Mi lesz velünk? – Így búcsúztak Tamás Gáspár Miklóstól a temetésen felszólalók

2023. február 02. – 13:40

Mi lesz velünk? – Így búcsúztak Tamás Gáspár Miklóstól a temetésen felszólalók
Fotó: Huszti István / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Kedden délután a budapesti Farkasréti temetőben helyezték végső nyugalomra Tamás Gáspár Miklós filozófus, közírót. A filozófus keddi temetésén több százan vettek részt, a gyászszertartást Iványi Gábor, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség (MET) elnöke celebrálta. Az alábbiakban a ravatalnál elhangzott beszédeket teljes terjedelmükben, az elhangzás sorrendjében közöljük. Karácsony Gergely, Budapest főpolgármestere, Baranyi Krisztina, a főváros IX. kerületének polgármestere, Hodosán Róza politikus, SZDSZ-alapítótag, Radnóti Sándor, filozófus, esztéta, Selyem Zsuzsa, író, egyetemi tanár és Sipos Balázs, irodalmár, az Antitézis kötet szerkesztője búcsúztak a filozófustól.

Karácsony Gergely: Amilyen a szertartás, olyan a közösség…

Kedves családtagok, tisztelt és tisztelő gyászolók, határon inneni és onnani magyarok!

Úgy áll, tudjuk mindannyian, hogy búcsúbeszédet is Tamás Gáspár Miklós tudott legszebben írni és mondani, szépet, metszően okosat, együttérzőt és elgondolkodtatót. Azt például, amiből a felütés származik, barátja, Bretter György temetésén. Én meg se próbálok a nyomába érni ebben. Ebben sem. Hogyan is tehetném? A veszteség felett érzett gyászban egy vagyok a tisztelők széles táborából, egyike az olvasóknak és a küszködve értőknek és azoknak a demokrata politikusoknak, akiken Tamás Gáspár Miklós az elvszerűséget és a bátorságot kérte számon sokszor. Igaza volt. Így aztán egy vagyok azok közül, akiket – drága Gazsi –olyan okosan, olyan jogosan tudott elküldeni a jófenébe, hogy az embernek időnként kedve támadt elindulni…

Vagyunk itt jópáran, akiket hosszú idő, nagy fizikai és szellemi távolságok után a temetőben hozott újra össze Tamás Gáspár Miklós. A tőle való tisztességes búcsú alkalma. Siratjuk őt, a szellem, az igazság és az elnyomottak bátor védelmezőjét. És siratjuk magunkat. Miközben hálásak vagyunk, hogy mi mindent tanulhattunk és tanulhatunk még tőle, az írásaiból, gyönyörű beszédeiből és hosszú lábjegyzetiből, mert Tamás Gáspár Miklós a legértékesebbet hagyta itt, amit távozó az ittmaradókra, erre a kárhoztatva szeretett és szeretve kárhoztatott nemzetre örökül hagyhat: gondolkodni valót.

Úgy vagyunk vele, ahogy ő volt Adyval, amikor azt írta: „Csoda nem esett. Csoda most se valószínű. Csak Ady a csoda. Ő pedig még él.” De minekünk, Adyhoz mérhető módon, Tamás Gáspár Miklós élete és életműve is tündöklik fekete s vörös fényben, a mai idők véres és fekete ködén át. A ravatalánál mondom hát: ő is él.

Ady Endre és Tamás Gáspár Miklós, a két nagy erdélyi magyar, és ez nem csak földrajzi adottság, szülőhely és szülőföld dolga, hanem a minőségé leginkább. Ahogy Gazsi vágta rá egyszer, a magától értetődőség magabiztosságával a kérdésre: mi az, ami ott, Kolozsvárt van, de itt nincs? A forma, mondta. A forma. Ha próbáljuk érteni, mit is értett, vagy: érzett ő ez alatt, Adyhoz jutunk megint: Erdély látott elsőnek mélyen be Európába. … lelkébe engedett mindent, ami jött, s produkálta a legmerészebb s legmagyartalanabb produkciót: az egészen újat. Erdély mást bizonyít, próbáljuk Erdélyt folytatni, hátha lehet”. Próbálták ők ketten. Látjuk, nem volt könnyű, de lehetett: ezt az erdélyi hagyományt folytatta Tamás Gáspár Miklós. Befogadott minden újat, és a protestáns tradíció kérlelhetetlen erkölcsiségével, a nagy prédikátorok nyelvi leleményével, a hittudósok hatalmas tárgyi tudásával kérte számon rajtunk, magyarokon, hogy merre megyünk és mivé leszünk.

