„Léptünk volna be a cukrászdába, amikor Edu, az ötéves fiú visszahúzott. Azt mondta, neki oda nem szabad bemenni”

2022. június 23. – 17:49

frissítve

„Léptünk volna be a cukrászdába, amikor Edu, az ötéves fiú visszahúzott. Azt mondta, neki oda nem szabad bemenni”
Csata Orsolya és a Csíki Brazilok a Vásárút Marathon versenyen – Fotó: Sportfoto Press

Másolás

Vágólapra másolva

„Az nem igaz, hogy a roma szülők nem akarják, hogy a gyerekeik tanuljanak. Pontosan látják, hogy a gyereknek az előnyére válik, ha tanul vagy ha közösségbe jár” – jelentette ki a Transtelexnek Csata Orsolya, aki tavaly tavasszal Csíki Brazilok néven futócsapatot toborzott a leégett csíksomlyói romatelepről elköltöztetett gyerekekből. A szabadúszó televíziós újságírót a kezdeményezéséről és a motivációiról kérdeztük.

A tavaly januári tűzeset óta a szíveden viseled a csíksomlyói telepről elköltözni kényszerült közösség sorsát, Csíki Brazilok néven futócsapatot verbuváltál a telepről származó gyerekekből. Mesélnél egy kicsit a kezdeményezésed előéletéről?

Már a tűzvész éjszakáján kint voltam a csíkcsomlyói telepen újságíróként filmezni. Nagyon meghatott a csíkszeredaiak összefogása, nagyon sokan akartak segíteni az otthonukat elveszítő embereken. Azt az éjszakát nem tudom elfelejteni. A felhívásra válaszolva a csíkszeredai emberek egész éjszaka érkeztek teával, étellel, pokrócokkal. Ez egy történelmi pillanat volt, szerintem azt kellett volna megragadni jó erősen, és abból táplálkozni és tovább építeni. Akkor én is úgy éreztem, hogy valamit kellene tennem értük. Mivel rendszeresen futok, és minden nap héttől edzek, akkor gondoltam, hogy egy óra az időmből belefér. Ezért minden nap 6-tól 7-ig bementem az Erőss Zsolt Arénába, ahová elszállásolták a csíksomlyói telepről elköltöztetett közösséget. Előbb olvastam nekik. Beérkeztem egy könyvvel, és mondtam, hogy akinek kedve van, üljön le mellém. Először csak a gyerekek ültek körém, aztán egyre több felnőtt, meséltek, beszélgettünk, fokozatosan megismertem őket. Utána az volt az elképzelésem, hogy mi lenne, ha úgy próbálnék segíteni rajtuk, hogy bemutatok a nyilvánosságnak egy-egy földönfutóvá vált családot, és keresek nekik egy-egy úgymond örökbefogadó családot. A Facebook-oldalamon mutattam be őket. A legelső családnak például azonnal került egy örökbefogadója: a Székelyföldi Legendárium ötletgazdája, Fazekas Szabolcs. Az általam bemutatott anyuka elmondta, hogy ő nagyon szeretne varrni. Szabolcs rögtön hívott, hogy ő vásárolna nekik egy varrógépet. És ez az „örökbefogadásos” elképzelés szépen is alakult addig, amíg újságíró körökből olyan visszajelzést kaptam: nem szerencsés a gyerekekről fotót nyilvánosságra hozni. Ezt az észrevételt jogosnak találtam, így aztán nem tettem többé fotót a családok bemutatásakor a Facebook-oldalamra. De ezzel le is állt a dolog. Úgy látom, az embereket csak akkor érinti meg igazán egy-egy nehéz sorsú gyerek ügye, ha fényképet is látnak róla.

Hogyan jött az az ötlet, hogy alakítsd meg a Csíki Brazilok futócsapatot?

Van egy futóedzőm, akivel rendszeresen tartom a kapcsolatot, Makai Viktória magyarországi ultrafutó. Az ő személye inspirálta azt, hogy én is edzősködhetnék. Kitaláltam, hogy az arénába költöztetett felnőttekből verbuválok egy futócsapatot, és velük foglalkozom. Amikor kitavaszodott, akkor összeírtam a lábméretüket, és egy alapítvány küldött nekem negyven pár cipőt. Áprilisban kezdtük el az edzéseket, de a felnőttek hamar lemaradoztak, mert a futás elég kemény fizikai megerőltetést jelent. De jelentkeztek a gyerekek helyettük. Nyafogtak, kérleltek, hogy jöhessenek ők is, és eleinte ennek nem örültem. Attól tartottam, hogy nem lesz hozzájuk türelmem. Végül egy idő után a felnőttek teljesen eltűntek, és ott maradtak a gyerekek. És nyilván mára már egyáltalán nem bánom, hogy velük foglalkozom.

Hogyan zajlanak az edzések?

