„Azt fogják hinni, hogy egytől egyig bolondok voltunk” – filmben szólalnak meg a Ceaușescu-diktatúra erdélyi újságírói, szerkesztői

2022. október 06. – 16:01

frissítve

„Azt fogják hinni, hogy egytől egyig bolondok voltunk” – filmben szólalnak meg a Ceaușescu-diktatúra erdélyi újságírói, szerkesztői
Fotó: Sütő András örökösei / Új Élet magazin / Azopan

Másolás

Vágólapra másolva

A Ceaușescu-korszak erdélyi magyar újságíróit, szerkesztőit, alkotóit kereste fel Csibi László, hogy történeteket gyűjtsön tőlük a korabeli Románia nyilvánosságának abszurditásáról és arról, milyen volt a cenzúra és az öncenzúra nyomása mellett dolgozni 1965 és 1989 között. A Kolozsváron élő dokumentumfilmes korábban is hasonló módon, alulnézetből közelített a történelemhez, például megszólaltatott olyanokat, akik megtapasztalták Észak-Erdély visszacsatolását Magyarországhoz (Édes Erdély, itt voltunk, 2015) és a holokauszt egyik erdélyi túlélőjét is (Nussbaum 95736, 2017). Interjúalanyai ezúttal olyan értelmiségiek, akik megpróbálták megkeresni a diktatúra kiskapuit az értékteremtésre. A szocializmus hátsó bejáratát a marosvásárhelyi Alter-Native után a Filmtettfeszt három helyszínén és a nagyszebeni Astra fesztiválon is vetítik. Az erdélyi fesztiválkörút apropóján kérdeztük a rendezőt.

A nemrég Budapesten elhunyt, marosvásárhelyi származású Erdélyi Lajos fotográfusnak, a film egyik szereplőjének ajánlod a filmet. Miért épp neki?

A Teleki Sámuellel kapcsolatos kutatásom miatt kerestem fel Erdélyi Lajost, Lalót először. Mindig, amikor Budapestre mentem, letettem a fényképezőgépet, mikrofont, és bármiről beszélgettünk, vettem. Egyszer arról anekdotázott, hogy a '60-as, '70-es években az Új Életnél milyen abszurd dolgok történtek. A lapnak volt egy másik fotósa, Marx József, akire Laló mestereként tekintett. Jóska bácsi állítólag nagyon lelkiismeretes volt, bármilyen buta feladatot kaptak, ő a tudása legjavát hozta. A '60-as évek elején olyan címlapfotót kértek tőlük, amely a romániai kollektivizálás sikerét tükrözi. Megszervezték a fotózást egy olyan családnál, ahol több generáció élt együtt, a nagytata ült az asztalnál és épp aláírta a belépési kérelmet a kollektívbe, miközben a család emelkedett hangulatban, az asztal köré felsorakozva nézte. Megjelent az Új Élet ezzel a címlapfotóval, a probléma akkor jött, amikor a falubeliek röhögése elhangzott a marosvásárhelyi pártbizottságig, mert mindenki tudta, hogy az öreg, aki a képen szerepel, szemüveggel is csak az orra hegyéig lát, így pedig más értelmet nyert a fotó… Akkora balhé lett ebből, hogy Sütő (Sütő András, az Új Élet főszerkesztője, szerk. megj.) alig tudta a pártnál elrendezni, hogy mind ki ne csapják őket a laptól.

Aki ismerte Lalót, tudja, hogy folytak belőle az ötletek, ha leültél vele beszélgetni, adott legalább öt jó tippet, hogy miből írjál könyvet, cikket, mit kutass vagy miről készíts filmet. Mondta nekem, hogy ha olyan fiatal lenne, mint én, akkor elkészítené A szocializmus hátsó bejárata című filmet – tehát a címet is „leszállította”. Az elején csak a fotóriporterek problémáit próbáltam gyűjteni, de Laló egyszer felhívott, hogy miért nem megyek el Bodor Andráshoz, mert ő az Új Élet bukaresti szerkesztőségénél volt, és sok jó dolgot tud mondani. Elmentem hozzá, és ő mesélt Koppándi Sándorról és Pezderka Sándorról, a cenzorokról, ekkor kezdett komolyabban érdekelni a dolog.

Végül hány embert kerestél meg?

