Szászfenes egy kirívó példája a szuburbanizációnak, de nagyon sok esetben történik az, ami ott, csak kisebb léptékben

Miközben az átlagembereknek úgy tűnhet, hogy ürül ki a romániai vidék, a legfrissebb népszámlálási adatok azt mutatják, hogy egyre többen élnek vidéken. A szociológus szakembereknek már kevésbe meglepő ez a folyamat, amely teljes mértékben követi a fejlett országok trendjeit. Pásztor Gyöngyi városszociológus a tavalyi népszámlálás előzetes adatait vizsgálva nézte meg, hogyan áll a szuburbanizáció folyamata jelenleg Romániában, és az eredményeit az idei Szociológus Napokon mutatta be. Vele beszélgettünk a városokat érintő átszerveződés jelenlegi legfontosabb aspektusáról.

Már az előadás első ábrája is meglepő lehet egy nem szakembernek. Ez azt mutatja, hogy az elmúlt évtizedekben Romániában egyre többen laknak falun. Tudnál erről a jelenségről beszélni, ami ha jól értettem, elvezet a szuburbanizációhoz?

A rendszerváltás óta Romániában a városi népesség aránya csökkenő tendenciát mutat. Összességében az ország népessége is folyamatosan csökkent, hiszen a rendszerváltás után még 23 millió lakosról beszéltek, és a legutóbbi népszámláláson alig hozták ki a 19 milliót, de a városi népesség csökkenése nemcsak számszerűen, hanem arányában is magasabban, mint a vidéki népességé. Míg rendszerváltás után közvetlenül, a '92-es népszámláláskor majdnem 60%-os volt a városi népesség aránya, addig a '21-es népszámláláskor már csupán 52%-os. Számszerűen, '92-ben még meghaladta a 13 milliót a városi lakosság, most pedig alulról közelíti a 10 milliót. Tehát egyértelmű, hogy nem csak a természetes népszaporulati és az elvándorlási hiányról beszélhetünk, hanem annál valamivel többről.

Egy nem szakmabelinek ez több mint valószínű, hogy önmagában meglepő lehet. Valójában viszont nem meglepetés. Ez teljes mértékben követi a fejlett országok, azaz a nyugat-európai és észak-amerikai országok trendjeit, ahol már ez megtörtént. Egy jelentős különbség van. A fejlett országokban a modernitás vagy modernizáció során az urbanizációs ráták maximalizálódtak, tehát 80-90%-ig is növekedtek. Kelet-Európa országaiban azért még növekedhetett volna a 60%-ról az urbanizációs ráta.

Szinte minden esetben az iparosodással együtt járó urbanizáció mértékében a '80-as évektől kezdődően, sőt bizonyos estekben már a '70-es évek végétől, egy folyamatos csökkenés indult be. Tehát várható volt, hogy a mintaváltással Románia esetében is meg fog történni. És ez a történet kifejezetten a szuburbanizációról szól.

Ennek oka, hogy egy olyan életmódváltás következik be, ami kulturális mintává válik. A sűrűsödő városi népességet elsősorban a nagyipar teremtette meg. Az iparban foglalkoztatottak tömegei azok, amelyek vidékről városra költöztek. Egy olyan időszakra gondoljunk, amikor az automobilitás még nem volt elterjedve, tehát a fizikai közelség még rendkívül fontos volt, és emiatt a munkások az ipari létesítmények közvetlen közelében laktak. Ugyanakkor már ekkor is megfigyelhető egy szuburbanizációs folyamat, hiszen a tehetősek, a gazdagok már akkor kiköltöznek a városszéli környezetbe.

A foglalkoztatás struktúrájának a megváltozása hoz egyfajta delokalizációt. A szolgáltatószektor már másképp néz ki, mint a nagyipar. Az automobilitás tömegessé válása, a megfizethető ingázás teljesen más típusú lakhatást tesz lehetővé, és a zajos, füstös, zsúfolt város képzete kényelmetlenné válik. Így alakul ki az gondolat, hogy a nem városi környezetben lakhatóbb az élet, hiszen mások a szomszédsági viszonyok, kevesebb zaj, frissebb a levegő és megfizethetők az ingatlanárak. Ez utóbbi szinte minden esetben jelentős tényező, mert néhány exkluzív terület kivételével a létrejövő új lakónegyedekben (szuburbiákban) rendszerint alacsonyabbak az árak, mint a városi övezetekben.