A forma tán Kolozsvárt maradt, de ez a nagy formátumú ember már Budapestet gazdagította. Hálás ezért díszpolgárának a nemzet fővárosa.

Akkor is, ha tőle tudjuk: „nem Budapestre, hanem a budapesti demokratikus ellenzékbe” érkezett ide. Itt is vagyunk hát, az „elátkozott témánál”, mondaná, mondta is, de Tamás Gáspár Miklóst mégiscsak ilyen minőségében,rendszerváltó ellenzékiként ismerte meg ez az ország. A harmadik köztársaság egyik alapító atyjaként. Az ebbéli érdem el nem vitatható, még ha ez az elátkozott téma, a rendszerváltás, ma a „legkülönfélébb homályosságok, öncsalások és képmutatások” terepe is.

Nehezen, talán sehogy se vitatható állítása, hogy bár „volt gondolat és sokan megpróbálták valóra váltani”, a nagy próbálkozás mégis elbukott, csak az általános, átfogó, maradéktalan csalódottság, gyűlölködés, megvetés maradt – és az épp annyira gondolattalan, megalapozatlan remény. Jó sok minden és sok mindenki táplálhatta annak az embernek csalódottságát, aki – retinába vésődött a fekete-fehér fotó -, már 1983-ban bátran és megállíthatatlanul szónokolt a mellette helyet foglaló művelődési pártapparatcsik őszinte megrökönyödésére. A szabadságról beszélt, mi másról.Ami már abban a pártállami dohosságú egyetemi előadóban kiütközött, attól soha nem tágított: egyetlen tüntetésen, egyetlen írásban, egyetlen parlamenti felszólalásban sem: az igazmondás radikalizmusától.

Nem vagyok hivatott Tamás Gáspár Miklós sokoldalú filozófiai életművét bemutatni, csak arról tudok beszélni, hogy mit jelent az életmű számomra: az Igazság mibenlétének többévtizedes keresését. A legfontosabb igazság pedig: az emberi méltóság egyetemessége, egyenlősége és visszavonhatatlansága. És az emberi méltóság védelme: a diktatúrától, az elnyomástól, az alárendeltek lenézésétől és megalázásától, a honpolgári közösségből való kirekesztéstől és a kulturális hanyatlástól. Mert a méltóság egyenlősége erősebb kell, hogy legyen, mint bármi más. A méltóság biztosítása iránti töretlen elkötelezettséget kérte számon a rendszerváltáson, és ezen a mostani, keserű és megalázó állapottá merevedett rendszeren is.

Adja Isten, hogy tévedjek”, írta egy helyen, „de az a benyomás keletkezhetik, hogy hiába erőszakoskodott, ölt és cenzúrázott az 1989 előtti, ún. ”kommunista„ rendszer, hiába teremtett egyéni szabadságjogokat, pluralizmust, világi államot és ”nyitottságot„ a rendszerváltás, a fölszín alól változatlanul bukkannak föl a Horthy-korszak ”uralkodó eszméi„ mintha ez volna Magyarország ”természetes„ világnézete. Sovinizmus, irredentizmus, antiszemitizmus, idegengyűlölet, nőgyűlölet, tekintélyelvűség, klerikalizmus, paranoid ”történeti„ legendák, politikai passzivitás, szolgalelkűség – párosulva a finomabb lelkeket sikolyra késztető rossz ízléssel. Adná az Isten, hogy tévedjen, igen, bár talán jobban tesszük mi, akiknek dolgunk maradt még evilágon, ha ennek eldöntését nem delegáljuk az Úristenre most. Hanem, feladatnak vesszük, amit tőle kaptunk. Föladatnak.

