adag bennfentességérzet. Mondtuk is mi, vidékiek (etnikai hovatartozás nélkül), hogy a Mitică, ha bukaresti, akármilyen aprócska is lenne, pár centivel magasabban képzeli magát a fővárosiassága révén. Elénk és reakciókat kiváltó közeg volt ez, főleg, hogy akkoriban (84–89) már szorult a hurok. Volt, hogy új társaságba csöppentem, dumáltunk, poénkodtunk, és majd csak negyedóra múlva derült ki, hogy magyar vagyok: nem okozott ez különösebb gondot, azon kívül, hogy egyesek nem akarták elhinni… Aztán jött egy nem túl kényelmes időszak, amikor az Erdély történelmét, a háromkötetest kiadták Magyarországon, s azon agyaltunk ott páran magyarokul, hogy miként hárítsuk el a köteteket elítélő szöveg megírását valamely újságnak, például a Bukarestben szerkesztett Előrének vagy a Munkáséletnek. Szerencsére nem került sor ilyen „felkérésre”. A Jósika Miklósról írt államvizsga dolgozatomat viszont románul írtam és védtem meg, témavezetőm tanácsára, mert ha magyarul teszem, garantáltan csak kilencest kapok, ez pedig a kihelyezés esélyeit igencsak rontotta volna.

Tíz éve jelent meg az első Lucian Boia-fordításod, amit aztán további öt követett. Vagyis egy évtizede érezted úgy, hogy már kellő ismeretekkel rendelkezel egy nagyobb lélegzetű román nyelvű írás hiteles átültetéséhez?

Voltak előmunkálatai a Boia-korszaknak: egyetemen egy reneszánsz szövegeket kínáló antológiába fordítottam Rimay János Balassit méltató szövegét (nem volt sima feladvány, lévén, hogy a román irodalomban a manierizmus teljesen ismeretlen stílus/fejlődési szakasz), majd eléggé rapszodikusan színházat (Cornel Udrea), rövidprózát (Cărtărescu) verset (Virgil Mihaiu). Boia úgy került képbe, hogy a Koinónia 2012-ben kiadta Djuvara sikerkönyvét (A románok rövid története) Horváth Andor remekbe szabott fordításában, és a bemutatására engem kértek moderátornak. Ekkor derült ki, hogy a kiadó tovább lépne ezen a pászmán. Kicsit kompenzálásként vágtam bele, mert eredetileg régész szerettem volna lenni, csak hát a nyolcvanas években, ha nagyvéletlenül fel is vesznek, maximum segéddákológusként maradhattam volna szakmában… így lett belőlem orosz–magyar szakos.

Miért a történelem műfajt választottad, s miért éppen a „sztártörténész” Lucian Boiát?

Mert már ismertem-forma; pár évvel a Rádióhoz kerülésem után Bardócz Sándor hívta fel rá a figyelmemet: akkor még csak az első visszhangot keltő könyve, a Történelem és mítosz a román köztudatban volt olvasható magyarul András János igényes fordításában. A Miért más Románia? után véletlenül vagy sorsszerűen a történész egyik közeli ismerőse lett az összekötő, én Boiával személyesen nem is találkoztam, de volt olyan, hogy még az eredeti kézirat nem ért el a nyomdába, és én már kaptam egy példányt, úgyhogy majdnem szinkronban zajlott a fordítás. Egyébként a szinkrontolmácsolás, ha már itt tartunk, izgalmas szellemi játék: főleg, ha ad-hoc csöppen bele az ember – írószövetségi megbeszélés, szoboravatásos díszbeszéd vagy dzsesszkoncert, mind-mind érdekes próbatételek. És visszatérve, hogy miért épp Boia: izgalmas figura, kézzel ír, nincs e-mail címe, humora éles, de minőségi, és elég bátor ahhoz, hogy ne csak a(z olykor nemtelen) kritikusait kezelje helyükön, hanem saját tévedhetőségét és korlátait is vállalja.

Lucian Boia népszerűségét nem csak gondolatai frissességének, hanem művei közérthetőségének, olvasmányosságának köszönheti. A könnyedebb hangvétel a fordítói munkán is könnyített?

Van ebben egy adag szakmai csalétek is: ami könnyed, esszéisztikus, olvastatja magát, van benne lendület, az nem biztos, hogy magyarra konvertálva ugyanilyen élményt szavatol. Kell ide néha beleérzés, valami plusz, mert ami frappánsnak tűnhet-hangozhat románul, meglehet, hogy magyar változatban suta, vagy egyenesen lapos, erőtlen. Ilyenkor kellett egy kicsit „boiául” hozzányúlni a textushoz: bátrabban, de változatlan tisztelettel.