Ezek a toló és vonzó hatásként megjelenő tényezők olyan jelentősek is lehetnek, hogy az Egyesült Államokban, ahol ezt a folyamatot bizonyos értelemben még a központi kormányzat is támogatta, például szétfolyó városokról beszélnek. Olyan léptékűvé válik a folyamat, hogy szinte elnéptelenednek városközpontok. Európában azért nem látunk ilyet, mert fontos politikai és adminisztratív intézkedésekkel megpróbálják lassítani a folyamatot. Ennek ellenére Európában is nagyon jelentős a szuburbanizáció.

Az előadásodban azt mondtad, hogy a mostani népszámlálás egyik szembetűnő jelensége, hogy Romániában is kiteljesedőben van a szuburbanizáció.

Mielőtt elmesélem a romániai történetet egy gondolatra még visszatérnék arra, ami Nyugat-Európában, illetve Amerikában történt. A '80-as évekig végéig, a '90-es évek elejéig volt tömeges jelenség, amikor az adminisztrációk észbe kaptak, hogy egy ellenőrizhetetlen folyamattá vált. Már dezurbanizációs folyamat indult el. A kiköltöző fizetőképes középosztályt követte a szolgálatószektor.

Az emberek kiköltözésével erőforrások nélkül maradt a város. Ekkor kezdett el minden város azon gondolkodni, hogy ez így meddig fenntartható, mert úgy költöznek ki a város környéki helyekre, hogy közben szinte minden szolgáltatását igénybe veszik: oda járatják iskolába a gyerekeiket, oda mennek orvosi ellátásért, dolgozni, szórakozni, szabadidőt tölteni. A város pedig – pont azért, mert kiköltöztek – anyagi nehézségekkel küzd. Például a közvilágítás fenntartása is nehézkes, mert eltűntek az adófizetők. Jelentős gazdasági visszaesése származik ebből a városnak.

Az lett volna remélhető, hogy a kelet-európai országokban van annyi bölcsesség, ha úgy tetszik politikai szándék, hogy ne engedjék ezeket a folyamatokat szabadjára, mert láttuk, hogy hasonló helyzetben akár tragédiákat is tudtak okozni, és mennyire nehéz ezt a folyamatot visszafordítani. És én úgy látom, hogy igazából nincs politikai szándék.

Biztos vagyok benne, hogy Kolozsvár számára is hihetetlen pofára esés volt az a több mint 30 ezres hiány, ami az elmúlt 10 év alatt keletkezett a városban.

A népességcsökkenés oka lehet természetes elhalálozás és migráció is. Az is lehet oka a népességcsökkenésnek, hogy járványhelyzetben történt a népszámlálás. A diákokat sokkal kisebb arányban regisztrálták azokon a településeken, ahol tanulnak, és nagyobb a valószínűsége, hogy otthon regisztrálták magukat. A korábbi népszámláláson mindig ott írták őket össze, ahol éppen tanultak. Ebből is adódhat egy különbség, és a korcsoportos bontásban nézve vannak erre utalások, hogy ezzel magyarázható a csökkenés egy része. Ugyanakkor ez nem kérdőjelezi meg a szuburbanizációs folyamatot.

Térjünk akkor vissza arra, hogy miként is áll Romániában a szuburbanizációs folyamat.

A csökkenő urbanizációs trend részletesebb vizsgálatából azt látjuk, hogy ez egyenlőtlen városokon belül, tehát van néhány olyan város, amelyeknek úgy növekszik a népességszáma, hogy közben a városok többségének csökken. Igaz, ezek a városok legtöbbször olyan kisvárosok, amelyek nagyvárosok közvetlen környezetében vannak, például az Ilfov megyei kisvárosok Bukarest környezetében: Voluntar, Pantelimon, Buftea, Otopeni. Ezekben a legnagyobb a városnövekedés.

A hátrányos helyzetű régiók nagyobb városaiban van a legjelentősebb népességcsökkenés, köztük van például Szatmárnémeti, Szuceava és Kovászna is. Tehát egyenlőtlen a népességcsökkenés a városokban, de egyenlőtlen a növekedés a falvakban is. Tulajdonképpen a falvak is elöregedőben és kiüresedőben vannak, bizonyos települések sokkal nagyobb léptékben, mint az országos átlag. Ugyanakkor vannak stratégikusan pozicionált falvak, amelyeknek a népessége ugrásszerűen megnőtt. A nagyváros környéki vagy a megyeközpont környéki falvak azok, amelyek leginkább növekednek. A legnagyobb népességnövekedés a Kolozsvár melletti Szászfeneshez köthető. Az elmúlt tíz évben közel 30 ezerrel nőt a népessége.