Mert tán mégse csalfa a remény, hisz ha körbe nézek most, legalább három generáció képviselőit látom magunk körül: Tamás Gáspár Miklós követőinek tábora nem csak számosságában növekedett, de meg is fiatalodott az elmúlt években. Ebbe kapaszkodnék szívem szerint, és Gazsi egyik igazságába a sok közül: „a vereség nem mindig ártalmas a politikában”. Jó is lesz ez kiindulásnak, hogy a politika lényegévé, a pillanat uralása helyett az Igazság keresését tegyük. Hogy visszavívjuk magunknak a teret, amiben a politikáról, mint gyakorlati erkölcsi kérdésről vagyunk képesek beszélni és vitatkozni. Kilépve az „erőszak tar tönkjére visszavágott” politikai kultúra elhasznált rutinjaiból. És összeszedve a bátorágunkat, hogy a közösen megtalált igazságért megküzdjünk, tudván, hogy a politikai egyenlőség intézményes keretei önmagukban nem elegendőek a reménytelenség és a kiszolgáltatottság felszámolásához. Talán úgy igaz, ahogy Tamás Gáspár Miklós vélte, hogy ehhez „új reformkorra” van szükség, és az bizonyos, hogy a Szellem nélkül, a „kritikai vizsgálódás, hazafias felelősségvállalás, kötelességtudat, elkötelezettség” és a Gondolat ereje nélkül változás nem lesz. Vagy ha mégis lesz, nem lesz benne köszönet.

Mi lesz velünk? Voltaképpen egy dologra tanított meg bennünket, hogy ezt a kérdést föltegyük”. Így búcsúzott Tamás Gáspár Miklós 45 éve barátjától, Bretter György filozófustól a Házsongárdi temetőben. Mi sem mondhatunk igazabbat ennél a mi barátunkról, őróla. Csak most nem kellene hagynunk, hogy „a kérdés pátosza legyűrje a válasz pátoszát”. Mi lesz velünk? Annyival vagyunk csak közelebb a helyes, az igaz válaszhoz, amennyivel általad, kedves Gazsi, az örökül hagyott gondolkodni való által közelebb kerültünk hozzá. Mert a „küzdelem a mélyben zajlik … újfajta országban, amelyet a régi eszközökkel megérteni sem lehet, nem hogy kedvünk szerint megváltoztatni. Nélküled most még nehezebb lesz megérteni, nopláne megváltoztatni. De rajtad nem múlott, rajtad egy pillanatra sem múlott. Most már csak rajtunk múlik.

Köszönjük, hogy itt voltál. Isten veled.

Baranyi Krisztina és Karácsony Gergely Tamás Gáspár Miklós temetésén – Fotó: Huszti István / Telex
Baranyi Krisztina és Karácsony Gergely Tamás Gáspár Miklós temetésén – Fotó: Huszti István / Telex

Baranyi Krisztina, ferencvárosi polgármester: Ma a kortárs magyar közgondolkodás legnagyobb rocksztárjától búcsúzunk

Olyan sok és olyan sokféle rajongója volt. Köztük én is. Fiatal felnőtt korom óta olvastam. Volt olyan írása, amit kinyomtatva sokáig magamnál hordtam. Delejesen okos volt. Elegáns és szellemes. A parlamenti beszédeit hallgatva úgy képzeltem, ilyen egy valódi politikus.

Két éve ismertem meg személyesen. Megtisztelt azzal, hogy kiállt mellettem amikor a legaljasabb támadások értek. Pedig ekkor már súlyos beteg volt. Beteg, de mégsem elesett. Életerősebbnek tűnt, mint bárki, akit ismerek. Erős és határozott volt a hangja, még ha néha el is csuklott. Erős és határozott, morálisan kikezdhetetlen volt minden helyzetértékelése közéletről, társadalomról, a jelenről, jövőről. Csak azt sajnálta, hogy kihullott a szakálla, ezért az egyért kárhoztatta a betegségét.

Amikor megismerkedtünk, azt hittem, politikusok tucatjai állnak sorban az előszobájában a tanácsait kérve, hogy megtanulják: a cél nem szentesíti az eszközt. Reméltem, századikként talán majd én is sorra kerülök. Tévedtem, nem volt semmilyen sor. Nem kértek a tanácsaiból azok a döntéshozók sem, akik egyébként tisztában voltak szavai súlyával.

Pedig belőle nincs másik.

Gyászolom szenvedélyét, kivételes intellektusát, humorát és érzékenységét, amiből nem kértünk, legalábbis nem eleget, amíg lehetett. Olyan pap volt, aki szabadságot, egyenlőséget, testvériséget prédikált, de azt is ivott. Nem volt megalkuvás, nem volt egyrészt/másrészt.