Heti háromszor találkozunk, kedd, csütörtök, szombat fél 6-kor a csíkszeredai futópályán, ez a mi bázisunk. Az edzés programját nem én, hanem Makai Viktória dolgozta ki. Nem mondom, hogy mindig tökéletesen teljesítjük, de többé-kevésbé rendesen megcsináljuk az edzéseket. Azok a gyerekek, akikkel elkezdtem, szinte mind megvannak most is. A másfél év alatt 104 edzésünk volt. Részt vettünk már több versenyen, közösségi futáson.

Miért Csíki Brazilok?

A nevet még a felnőttek találták ki. Nagyon szeretik a Brazilok című filmet.

Bejegyezted-e a futócsapatot egyesületként?

Még nem, mert nem volt rá energiám, nem szeretem a papírmunkát. De folyamatban van. Szükség lenne egy egyesületre, ez már többször kiderült számomra is, csakhogy engem már az is nagyon megvisel, ha el kell készítenem egy Excel-táblázatot.

Fotó: Sportfoto Press Fotó: Sportfoto Press
Fotó: Sportfoto Press

Hányan vannak most a csapatban?

Az alapcsapat húsz fő, de a létszám változó, negyvenen is voltunk már. Most már Csíksomlyóról is vannak gyerekek, tavaly a Tavasz utcai romatelepről is jöttek, folyamatosan alakult a csapat, nem zártunk ki senkit. Mindig megbeszéljük az alapcsapattal, ha egy új gyerek csatlakozna hozzánk, és ők esetleg nem ismerik, mert a csíksomlyóiak és az arénások ismerik egymást, és nincs általában probléma. A jelenlegi csapat kétharmada fiú, a legfiatalabbak ötévesek, a legidősebb 18 éves. Azt tudni kell, hogy én edzés előtt mindig jelzem telefonon a gyerekeknek, vagy anyukáknak Facebookon: fél 6-kor edzés! Sok időbe telt az elején, amíg megtanulták, hogy mit jelent az, hogy fél 6. Tavaly néha a futópályánál voltak már 4-kor, vagy 7-kor érkeztek meg. Mára már pontban fél 6-kor gyülekeznek.

A szülők hogyan viszonyulnak a kezdeményezésedhez?

Nagyon örülnek, hogy a gyermekük egy futócsapatba került, és nagyon büszkék, amikor egy versenyen díjat is nyernek. Az nem igaz, hogy a roma szülők nem akarják, hogy a gyerekeik tanuljanak. Pontosan látják, hogy a gyereknek az előnyére válik, ha tanul vagy ha közösségbe jár.

Ugyanúgy zajlanak az edzések iskolaidőben, mint most a nyári szünetben?

Most a nyári vakációban az edzések azzal egészülnek ki, hogy elviszem őket koncertre, színházba, bábszínházba, előadásokra. Elsősorban az ingyenes rendezvényekre járunk, illetve azokra, amelyekre kapunk meghívót. És most már elég gyakran kapunk meghívókat. Bill Laurence jazzkoncertjére például húsz 50 lejes jegyet kaptunk ingyen, mi meg érkeztünk 32-en, és beengedték mind a 32 gyereket. A nyár elejétől megvalósítottam egy másik elképzelésemet: minden héten a csapat valamelyik tagja elmondja, hogy mit szeretne olvasni. Eddig én vittem nekik könyvet, és a következő héten ezt adták elő valamilyen formában, elmesélték vagy eltáncolták, ahogy akarták. Tehát nincs semmilyen kötöttség, csak azt akarom, hogy elolvassák. De ettől a héttől beíratom őket a könyvtárba, főleg a nagyobbakat, aki akarja. Így mindenki kiveheti azt a könyvet, amelyik érdekli, és ezt mutatja be a csapat előtt. Óriási a lelkesedés, a gyerekek nagyon be vannak indulva. Az előadó mindig kap egy kis ajándékot, általában csecsebecséket.

A városházától vagy más állami intézménytől kaptatok-e valamilyen támogatást?

Nem is kértünk, és nem is kaptunk.

Fotó: Sportfoto Press
Fotó: Sportfoto Press

Egy versenyen való részvétel, már csak az utazás miatt is, pénzbe kerül. Miből fedezed a költségeket?

Nagyon sokan segítenek. Tavaly január óta vezetek erről nyilvántartást, azóta közel kétezer ember támogatott minket. Elmondom, hogyan működik ez. Írt nekem például egy hölgy, akit soha nem láttam, nem tudom, ki ő, talán nem is Csíkszeredában él. Jelezte, hogy szeretne cipőt venni minden gyereknek, és küldene 4000 lejt. Ez most tavasszal volt. Mondtam, hogy pénzt nem fogadok el senkitől, de megrakom a decathlonos kosarat, átküldöm neki, ő kifizeti, és megrendeli az én címemre. Egy helyi vállalkozás pedig jelezte, hogy szívesen feliratozna ingyen Csíki Brazilok egyenpólókat, egy másik cég pedig felajánlotta, hogy megvásárolja ezeket a pólókat. Folyamatosan érkeznek a felajánlások, van, aki bicikliket, van, aki egy zacskó cipőt adományozna. Ezeknek az embereknek elmondom, hogy kedden vagy csütörtökön fél 6-tól fél 7-ig megtalálnak minket a futópályán, hozzák el oda az adományokat.