A legutóbbi népszámláláskor nagyjából 22 ezer körül volt a lakossága.

Igen. A '92-es népszámláláskor még egy közel 6 ezres népességű falu volt, most viszont már egy több mint 50 ezres. És ennek a növekedésnek a jelentősé része az elmúlt tíz évben történt.

Szászfenes után a Bukarest melletti Chiajna következik, majd Miroslava Iași mellett, Gyüreg Temesvár mellett meg Sellenberk Nagyszeben mellett.

Lehetne tovább sorolni. Ezek a települések az elmúlt tíz évben több mint 10 ezres népességnövekedést mutatnak, és világos, hogy ezek nagyvárosok környéki elővárosok. Olyan népesség, akinek a vidékre költözése nem jelent életforma váltást is. Nem gazdálkodni költöznek, mert nagy mezőgazdasági területek állnak rendelkezésre. Teljes mértékben megtartják a városi életmódot. Legtöbb esetben városon is dolgoznak, vagy a metropolisz övezet más településeiben. Kolozsvári ingázási mintákat nézve egyértelmű, hogy a Szászfenesen vagy Kisbácsban élők nem mind Kolozsváron dolgoznak, hanem vannak olyanok is, akik Nemeszsukon.

Ha már Kolozsvárnál tartunk, muszáj rákérdeznem a metróépítésre. Erre az interjúra készülve olvastam, hogy a fejlett közlekedési infrastruktúra feltétele a szuburbanizációnak. Kolozsvár esetében ennek hiányában is látványos a folyamat. Egy jobb infrastruktúra még inkább hozzájárulna?

Igazából oka meg következménye is az infrastruktúra a szuburbanizációnak. Ez egy nagyon bonyolult kérdés. Az infrastruktúráról azt mondja a szakirodalom, hogy nagyon óvatosan kell kezelni, mert egy fejlett infrastruktúra növeli a szuburbanizáció mértékét. Olyannyira, hogy egy új út megépítése csak rövid távú megoldás, hosszú távon növeli a problémát.

Egy út megépítése valamivel több, mint két év alatt ugyanakkora dugót generál, mint amekkora korábban volt, mert az elérhetőség a kiköltözést fogja növelni. Tehát a problémát súlyosbítja.

Ugyanakkor a metropolisz övezeteknek a létrehozása az egyik megoldása a szuburbanizációs folyamatnak.

Ezt azt is jelentheti, hogy Kolozsvár a nagy fejlesztésekkel igazából maga alatt vágja a fát?

Ha nagyon egyszerű ok-okozati viszonyban gondolkodunk, akkor erre is van esély, de ha a város és az őt körülvevő települések valamilyen funkcionális együttműködést tudnak létrehozni, akkor azon belül tulajdonképpen lehet infrastrukturális fejlesztéseken gondolkodni. Ezzel élhetőbbé is tehető a metropolisz övezeten belüli, tehát egy város és közvetlen környezetében az életet.

Már részben érintettük azt a kérdést, hogy a romániai városok mennyire vannak tisztában ezzel a folyamattal és a kockázataival, de azért még érdemes lenne erről beszélni. Gyakran szokták emlegetni például a szegregációt, épp azért, mert olcsóbban lehet ingatlant vásárolni. Mennyire vannak felkészülve a romániai városok?

Úgy gondolom, hogy nincsenek felkészülve. Futnak a vonat után. A keletkező problémákat próbálják megoldani, anélkül, hogy bármit is előre látnának. Viszont nem csak a városok nincsenek felkészülve, hanem azok a települések sem, ahová beköltöznek ekkora léptékben. Semmilyen léptékben. Szászfenes adminisztrációja például nem sokkal nagyobb, mint amekkora a 2002-es népszámláláskor összeírt 7 ezres falué volt. Egészen egyszerűen képtelen alapvető infrastrukturális szükségleteket és közszolgáltatásokat ellátni.

Az elmúlt években volt szemétszállítási krízis, folyamatosan gondok vannak a csatornázással, a vízellátással, az úthálózattal, az építkezési standardok betartásával. Mivel a legtöbb esetben falusi státusúak ezek a települések nincsenek urbanisztikai tervek. Nincsenek nyilvános építkezési szabályok, tehát nincs, amit betartatni. Egy csomó olyan gond van, amiből világos, hogy nem készültek fel erre.