Bő tíz évvel ezelőtt éppen nálunk, a Bakáts téren mondott 56-os beszédet. Többek között a következőket: „Nincs béke addig, ameddig Magyarországon a hajléktalanság bűncselekmény; ameddig a szegénység erkölcsi hiba; ameddig a sötétebb bőrű honfitársaink ki vannak taszítva a nemzetből; ameddig a magyar állam nem szolgálja mindenki érdekét és mindenki javát. Addig nem lesz béke, addig nekünk harcolni kell, ellenállnunk kell. Kevesen, sokan – mindegy. Ez valamennyiünknek erkölcsi kötelessége egészen addig ameddig olyan közösség lesz Magyarországon, amelybe mindenki beletartozik, és amely mindenkinek az otthona.” Mert akármelyik ideológiánál tartott éppen, mindig kérlelhetetlen volt a gyengék, az elesettek, a kirekesztettek védelmében.

Utolsó éveiben megcáfolhatatlanul, mellbevágó tárgyilagossággal beszélt arról, hogy milyen sötét jövő következik abból a jelenből, amit élünk. Sajnos, túl sokszor tapasztalhattuk meg, hogy igaza van. Ennek ellenére soha nem éreztette, hogy fel kéne adni azt, amiben hiszünk, vagy amiért küzdünk. Éppen ellenkezőleg. Ahogy fia, Tamás Ábel mondta, „mindent (és mindenkit) szeretett, ami (és aki) bátor, lázadó és a szabadságért harcol.”

Nélküle, a szeretete, iránymutatása és a kritikája nélkül, százszor nehezebb lesz bátornak, lázadónak lenni és harcolni a szabadságért. De szeretném azt hinni, hogy tudjuk a választ a már évtizedekkel ezelőtt, az Országgyűlésben megfogalmazott kérdésére: „milyen politikai rendet kívánunk a magyar köztársaságban? Kívánjuk-e a szabadságot, vagy utáljuk-e a szabadságot?”

Megszakad a szívem, hogy már soha többé nem kapok tőle vidám üzeneteket. Hogy már sosem kér kuglófot, és nem üzen, hogy „amikor fölugrik hozzám, tegyen a retiküljébe kis üveg unicumot.” Isten veled, TGM!

Hodosán Róza: Gazsi, én nem búcsúzom tőled, nagy árulás lenne, ha hagynál minket életünkben békében nyugodni

Gazsi, mikor legelőször ültem be órádra, 1978-ban, az ELTE Bölcsészkarán, tudtam, hogy egy új, számomra addigi életemben ismeretlen, sehol másutt nem talált, izgalmas világba csöppentem. Tőled tanultunk folytonosan kérdezni, visszakérdezni, kétkedni, kritikusan figyelni és empatikusan érteni. A dogmákat elvetni. Pipa és dohányfüst gomolygott egész órán, ez számunkra mégis a szabadság összetéveszthetetlen levegője volt. S e varázslatos órák hatása alól soha nem szabadultam, és nem is akartam szabadulni. Nem meggyőzni akartál, hanem kíváncsivá tenni, ahol a kérdés fontosabb volt, mint a válasz.

Mert mi is volt számunkra az örök kérdés? A szabadság és az emberi méltóság mindig vágyott, de el nem ért ideálja. Ennek akarása tett minket egy családdá, a Demokratikus Ellenzék tagjaivá. Ennek téged a Securitate, engem a magyar titkosszolgálat nevezett ki. Ez örökre, összetéveszthetetlenül összekötött minket. Mert a diktatúrával szembeni összetartozást a személyes kockázat és áldozatvállalás hitelesítette.

A szabadság szertelen, nyughatatlan keresésében sokfelé jártál, hol a baloldaltól, hol a liberális, hol a konzervatív oldaltól búcsúztál, s amelyikbe belekóstoltál, annak poharát fenékig ürítetted. De a szabadság és szolidaritás eszméjét sohasem árultad el, mint ahogy mi sem.

A te drámád a mi életünk drámája is.

Csakhogy e drámának te nem akármilyen szereplője voltál. TGM. Márka és védjegy. A szellem olyan szövetéé, melynek tapintása az összetéveszthetetlen minőség, egyediség és utánozhatatlanság jegyeit viseli magán.