35 és 40 között, de nincs mindenki benne a filmben. Eredetileg az volt az elképzelésem, hogy minden megyei pártlaptól legalább egy embert megkeresek, megpróbáltam lefedni minden vidéket, ahol Romániában magyar nyelven történt valami a Ceaușescu ideje alatt. A probléma az, hogy nagyon sokan nem akarnak erről az időszakról mesélni, de azért úgy 70-80 százalékban fogadtak. Elképzeltem, hogy milyen volna a cenzorok filmjét megcsinálni. Azt tudtam, hogy Hajdu Győző (az Igaz Szó egykori főszerkesztője, akit a Ceaușescu-diktatúra „udvari költőjeként” tartottak számon, szerk. megj.) már nincs életben, Pezderkáról is hamar kiderült, hogy már '90-91-ben – hogy Szilágyi N. Sándort idézzem – „kisétált az életből”, Koppándiról viszont senki sem tudott semmit, láthatatlanná tette magát '90 után. Később kiderült, hogy már néhány éve nem él.

Milyen kép rajzolódott ki az interjúk alapján ezekről a cenzorokról?

Koppándit tényleg nem szerették, állítólag sok kárt tett abban az időszakban. Temesvártól Brassóig mindenki tudta a nevét, és mindenki kellemetlen emlékként idézte föl. Bár, ahogy a filmben is elhangzik, sokszor úgy történt, mint Kafka Kastélyában, hogy megkapták az utasítást, de nem tudták, hogy tulajdonképpen kitől jött. Koppándi nevét tudták, bár sokan nem ismerték személyesen. Pezderka hivatalnok-figuraként körvonalazódik, kicsit fegyverhordozónak látom, aki elment a szerkesztőségekbe, ott ült két napot, és elmagyarázta, hogy mit miért nem lehet.

Fotó: Képernyőmentés a Szocializmus hátsó bejárata című dokumentumfilmből
Fotó: Képernyőmentés a Szocializmus hátsó bejárata című dokumentumfilmből

1977-ben megszűnt a Sajtóigazgatóság, és ezzel a cenzúra is átalakult. Hogyan reflektáltak erre a változásra az interjúalanyaid?

1965-ben, amikor Ceaușescu hatalomra került – ezzel is kezdődik a film – akkor „a szellőzőnyílás nagyobb lesz a budin”, ahogy Páskándi Gézát idézi valaki. Be is vallják néhányan, hogy akkor úgy érezték, jó Romániában élni. Én is tudom a szüleim elmondásából, hogy akkor nem volt olyan rossz Romániában az élet, addig, míg Ceaușescut a távol-keleti útján a személyi kultusz szele meg nem csapta. A '70-es évek elején fogalmazta meg a téziseit arról, hogy a kor szellemének megfelelő embereket úgy lehet nevelni, hogyha a cél mögé a sajtó, a média és a különböző kulturális ágazatok is felsorakoznak. Utána jön az az izgalmas időszak, amikor megszűnt a Sajtóigazgatóság, és nem is kell már a cenzúra, mert mindenkiben kialakul, hogy cenzúrázza saját magát.

Miért lett valaki újságíró a Ceaușescu-korszakban a korlátozások és a nyomás ellenére?

A munkahely akkor is munkahely volt. Fontos az is, amit Laló nehezményezett, amikor beszélgettünk a projektről, hogy főleg Magyarországon úgy tekintettek mindig Erdélyre, mint ahol soha semmit nem lehetett Ceaușescu gonosz rendszere miatt. De ha meggondoljuk, nagyon sok olyan életmű született Erdélyben, amit nehezen lehet majd megfejelni. Kányádi Sándor életművének nagy része a Ceaușescu-korszakban született, ugyanígy Sütő András művei, annyi hangfelvétel romániai magyar előadók dalairól pedig nem készült azóta sem, mint akkor, amikor Boros Zoltán volt a televízió zenei szerkesztője. A megyei pártlapok esetében az olvasó is tudta, hogy az első két oldalt átugorjuk, és a harmadik-negyedik oldalon van valami, egy művészeti vonatkozású vagy egy magyar közösséget érintő téma, amit ott elrejtettek.

Nyilván, mikor fogy a levegő a ‘80-as évek elején, akkor egyre nehezebb ezeket a gondolatokat leírni. Ma már könnyen lapozhatóak az archívumok, az Új Élet szerintem izgalmas ma is, jó lenyomatát adja az életérzésnek, ami akkor uralkodott, tehát ilyen szempontból tekinthetjük úgy, hogy ezek az emberek hasznos munkát végeztek. El is hangzik a filmben, hogy sokan úgy gondolkodtak, hogy kiszolgálják a rendszert, elmennek addig, ameddig lehet, és mégiscsak megpróbálnak valami hasznosat létrehozni. Sokan úgy tekintenek vissza – jogosan – a tevékenységükre, hogy azért hagytak hátra értéket.

Azok, akik vállalták, hogy megszólalnak a filmben, valószínűleg már szembenéztek életüknek ezzel a szakaszával.