Ha jól tudom, a Boia-fordításaid szépen fogynak. Ezt értelmezhetjük úgy is, hogy a magyar olvasóközönségben van igény a román gondolkodók műveinek megismerésére? Vagy az érdeklődés inkább a történész személyének szól?

Többször jön szembe ez a kérdés, és rendre csak ugyanazt a válaszfélét tudom erre kínálni: ha tabu dől, és recseg körülötte a díszlet, akkor az ember felkapja rá a fejét. Boia ezt a szerepet szerintem nagyon tudatosan és ugyanakkor jól adagolva öltötte magára. Nem gondolt ő arra, hogy most a magyar olvasóknak kikacsintgasson az éppen kényes interetnikus tételeknél, vagy például a kontinuitáselmélet hézagosságát taglaló részletnél. Egyszerűen vázolt egy másik olvasatot – a statisztikát és a nemzetközi szakirodalmat és forrásokat is felhasználó kétkedő szakemberét, ami nyilván kivágja most is a biztosítékot a történésztársadalomban, hogy ne mondjam, akadémiai körökben. Kényelmetlen lehet sokaknak, hogy karrierjüket, addigi ténykedésüket valaki igen tetszetős stílben megkérdőjelezi. Van olyan kritika is a szakma részéről, hogy túl sokat publikál, mintegy felhígul, ezzel a történészi habitust is súlytalanná teszi. Pedig van annyira okos és képzett, hogy ezt a sztárságot elfogadja, kicsit rá is játsszon, de ne éljen vissza vele. Ha valaki a munkásságát kronológikusan áttekinti, láthatja, hogy nagyjából már tíz kötet volt mögötte, és talán többen és jobban ismerték külföldi historikus berkekben, amikor úgymond berobbant a hazai piacon.

A már idézett, négy évvel ezelőtt megjelent jegyzetedben felsoroltad azokat az aktorokat, tényezőket, akik/amelyek szerinted külön-külön, de főként együttesen szerepet kaphatnak a román-magyar viszony rendezésének elindításában. Az egyik tényezőként éppen a két kultúra közötti átjárhatóságot, a kulturális dialógust említetted. Azt írtad, hogy vannak ezen a téren érdembeni eredmények, „s mégsem törik-szakad át a gát”. Szerinted miért nem?

Példát mondok inkább: van Kolozsváron kávézó, ahol a magyar tulaj román nyelvű irodalmi kört fogad be, ettől légvonalban nem több mint 300 méterre másik lokál, szintén művészpártoló, ott meg magyar kör zajlik. A kettő közönsége lehet, hogy generációsan és ízlésbeli ráhangoltságban inkább kongruens, mint széttartó: mégis kevés a közös irodalmi dzsembori. Vannak tematikus lapszámok, ahol a németek is bekukkantanak, meg a kommunikációt, átjárást értékelő díjak, de azok is amolyan búvópatakszerűen elő-előbukkannak. Nincs, vagy legalábbis én nem érzékelem a folyamatot, ha meg mégis lenne (talán a Discuția secretă körüli mozgás ilyen), az inkább a kivétel, nem a trend.

Az írásodban felsorolt aktorok közül kihagytad a sajtót, az újságírók, véleményformálók felelősségét a román-magyar viszony alakulásában. Ha saját házunk táján, az erdélyi magyar sajtóban nézünk körül, te mit tapasztalsz?

Van egy percepció: a mienk kisebb, gyengébben fizetett, és… savanyúbb. Az övék meg felszínesebb, de fesztelenebb, ha akarod piacosabb… és botrányosabb (nemcsak témakezelésben, de a médiatulajdonlási viszonyokat is tekintve talán). Amikor már ikszedszer hallod a riportertől vagy látod akár leírva, hogy domnul Barna, domnul Hunor, az már szerintem a tiszteletlenségen túli szakmai igénytelenségről is szól. A sajtó sem jobb, nincs előrébb, mint a többi szegmens: egy sajtótájékoztatón lazán elvagyunk a protokollropi meg kávé köré összecsobbanva román-magyar, s viszont, de ha megnézed, hogy mi jelenik meg ugyanarról az eseményről (leszámítva, hogy ha magyar vonatkozású a téma, akkor a magyar z leütéssel többet szán rá) információs, tárgyi, tudásbeli szinten – nos, másként látjuk ugyanazt a világot. Időnként nagyon is. Ami nem lenne gond önmagában, ha a két olvasatnak van elegendő tere-helye az egymásmellettiséghez. Lehet, hogy világainkat nem az ozmózis, hanem a majdnem szimbiotikus folyamatok kellene hogy meghatározzák.