Őrzöm a kissé félrecsúszott mosolyod, felhúzott szemöldököd, tágra nyitott, kíváncsi szemeid, a kezedben tartott szivarod füstjét, a klasszikus angol beszéded, egyenes, büszke tartásod, polgári és szakadt ruháid, kockás inged, minden belénk oltott kétkedésed, lenyűgöző, kacskaringós, okfejtéseid, utánozhatatlan, hitet nyújtó szónoklataid, ellenkezéseid, lelkesedéseid, magányod, bátorságod, szolidaritásod, szomorúságod.

Mindig magadtól búcsúztál, sohasem másoktól.

De Gazsi, én nem búcsúzom tőled, nagy árulás lenne, ha hagynál minket életünkben békében nyugodni.

Hodosán Róza – Fotó: Huszti István / Telex
Hodosán Róza – Fotó: Huszti István / Telex

Radnóti Sándor: Az idő meghozta azt, amire várt – a tanítványokat

1978. december 13-án telefonhívást kaptam Kolozsvárról. Megkértek, hogy Tamás Gáspár Miklóst értesítsem édesapja, Tamás Gáspár váratlan haláláról. Telefonja nem volt, viszont két háztömbnyire lakott tőlem. Noha látogatásom nem volt szokatlan vagy ritka, Gazsi meglátva engem mégis elsápadt, és azt kérdezte: – Apa? Ez rávallott fogalmi intelligenciája mellett lélektani intelligenciájára.

Akkoriban elragadó fiatal férfi volt, aki tetszett és tetszeni akart. Heller Ágnes, aki szívesen társított barátaihoz egy-egy regényhőst, őt a József és testvérei Józseféhez hasonlította. Évekkel később egy esti sétánkon a Parlament környékén éles helyzetben tapasztaltam meg jelleme másik oldalát, az ellenállóképességet, a képviselői plakátjain fizimiskájára vésett hatágú csillagok és ádáz üzenetek láttán.

Azt mondják, nem a tanár ellen lázadni bátorság, hanem az osztálytársak ellen. Ő kihívta maga ellen Romániában és Magyarországon is a hatalmat, de meghökkentette, sőt megbotránkoztatta az ellenoldalakhoz sem alkalmazkodó gondolataival a maga közösségét is – először a baloldali liberálisokat, majd a radikális baloldaliakat.

A társasági siker, amely az egekbe csapott Budapestre érkezésekor, alábbhagyott. Lassan jobban szerették írásait olvasni és beszédeit, interjúit hallgatni, mint szalonokban, kávéházakban, kocsmákban társalogni és vitatkozni vele. Szikrázó elméje – úgy érezték – elaknásítja a beszélgetést és frusztrálja a beszélgetőtársat. Amúgy sem volt – az elterjedt tévedés ellenére – vitatkozó alkat; magányban kigondolt és ellenőrzött eszméit igazságként terjesztette elő. „Telling the Truth about Class” – hangzik egy fontos írásának címe.

Új életformája lett a magány. Nem volt ellenére. Kevés embert érzett – joggal – a maga színvonalán. Műfaját – mert a modern marxizmust műfajnak nevezte – hazájában nem gyakorolták. Valamifajta paradox önigazolást is érzett az egyedüllétben. Kevés intim barátja maradt. Szerelme az idők folyamán – mindhalálig lobogó romantikus lélek lévén – valamivel több.

És akkor az idő meghozta azt, amire várt: azokat az embereket, akik mindenben egyenrangúak vele, kivéve – természetes módon – a tudást és a koncepciót. A tanítványokat. Tanúsítom, hogy a tanítványi recepció csúcspontjai, az Antitézis-kötet megjelenése 2021-ben, és a munkásságáról szóló konferencia 2022-ben felvillanyozták és boldoggá tették. De már beteg volt. Tragikus, hogy ezek voltak végső évei.

Utolsó telefonbeszélgetésünk most szilveszterre esett. Szót váltottunk írásáról, a hazának szóló öt tanácsáról, és megígértük egymásnak, hogy jövőre még nem halunk meg. De Gazsi becsapott.

