50 éves lett a dél-tiroli autonómia, amit évtizedeken át tárgyaltak és harcoltak ki

Miután az első világháborút lezáró 1919-es saint-germani béke az osztrák Tirolt két részre osztotta, és déli felét Olaszországnak adta, Bécsben és helyben is megjelentek az autonómia iránti követelések, amik aztán a fasizmus olaszországi megerősödésével és az ezt követő erőszakos olaszosítással egyre inkább hangosabbá váltak. A második világháború után a győztesek körében konszenzus uralkodott atéren, hogy az Olaszországhoz került németajkúak számára Rómának erős kisebbségi jogokat kell biztosítania: ennek szellemében írta alá 1946. szeptember 5-én Karl Gruber osztrák külügyminiszter és Alcide De Gasperi olasz miniszterelnök a párizsi békekonferencián a Dél-Tirol mai autonómiájának alapját jelentő szerződést a Trentinóban és Dél-Tirolban élő német nyelvű népesség védelméről, az anyanyelvi oktatásról, a közigazgatásban a német nyelv olasszal egyenértékűnek történő elismeréséről és az elolaszosított családnevek visszanémetesítéséről.

A papír sok mindent elbír: a politikai szándék mindennek betartására nem volt meg Rómában, a megkerülésére annál inkább. Az 1948-as ún. első autonómiastatútumban nem is a mai Dél-Tirolnak megfeleltethető német többségű bozeni/bolzanoi megyének, hanem az annál jelentősen nagyobb területű, frissen létrehozott olasz többségű trentói régiónak adták meg az autonómiával járó jogokat, amelynek olasz kormányzata még szándékosan élezte is a feszültségeket olyan lépésekkel, mint hogy németeket az ígéretek ellenére alig vettek fel közigazgatási állásokba, az alapvetően a magas hegyek miatt hagyományosan mezőgazdasággal foglalkozó Dél-Tirolba lázasan telepített új gyárakba délolasz területekről hozattak vendégmunkásokat, és a frissen épülő bérlakásokat is mind nekik utalták ki.

A kaput az tette be, amikor 1957-ben a regionális kormány úgy döntött, kifejezetten a délolaszoknak építtet 5000 újabb bérlakást: a válasz erre egy 35 ezer fős tüntetés volt, ahol a németajkúak mai napig domináns pártja, Dél-Tiroli Néppárt (SVP) először kezdte el hangoztatni a Trentótól való szabadulás jelszavát. Ezzel párhuzamosan a Dél-Tiroli Felszabadítási Bizottságot (BAS) alkotó radikálisabb helyiek kifejezetten erőszakos eszközökhöz is nyúltak, és bombáikkal az olasz állam és gazdaság számára kulcsfontosságú infrastruktúrát, főleg az új gyárak kiszolgálása céljából épített áramvezetékeket rombolták le.

A feszültség odáig eszkalálódott, hogy 1959-ben az SVP közölte, nem vesz részt a trentói kormány munkájában: ezzel annyi lett a kisebbségek kormányzati kvótaarányának, így Olaszországnak nem maradt semmilyen épeszű érve azt illetően, hogy miért is van formálisan rendben a trentói autonómia.

Ezzel egy időben a szociáldemokrata Bruno Kreisky külügyminisztersége alatt Ausztria Dél-Tirolt tette külpolitikája legfontosabb ügyévé, és ügyes lobbimunkával elérte, hogy az ENSZ közgyűlése nyomásgyakorlásként elfogadjon egy határozatot arról, hogy az 1946-os olasz-osztrák szerződés továbbra is kötelezi Rómát a kisebbségi jogok megadására, szóval teljesítsék az abban foglaltakat.

Az olaszok válasza erre az volt, hogy az idővel nemcsak helyiek, hanem más német nyelvterületekről érkező aktivisták által kitervelt és végrehajtott bombatámadásokra hivatkozva közölték: megvétózzák Ausztria felvételét az EU elődjébe, az Európai Gazdasági Közösségbe. Bécs erre újra összehívatta az ENSZ-et, ahol 1961-ben megerősítették az 1960-as, Rómát lényegében elítélő határozatot. Ezt hosszas diplomáciai alkudozás követte a két ország részéről, hol titokban, hol az Európa Tanács, hol a helyiek színpadias bevonásával, mígnem 1969-re ki tudtak alkudni egy olyan ütemtervet, ami minden félnek megfelelő volt, és a Dél-Tiroli Néppárt után az olasz, majd az osztrák parlament is áldását tudta adni rá. Ez az autonómiát lehetővé tevő ún. második autonómiastatútum 1972-ben lépett végül életbe: ezért az 50-es évforduló – attól helyben már udvariasan eltekintenek, hogy a dél-tiroli parlament csak húsz évvel később, 1992-ben hozott határozatot arról, hogy az 1972-ben ígért lépések nemcsak törvényerőre léptek, hanem megvalósultak és működnek is.