Szászfenes egy kirívó példa, de nagyon sok esetben történik az, ami ott, csak kisebb léptékben. Szászfenes azért sajátos, mert országos viszonylatban is messze-messze kiemelkedik más településekhez képest. A Kolozsvár környéki településekhez képest is. Így ott a problémák hatványozottan jelentkeznek. De pont ezért érdemes beszélni róla.

Nyugaton már előrébb tartanak ebben a folyamatban. Milyen megoldási mintákat lehetne követni?

A nyugati példa két típusú megoldást mutat. Az egyik az a folyamat, aminek eredményeként létrejöttek a metropoliszövezetek.

Ennek megvolna nálunk az alapja. Az előadásodban is említetted, hogy részben az EU-s csatalakozás feltételeként bevezették.

Bizonyos típusú EU-s alapokat metropoliszövezeti fejlesztéssel lehetett vagy lehet lehívni, ezért hoztak róla törvényt. Nem volt kötelező, és csak a nagyvárosok tettek előrelépést ezen téren, és még mindig vannak olyan megyeközpontok, ahol nem hoztak létre hivatalosan metropoliszövezet. Tehát valamilyen egyesületi formáját a városnak és a körülötte lévő településeknek.

Formálisan létező, bejegyzett 22 van, a 23. pedig épp megalakulóban. Félig jogi státusban minden megyeközpontnak van metropoliszövezete. A járványhelyzetben ugyanis végeztek egy összesítést, amiben összeírták a megyei jogú városok vonzáskörzetét, és ez alapján a 246/2022-es törvény mellékletében 53 metropoliszövezetet sorolnak fel. Ezek viszont nem minden esetben léteznek formálisan.

Az a kérdés – ebben van egy különbség – hogy amit korábban létrehoztak mennyire funkcionálisak. Vagyis az akkor létrehozott metropoliszövezet megoldás-e a jelenlegi problémákra.

Nyugaton a metropolisz övezeteket annak a helyzetnek a feloldására hozták létre, amikor a városok azt látták, hogy ott a város egy nagy adminisztratív kapacitással, know-how-val, szervezési képességgel és csökkenő bevételekkel. És ott vannak körülötte a kisvárosok, falvak vagy újonnan létrejövő alvó városok, amelyek korábban nem is léteztek (Kolozsvár közelében például Nyugat-Gyalu / Gilău Vest), egyre növekvő bevétellel, de kicsi szervezési, adminisztratív kapacitással önmaguk problémáinak, de a nagyobb léptékű problémák megoldására. Ilyen probléma volt például szinte minden esetben a forgalom és az infrastruktúra kérdése. Csak a városnak van olyan adminisztratív kapacitása, hogy ezeket meg tudja szervezni. Egy falu nem tud magának olyan utat építeni, hogy megkönnyítse a közlekedést az ott élők számára. Nyilvánvaló volt, hogy szükséges egyfajta együttműködés, amely mindenki számára pozitív. Az egyik az anyagiakat míg a másik a tudást, a szervezési kapacitást ad hozzá, hogy közös problémákat együtt oldják meg.

A másik megoldás kifejezetten városokat érintette. Ezt röviden úgy foglalnám össze, hogy a városmarketing professzionalizálódása: egy városidentitás, egy városkép kiépítése. Ennek célja egyrészt nyilván turisztikai, tehát látogatók vonzása a városba, másrészt a rezidens népesség visszavonzása a városba. Tehát megpróbáltak bizonyos kategóriákat meggyőzni arról, hogy érdemes a városban lakni, érdemes a városban visszaköltözni. Meggyőzni őket, hogy bizonyos népesség esetében a városban lakásnak több előnye van, mint hátránya.

A kertvárosi életmód tipikusan középosztálybeli családos életmód. Számukra jelent előnyt a kertvárosban élni. Egy sor más társadalmi kategóriák számára nem. Például ilyenek az idősek vagy a fiatalok. Utóbbi kategóriának az intézmények közelsége például jóval fontosabb, mint a nagy telek. Jellegzetesen szinte mindenhol megszólították a diákokat, az akadémiai szféra dolgozóit, a művészeket és a szabadfoglalkozásúakat. Tehát azokat, akiket a munkája, a léte olyan intézményekhez kötött, ami a belvárosban van.

Ennek a folyamatnak a kiteljesedését gentrifikációnak nevezik. Ez arról szól, hogy egy tudatos marketing és városadminisztráció eredményeként visszacsalogatják a városba a különböző társadalmi kategóriákat. Ennek része az olyan önkormányzati beavatkozás is, amiben ezeket a városnegyedeket megpróbálják felújítani.