Selyem Zsuzsa: Ő volt az, aki kimeríthetetlen tudásával és barátságosságával a kolozsvári román és magyar kritikai értelmiséget összekötötte

Tamás Gáspár Miklós úgy volt korunk egyik legkiválóbb gondolkodója, a világ állapotának könyörtelen és pontos, emberi életidővel számolva szinte felfoghatatlan műveltségű és tudású szüntelen kritikai elemzője, hogy bárkivel szót értett. A történelem átgondolt ismeretére alapozott politikafilozófiai írásai, a szimptómákon túli mély igazság keresése nála nem zárta ki az esetlegesen felmerülő méltánytalanságok publicisztikai megformálását. A világot egyben látta, ugyanúgy foglalkoztatta az iráni nők szabadságharca, mint a Földközi tengeren lélekvesztőkön hánykolódó menekültek sorsukra hagyása. Empátiájának nem voltak határai. Bátran élt, nem volt hajlandó semmiféle hatalmasságnak, lusta konvenciónak vagy éppen győzésre álló ideológiának fejet hajtani. Soha nem szűnt meg visszavágyni szülővárosába, Kolozsvárra, ahonnan maga is egy sötét diktatúra menekültjeként távozott Budapestre, Londonba, a világ különféle rangos egyetemeire, az ellenállás színtereire, ahol újabb meg újabb barátokra lelt.

Tamás Gáspár Miklós nem csak visszavágyott Kolozsvárra, hanem rendszeresen vissza is tért. Rugalmasabban vette tudomásul a város változását, mint annak lakói, hiszen a nosztalgia fátyla nem homályosította el látását. Valahányszor kérdezték, szívesen mesélt a magyar nyilvánosságban kolozsvári éveiről, arról, hogy kisfiúként az iskolából hazafelé Kós Károly rendszeresen felhívta magához beszélgetni, hogy másfél szobás kis lakásukban a Donát úton az ő ágya egy függönnyel volt leválasztva a konyhában, hogy Kolozsvár régi épületei ötszáz évesek – talán ennyi elég is, hogy érzékeltessem, mennyi világ ért össze benne.

Selyem Zsuzsa – Fotó: Huszti István / Telex
Selyem Zsuzsa – Fotó: Huszti István / Telex

Örömre való készségét mindvégig megőrizte, még ha mindenféle értelemben sötét időket is meg kellett élnie szeretett szülővárosában. Titkosszolgálati megfigyelések, ostoba, brutális elnyomás, éhezés és fázás, összetákolt, silány építkezés, elkedvetlenítő öltözködéskultúra, pusztító reménytelenség, barátok összeroppanása. Hogy ő a szenvedést javára fordította, nem elég indoklásul egy Nietzsche-i bon-mot, hiszen nem minden szenvedő jött ki belőle erősebben – kellett hozzá Gazsi világos történelmi tudásból fakadó távlatokban gondolkodása, az utópiák megbecsülése, és az a megingathatatlan belátás, hogy semmit nem veszített értékéből az az eszme, amit egy elnyomó hatalom bagatellizál, elhallgattat, betilt, üldöz.

Amikor aztán vége lett a romániai diktatúrának, és jöhetett újra szabadon, jött, valahányszor hívtuk. Ez a többes szám Gazsi miatt van: ő volt az, aki kimeríthetetlen tudásával és barátságosságával a kolozsvári román és magyar kritikai értelmiséget összekötötte. Costi Rogozanu, a bukaresti újbalos Criticatac, később a Libertatea újságírója azt írta, hogy számára a legnagyobb román értelmiségi magyar volt, G.M. Tamás, aki egész Kelet-Európa számára megmutatta, hogy más is van az összeomlott államkapitalizmus után, mint ultraliberális vagy ultra-tradicionális, szomorú és veszélyes, provinciális klisék. Amelyek nem csak régiónkban, hanem az egész földön dominálnak, írta meg számtalan formában TGM. Ugyanakkor részt vett olyan kis közösségek munkájában, Kolozsváron, Budapesten, akárhol, amelyek annak útjait keresték, hogy ne kelljen az embernek kiszolgáltatottan, lélektelenül élnie, ezzel hozzájárulva ahhoz, hogy egy elsivatagosított, kizsigerelt bolygó maradjon utánunk.