Az autonómia ma kisugárzik Dél-Tirolon túlra is, és egészen banális, nem várt hétköznapi dolgokban is megmutatkozik: például aki tud németül, és Olaszországban akar jogsit csináltatni, annak emiatt van lehetősége arra, hogy a KRESZ-vizsgát németül tegye le bárhol az országban, az egységes vizsgaprogramot ugyanis az olasz mellett németre és a Val d’Aosta régióban hivatalos francia nyelvre is lefordították, és a vizsgabiztosnak tényleg csak egy gombnyomásába kerül, hogy a vizsgázó azt ne olaszul lássa – más kérdés, hogy cserébe szembesülnie kell az olaszok lesújtó pillantásával, amiért az ő dallamos, gyönyörű nyelvüket nem, a rettenetes, bonyolult németet viszont beszéli az illető. A német nyelv nélkül viszont Dél-Tirol mai nemhivatalos, olasz köznyelvben használt neve, a Sudtirolo nem jött volna létre: fogták a német Süd-Tirol szót, és olaszosították. A radikálisabb németajkúak pedig most arra várnak, hogy ez legyen a hivatalos olasz megnevezés a mostani Alto Adige helyett.

Aki azt gondolná, hogy mindez csupán valami olasz belügy, aminek magyarként semmi hasznát nem látja senki, téved, hiszen bevallottan a dél-tiroli autonómia a példa és egyre inkább az álom kategóriájába tartozó elérendő cél Székelyföldön.

A ma jó félmillió fős Dél-Tirol, azaz a bozeni/bolzanoi autonóm megye nagyjából feleakkora, mint Székelyföld, a népessége pedig kétharmada az ottaninak. Hogy miért irigyelt dolog az autonómiájuk, azt összefoglalni nem túl bonyolult: amellett, hogy mindenben ők döntenek az oktatásban, az egészségügyben, a gazdaság nagyrészében és minden köztisztviselőnek két nyelven kell felsőfokon tudnia – azaz olaszul és németül is, vagy az egyik helyett a Dél-Tirolban 30 ezer ember által ugyancsak beszélt ladinul –, Róma nem bírálhatja felül a törvényeiket (igaz, ők sem hozhatnak olyan törvényt, amely szembemegy az olasz alkotmánnyal), és számos adóbevétel, köztük az szja, a jövedéki adók és az áfa 90%-a náluk marad, hogy az intézményeik fenntartását finanszírozni tudják.

Nem véletlenül mondta azt az autonómia 50. évfordulójának hétfői megünneplésekor Arno Kompatscher, a megye SVP-s vezetője, hogy a gazdasági autonómiának köszönhetően szegény, elmaradott vidékből nettó befizetővé váltak: azaz Dél-Tirol mára annyira meggazdagodott, hogy az adóbevételeinek olasz költségvetésbe befizetett 10%-a rég magasabb, mint az összeg, amit Rómától kap.

A fejenkénti GDP Dél-Tirolban 40 ezer euró fölött van, az olasz átlag 30 ezer, az osztrák 45 ezer: azaz itt nem az történt, hogy az elmaradott agrárrégióból létrehozták volna a jólét szigetét, hanem az, hogy behozták az elmúlt száz év olasz uralom alatti lemaradását, így 2009 óta vezetik a leggazdagabb olaszországi régiók listáját.

Az autonómia ebben persze csak egy tényező, legalább ennyire fontos Dél-Tirol központi elhelyezkedése, és az, hogy az EU- és schengeni tagsággal ezt maximálisan ki tudja használni mindkét húzóágazata: az unió által erősen szubvencionált, de jelentős népességmegtartó, táj- és identitásmegőrző funkcióval bíró mezőgazdaság és az erre is épülő turizmus, amelynek olyan önkéntes reklámarcai vannak, mint az éves szabadságát hagyományosan minden évben Dél-Tirolban töltő német exkancellár, Angela Merkel.

Az udvariaskodó hivatalos ünnepségnél sokkal izgalmasabb volt, hogy az éppen folyó olasz választási kampányban Matteo Salvini Lega-elnök pont az autonómia napjának kikiáltott szeptember 5-ét nézte ki arra, hogy Dél-Tirolban kampányoljon. Noha az ember a nacionalista jobboldaltól spanyol vagy román mintára azt várná, hogy ilyenkor az egységes nemzetállam fontosságáról meséljen, ennek pont az ellenkezője történt. Az alapvetően a gazdag északolasz régiók autonómiájának kivívására létrejött Lega vezetője Bozenben/Bolzanoban azt hangoztatta, amiről az elmúlt tíz évben a déli szavazók megszólítása miatt megfeledkezett: az autonómia fontosságát, vagyis azt, hogy a helyben megtermelt és megadóztatott pénzt helyben tudják befektetni ahelyett, hogy a Rómától délre lévő elmaradottabb régiókat támogassák vele. Az egyébként milánói Salvini autonómiapártiságának egyik oka az, hogy a Lega helyben az SVP-vel közösen kormányoz egy ideje, a másik pedig az, hogy Salviniék azzal kellett, hogy szembesüljenek, hogy a Salvini által a nagypártiság és a 30% megugrása reményében nyomatott összolasz nacionalizmust Giorgia Meloni délen eleve népszerűbb pártja náluk sikeresebben képviseli, a szavazóik pedig állnak át a miniszterelnöki posztra is esélyesebb római politikushoz. A Legának ahhoz, hogy az északi bázisát megőrizze, maximumra kell tekernie a régi lemezt, a jóléti sovinizmust.