Ez nagyon sok esetben megoldást jelentett, azzal a megjegyzéssel, hogy utólag elég sok kritika érte ezt a történetet a kirekesztő, szegregáló hatásai miatt, hiszen a felújított városrészekbe beköltöző középosztály kirekesztette a szegényebb, hátrányos helyzetű népességet. Ebben az esetben mindenképp egy finom intervencióra van szükség, de az kétségtelen, hogy ahhoz, hogy ne veszíts népességet, tudatos tervezés szükséges. És könnyebb volna azelőtt meggondolni, mielőtt eltűnik a népesség, mint a folyamatot visszafordítani.

Most egy másik témát is érintenék, ami nem kapcsolódik szorosan szuburbanizációhoz, de manapság elég sok szó esik róla, törvényt is nyújtottak be róla. Ez a közigazgatási átszervezés. Mennyire életszerű, hogy azt a feltételt támasztják egy várossal kapcsolatban, hogy 10 ezer lakosa kell legyen?

Önmagában azt kell látnunk, hogy '89 előtt a rendszer erőteljesen növelte az urbanizációs rátát, mert az egyik legjobb mutatója volt az adott társadalom fejlettségének. Mindenféle törvényi malőrrel növelték ezeket a számokat. Az egyik stratégia az volt, hogy a város környéki települések népességét hozzászámolták az urbanizációs rátához. Kolozsvár esetében például Szamosfalva volt ilyen, amit a későbbiekben hozzá is csatoltak városhoz. Nem feltétlenül azért, mert bekövetkezett az életmódváltás, hanem a statisztikák kozmetikázása érdekében. Ezáltal a népességük városinak számított. A másik stratégia meg az volt, hogy a falvakat iparosítottak. Ezeket a vidéki jellegű településeket városnak minősítettek. Egy sor monoindusztriális kisváros, bányaváros vagy üdülőtelep lett város.

Ezeknek a városoknak a népessége jelentősen csökkent az elmúlt harminc évben. Nagyon sok olyan romániai város van, amelynek a népessége tízezer alatti. És számos olyan van, aminek 3-4-5 ezer alatti. A legkisebb romániai település – a legutóbbi népszámlálás alapján – Tusnádfürdő. 1372 lakosa van. De kétezer fő alatt van a Bihar megyei Diófás is. Borszék lakossága például 2391 fő. Körülbelül 30 ötezer fő alatti város van.

Nem gondolom azt, hogy elsősorban a népességszám kéne legyen az a mutató, ami alapján meghatározzák a várost. De azt azért igen, hogy a népességszám nem mellékes.

Ha megnézzük az említett településeket, akkor nyilvánvaló, hogy városi jellegű szolgáltatásaik sincsenek. Milyen az város, ahol nincs egy gimnázium vagy középiskola, mert nem tud fenntartani egy iskolát, mert nincs annyi gyerek, ahol a családorvosi ellátás kivételével nincs orvosi ellátás. Olyan kulturális intézmények is hiányoznak, mint a könyvtár. Ezek a települések teljesen falusiasak. Az önkormányzaton kívül ezekben a városokban legjobb esetben van egy kultúrotthon, egy rendőrőrs és egy háziorvosi rendelő.

Kritériumként a városi típusú szolgáltatásokat nézném meg elsősorban, tehát tud-e városként működni, de ennek egyik mutatója az, hogy hányan laknak benne. Másrészt meg az, hogy mennyire működik központként, mert a városok rendszerint bizonyos típusú szolgáltatásokat nyújtanak a környék falvai számára. Az emlegetett népességszámmal, több mint valószínű, hogy erre nem képesek ezek a települések.

A társadalmi változásokat követve több mint valószínű, hogy kénytelenek vagyunk újragondolni bizonyos települések besorolását is. Természetellenes, hogy egy sor ilyen kisváros van, miközben Szászfenes falu.

E téren sem volt egy központból irányított gondolkodás a rendszerváltás óta. Minden ilyen típusú változás az adott települések kezdeményezésre történt, nyilván saját érdekeiket követve. Volt olyan időszak, amikor az volt az érdek, hogy várossá nyilvánítsák őket. Aztán meg voltak olyan időszakok, amikor könnyebben lehetett EU-s alapokat faluként lehívni, vidékfejlesztési projektekhez. Szerintem most már igényel ez a történet egy központiból irányított közös gondolkodást, mert ami most van, az az előző rendszerből örökölt, akkor talán funkcionálás, területrendezési logika, ami már nem biztos, hogy működik.