Még fel sem tudjuk mérni, Tamás Gáspár Miklóstól mennyit tanulhatunk, akárhonnan is közelítünk életművéhez és igen, életéhez, mert elmélet és praxis, tőle is tudjuk, akkor valóságos, ha nincs szétválasztva; akárhonnan is közelítünk, egy elrejtett igazság feltárásával találkozunk, amelyet zsigereink is jeleznek: hogyan is lehetne másként?

Meg-megújuló erő és határtalan szeretet volt benne. Folytatjuk „a szakadatlan munkát az igazságon és a szépségen, mint mindig.”

Sipos Balázs: Képes volt szakítani; megrendülni, bátornak lenni; gondolkodni a végletekig

Kedves Barátaim,

Az ő gondolkodása nem a csodálkozásból indult; őt a megrendülés indította filozofálásra.

Akkor leszünk méltók az emlékéhez, ha engedjük, hogy a halála fölötti megrendülésünkből gondolatok szülessenek, s a gondolatból majd eszme.

Ezek a gondolatok fölszabadítóak lesznek: meg fogják törni ezt a ránk zuhant ostoba csöndet.

Fölszabadulás. Az ő szava. Persze ősrégi szó. A filozófia hajnaláról. Emlékeztek: a filozófia platóni kezdete kiemelkedésünk a barlang homályából. Föl, föl, szembeszállni a nehézkedéssel. Mint a természetben minden élőlény. Ahogy a növény fölfelé nő, a madár magasra röpül, az ember fölegyenesedik, két lábon jár, tornyokat épít, művészetet kohol.

Hegellel írta, hogy a hierarchia és az alávetettség nehézkedése épp úgy alátámasztja a gondolat (tehát a szabadság) primátusát, mint az anyaföld a fa növését. A gondolat: a szabadság; a szabadság: a gondolat. De akkor a szabadság elgondolásában – az eszme létrehozásában – van egy csavar. Mert nem mi magunk állítjuk elő akaratlagosan. Nem is puszta elmélkedésből születik. És nem elég hozzá a ránk magunkra nehezedő nyomás sem.

Hisz sem lelki-fizikai terror, sem elvont kényszerek alatt nincs gondolkodás. A magunk baja összetör minket; csak a másik szerencsétlenségén tudunk megrendülni. A barlangban nagy a hangzavar. De a sokaság hallgat. Csak a pojácák ordítoznak valami gyűlöletes hülyeséget a barlang falára vetítve. Ettől terror a terror, kényszer a kényszer. Elbutít. Megbéklyóz. Elfordítja a sokaságot egymástól. (Mindenki csak a barlang falára meredhet, egymásra sohasem.) Ne higgyük, hogy mindez már mögöttünk van, csak mert kevesen vagyunk konkrétan gúzsba kötve, leláncolva, megkínozva. Marxszal írta, hogy a kapitalizmusban a munkánk elidegenült, s mi magunk is azok vagyunk; az, amit ébrenlétünk legértékesebb óráiban, életünk legtermékenyebb korszakában csinálunk, idegen belső törekvéseinktől és vágyainktól. Szabad óráinkban pedig mindannyian a barlangbeli szórakoztatás meseszép hazugságait élvezzük. Hogyan is tudnánk akkor gondolkodni.

De nem elég föllázadnunk. Abból még nem lesz gondolat. Nem elég megvonnunk magunktól a barlangbeli édes képeket. Nem elég a forradalmi aszkézis. Mert nem a napfény megrendítő. Nem az arcunkba csapó szél. Nem a teremtett világ szépsége. Nem a sudár cédrusok. Nem a sziklaszirt vadállatai. Nem az, hogy kedvünkre rohangálunk a réten. Nem a mennyei égbolt. Nem is a kijutás diadala. Nem a kiválóságtudat. Visszanéznünk megrendítő. Látni a leláncoltakat a barlangban. Látni önállótlanságuk gyalázatát.

A szabadság nem önérvényesítés. Azért kell fölszabadulnom, hogy végig tudjam gondolni, a többiek miért nem szabadok. Mi tartja őket a barlangban. Milyen nekik odabent.

Ezért önellentmondásos az önhitt filozófus. Ezért adja föl a gondolkodás két és félezer éves méltóságát, aki a hatalom oldalára áll.

A filozófia első szava a másik kimondatlan panasza.

Ez már Rousseau. Szerinte ha igaz is, hogy az ember az egyetlen racionális lény, ennek oka nem az ész adománya, hanem az, hogy képes együttérzésre.