A Salvinivel ellentétben centralizációpárti Melonival lehet még problémája a dél-tiroliaknak. Sokan emlegetik most fel azt a 2015-ös beszólását, amit Olaszország Osztrák-Magyar Monarchiának küldött hadüzenetének századik évfordulóján mondott, miután ennek állami megünneplése többeknél is kiverte a biztosítékot Dél-Tirolban: aki osztráknak érzi magát, költözzön át Ausztriába. És téma az is, hogy Meloni pártja, a Fratelli d’Italia eddig miféle törvényjavaslatokat nyújtott be a római parlamentben: 2018-ban például az olaszt Olaszország egyetlen hivatalos nyelvének tették volna meg az egyre több helyen elszaporodó angol és nemzetközi kifejezések ellen felvéve a küzdelmet – érzékenyebb dél-tiroliak ebben a német és az autonóm megyében ugyancsak hivatalos ladin nyelv tudatos visszaszorításának kísérletét látják. (A nyelv és annak jövője érzékeny kérdés Dél-Tirolban is: egy 2017-es, az akkori negyedik osztályos általános iskolások körében végzett kutatás szerint a német anyanyelvűek 52,2%-a olaszul szokott beszélgetni az olasz barátaival, míg az olasz anyanyelvűeknek csak 9,8%-a használja a német nyelvet, amikor németajkú barátaival cseveg, állításuk szerint egész egyszerűen azért, mert nem beszélik olyan jól a német helyi dialektusát, mint a németajkúak az olaszt. A megkérdezettek többsége arra számít, hogy a 2020-as években az olasz nyelv szerepe felértékelődik és fontosabbá válik Dél-Tirolban – ezt pedig nyilván csak a német és a ladin rovására teheti.)

Meloni állítja, hogy nem támogatja a jobbközép koalícióhoz tartozó Silvio Berlusconi ambícióit azt illetően, hogy változtassák meg az alkotmányt, hogy a köztársasági elnököt immáron közvetlenül lehessen választani, és ezzel együtt eltolják a mostani parlamentáris demokráciát francia és román mintára az elnöki rendszer irányába. Mégis: amennyiben a szeptember 25-i olaszországi választást követően alkotmányozó többség közelébe kerülne az olasz jobboldal, meglehet az elméleti lehetősége annak, hogy az autonómiához is hozzányúlnak. Dél-tiroli szemmel nézve éppen ezért jön rosszul, hogy a legerősebb pártjuk, a korábban lazán 50% körüli eredményeket hozó, a dél-tiroli ipar és gazdaság lobbiszervezeteként is emlegetett SVP a történelmileg leggyengébb támogatottságát (37%-on állnak) tudja most felmutatni a belső botrányok és belharcok sora miatt: noha az autonóm megyén belül a pluralizmus, főleg a 17%-ra felkúszó, az etnikai és nyelvi határokon felülemelkedő Zöldek megerősödése még jót is tesz, ez egyben azzal jár, hogy az erős autonomista hangok ősztől meggyengülnek majd a római képviselőházban és szenátusban, amit a római sajtó és politikum könnyen értelmezhet úgy, hogy nem olyan fontos már ott fent északon ez az autonómia dolog. Nem véletlen, hogy az SVP nem határolódik el élesen Meloniéktól: jobb jóban lenni vele, hiszen ki tudja, mekkorát nyer majd és mit akar.

Az autonómia 50. évfordulója abból a szempontból is különleges, hogy az olasz választással egy hétvégén rendezik (Észak-)Tirolban is a tartományi választást. Az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) listáján pedig egy dél-tiroli is indul: a 39 éves Gudrun Kofler, aki a hatvanas évek dél-tiroli szabadságharcos legendájának, Jörg Klotznak az unokája, és a szeparatista Süd-Tiroler Freiheit mozgalom politikusa. Az olasz választáson szándékosan nem induló pártnak ezzel az a célja, hogy jelezze: hidakat építeni nem Róma, hanem Innsbruck irányába kell, az autonómia 50. évfordulóján pedig ideje, hogy végre Tirolt mint egészet képviseljék – odahaza, Ausztriában.

A cikk a közép-európai és balkáni ügyekkel foglalkozó Gemišt hírlevélben jelent meg először, itt lehet rá feliratkozni.