Gálfalvi György mondja el a filmben, hogy zsarolhatókká váltak azzal, hogy letették a hatalom kezébe a családjukat, a gyermekeiket. Utólag mindig könnyen törnek egyesek pálcát mások felett. Mindig az a kérdés, hogy én mit tennék a helyükben? Ma is sokan kiszolgálnának vakon valamilyen ideát vagy entitást.

A filmben szó van a cenzúra mellett a kötelezettségekről is, legyen az a főtitkár megtapsolása vagy egy vers megírása. Ki hogyan válaszolt a nyomásra?

Király László elmondja, hogy nem bújt ki soha a kérés alól, hanem arról írt, hogy mennyire szereti a szülőföldjét, és az ember azzal nem szolgál ki semmilyen rendszert, ha szereti a hazáját, ahol született. A másik, amit Tibori Szabó Zoltán felidéz, hogy Kányádi Sándor azért írt meg egy bizonyos verset, mert tudta, hogy valakinek az élete múlhat rajta. Tulajdonképpen mindenki azt mondja, hogy valahol valamit kompenzált, valakin segített, vagy valaminek úgy tett eleget, hogy közben azért hasznosat is tudjon művelni. Ahogy Szilágyi N. Sándor elmondja: mindig azt nézték, hogy hogyan tudják a helyzetet a hasznukra fordítani. Mindig az volt számára izgalmas, hogy a cenzorok vagy pártbizottsági tagok valamire be voltak tanítva, és ki kellett billenteni őket a szerepükből, mert másra már nem voltak felkészítve.

A rendszerváltás előtti öncenzúra hagyománya beivódhatott a társadalomba annyira, hogy még a mai fiatal generációban is jelen van?

Szerintem benne van a maiakban is. Ha elkezdesz dolgozni bármelyik médiumban, akkor már eleve fel kell mérned, hogy az a médium mit fog tőled elfogadni és mire fogja azt mondani, hogy nem. A '80-as évekhez képest persze más az amplitúdó. De például ha kis mértékben is, akár a beszélgetésünk közben cenzúrázhatom magam, hogy ne mondjak neked olyat, amiért később magyarázkodnom kellene egy más közegben, hogy én tulajdonképpen nem úgy gondoltam azt, csak lehet, hogy Erika úgy értette, vagy még egy kicsit rájátszott, hogy értse úgy, és én olyan szavakkal fogalmaztam meg azt, amit lehetett úgy is értelmezni, és akkor most azért vagyok abban a kellemetlen szituációban, hogy most magyarázkodom nektek, holott nem kéne…

Nem aggódtál amiatt, hogy ezt az interjúkból kibontakozó témát milyen képanyaggal tudod illusztrálni?

De igen, főleg azért, mert elég „beszélő fejes” film lett, de mentségemre szóljon, hogy ez az én pandémia-filmem. Volt egy olyan elképzelésem az elején, hogy a beszélgetéseket párhuzamba állítom az abban az időben készült zenei felvételekkel. A mai közszolgálati televízió magyar szerkesztőségének a Youtube-csatornáján nagyon sok dal van, ami kontextusba helyezve nagyon jól talált volna. Sajnos a közszolgálati televíziótól zenei felvételeket beszerezni szinte lehetetlen, egy év levelezés alatt kiderült, hogy ezek nem eladók, mert nem tisztázottak a jogok. Így erről le kellett mondanom, illetve arról is, hogy az időszak egyetlen televíziójától felvételeket be tudjak szerezni. Arcanum-előfizetésem régóta van, az volt az alapvetés, hogy onnan fogom a digitalizált újságokat használni, hiszen a filmet eleve megelőzte egy kutatómunka. És ma már van néhány jó fotóarchívum is, mint például a Minerva vagy a Szőcs Edgár vezette Azopan, illetve felhívták a figyelmem a Resicabányán működő amatőrfilmes múzeumra, ahol nagyon jó felvételeket találtam, és onnan is tovább irányítottak más emberekhez.

Ki szoktam jegyzetelni az interjúkat, szóról szóra, a dadogásokat is, mert papíron vágom meg először a filmet, és több mint 400 oldalnyi beszélgetésem van kiírva ezekkel az emberekkel. Lehet, hogy kicsit feszes a film tempója, mert be kellett szuszakolni 50 perc plusz-mínusz 30 másodpercbe, ez volt a pályázati kiírás feltétele. De a huszonéveseknek nem gyors ez a film, én azt vettem észre, hogy nekik ez a ritmusuk. Azt mondták, hogy fura korszak volt, és el sem tudják képzelni, milyen lenne benne élni. Ha egy mai fiatal nézi ezt a filmet, azért gondolom, hogy érzi, mennyire sérülékeny dolog a sajtószabadság.