Amennyiben bele tudjuk élni magunkat az elidegenedett emberiségnek, az állatoknak, bármiféle élőlényeknek és az egész hallgatag természetnek a helyébe, amelyet nap mint nap alávetnek, megsebeznek, elnémítanak, kényszerekkel sújtanak és így tovább, annyiban – ha nem is helyettük, de – értük gondolkodunk. Nekik alkotunk – velük együtt – ragyogó eszmét.

Az igazság és osztály, egyik leghíresebb tanulmánya arról szól, hogy miért retten vissza az emberiség a legragyogóbb eszméjétől: a teljes kényszermentesség, vagyis az egyetemes szabadság kivívásának kötelességétől.

Miért elviselhetetlen ez az eszme?

Az egyik ok az, hogy borzasztó nehéz kiállnunk a szenvedés látványát. Melyikünk ne érezné a csábítást, hogy elfordítsa fejét, ha egyszer nem tehetünk semmit? De a szabadság gondolatának épp az a sajátja, hogy nem belőlünk születik; nem is elég elvontan belátni; a megrendültség nélkül élettelen.

A másik ok, hogy az egyetemes szabadság kivívásának kötelessége csakugyan démoni. Ennek belátásához elég felidéznünk a két nevet, amelyeket hagyományunk ráaggatott: Isten országa; kommunizmus. Rémületes nevek. Áruk is iszonyú. Hisz az utolsó ítélet és a világforradalom is fölszámolja otthonos világunkat. Szakítást követel mindennel, ami megszokott, saját. Ezért üldözik a ragyogó eszmét. Vagy úgy tesznek, mintha nem értenék. Csakhogy természetes és épített környezetünk kapitalista pusztulása empirikus tény. Ezért hitt ő abban, hogy az eszme, egy új egyetemes eszme – mely méltó az előzőekhez, és csakis együttérzésből születhet, kollektív alkotásként – megmaradásunk kizárólagos záloga.

Páratlan képessége volt, hogy a gyalázat láttán sose némuljon el, ne is oldja föl semmitmondó sopánkodásban, és soha ne is mentegesse, ne racionalizálja. A szenvedés nem lehet indokolt; nem is nemesít meg; és nem szép. Sosem beszélgettünk a hitéről. (Keveset tudtam róla; ő rólam még kevesebbet. Nekünk a személyes érintkezés eszmék megosztását jelentette. Egyszer azzal köszönte meg egy levelem, hogy azt írta, mégiscsak létezik filozófiai barátság. Sírtam a hálától.) De föltételezem, azért fordult a kereszténységtől a kommunizmushoz, mert előbbi megáldja és megváltaná a szenvedést, utóbbi viszont megmagyarázza okait és gyökeresen kiirtaná. Őt a gyalázat nem imádságra, hanem gondolkodásra ingerelte. Benne a tehetetlenség eszmét körvonalazott. Képes volt szakítani; megrendülni, bátornak lenni; gondolkodni a végletekig. Mindezek folytán volt igazmondó. Görög nevén: Parrhesiastes. Akinek az egyenlőség szenvedélye hatotta át minden írását. Spinozával szólva az a meggyőződés, hogy mindannyian érzékeljük és tapasztaljuk, hogy örökkévalók vagyunk. Mert az elme nem kevésbé érzékeli azokat a dolgokat, amelyeket értelmével fölfog, mint azokat, amelyeket emlékezetében őriz. Az elme szeme ugyanis, amellyel a dolgokat látja és megfigyeli, maguk a bizonyítások.

Ahogyan a leveleken játszadozó fényt, Bach fúgáinak fenségességét és egymás arcán a szenvedést, úgy eszméket is mindannyian érzékelünk és tapasztalunk. Nincs köztünk lényegi különbség – ezt jelenti az, hogy mindannyian örökkévalók vagyunk. Ezért lehet az istenek, a hatalmasok, a mítoszok, mindenféle elvont terror alóli, az együttérzésre alapozott fölszabadulás ismindannyiunk élményszerű gondolata.

Az ebből szabott ragyogó eszme vázlata, amelyet ő tett (újra) érthetővé magyarul, nem száll vele sírba, hanem körvonalaival világít nekünk a ránk váró éjszakában.

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!