Egy Facebook-bejegyzésedben ezt írtad a Csíki Brazilok kapcsán: „Sokszor nagyon elkeseredem, és sokszor nagyon tele vagyok hálával és bizakodással”. Mikor van az, amikor nagyon elkeseredsz?

Az elején a csíkszeredai futópályán nem nagyon szerettek minket. Beszóltak nekünk. Volt olyan is, hogy összeverekedtek a gyermekeim a környéken élő gyermekekkel, de most már az is előfordul, hogy lejön valaki hozzánk egy doboz süteménnyel vagy két zacskó cukorkával. Tehát fokozatosan oldódtak ezek az ellenérzések. Olyankor keseredem el, amikor megérkezünk egy versenyre, és határozottan érzem a csapatom kirekesztését. De ez is oldódik, csak nyilván idő kell hozzá. Elkeserít, amikor egy futóversenyen azt látom, hogy egy apuka képes hátulról visszarántani az én gyermekemet azért, hogy az övé fusson be hamarabb a célba. Vagy amikor nem engedik őket be valahová. Legutóbb múlt hétvégén történt egy ilyen eset, a Novák Cycling Academy kerékpáros ügyességi versenyén. Ezt úgy is hirdették meg, hogy verseny lesz, Csíkszereda központi parkjában. Ötre beszéltünk meg találkát a gyerekekkel a téren, együtt indultunk el a parkba. Amikor megmondtam, hova megyünk, páran előrementek bringával. Hamar jöttek is vissza, hogy egy bácsi elkergette őket, oda nem mehetnek, mert kiszúrja a kereküket. Amikor odaértünk, a szervező ordítva kérdezte tőlem, hogy „velem vannak-e ezek a kölykek”. Azzal folytatta, hogy oda be nem megy egy sem bukósisak nélkül, de közben egy asztal tele volt bukósisakkal, és az én gyerekeimnek nem adtak. Felhívtam egy barátnőmet, aki ígért egy bukósisakot, mondtam a fiúknak, indulunk is érte. Ők kérleltek, ne menjünk, hagyjuk az egészet, menjünk inkább futni. Láttam a szemükben, miattam aggódnak, engem féltenek. Végül elmentünk sisakért. Amikor visszaértünk, egy másik szervezőtől kaptunk még két sisakot, így végül mégis kipróbálhatták a pályát a gyerekek is. Végül az ügy elsimult, felhívott a szervező, elnézést kért, és bocsánatot kért a gyerekektől is. De megfogalmazódott bennem: hogy is gondoljuk, hogy ha mi így viselkedünk gyermekekkel, akkor később ők, felnőttként másképp fognak velünk viselkedni? Hogy gondoljuk, hogy nem ütnek ezek a dolgok vissza? Hogy nem hagynak maradandó sebet, nyomot bennük?

Fotó: Sportfoto Press
Fotó: Sportfoto Press

Mi motivál téged arra, hogy a roma gyerekekkel foglalkozzál?

Meghatározó az életemben, hogy nem tudok közösségbe menni úgy, hogy a cigánykérdés ne merüljön fel. Legtöbbször a tipikus előítéletekkel szembesülök: a romák nem akarnak dolgozni, isznak, lopnak satöbbi, satöbbi. Én ezeket a gyerekeket menet közben nagyon-nagyon megszerettem. Tiszták, őszinték, lelkesek, és pontosan látom azt, hogy gyakorlatilag egy százalék esélyük van a felzárkózásra. Nincs az otthonukban víz, villany, az utcájukban egyetlen egy közcsap van, nincs asztaluk, székük, nincs saját ágyuk. Nincs esélyük tanulni, normális körülmények között felnőni. Konkrét példákat mondok arra, hogy miért nincs esélyük. Könyörögnek nekem, hogy vigyem el őket uszodába. Meg se merem próbálni. Az előbb említettem, hogy a csíkszeredaiakban lassanként oldódnak a romákkal szembeni ellenérzések. De gyerekekben olyan nyomokat hagynak a velük szembeni előítéletek, amelyek nem tűnnek el. Ezek nem oldódnak, csak gyűlölet lesz belőlük. És az egyik ok, amiért nem akarom uszodába vinni őket az az, hogy meg akarom óvni őket az előítéletektől. A másik ok, hogy nem tudok összeszedni annyi úszószemüveget, papucsot, úszósapkát, hogy elvihessem őket. Ami a mi gyermekeinknek magától értetődő, az ezeknek a gyermekeknek elérhetetlen, egyszerűen soha nem is lesz rá pénzük. Teljesen másként látják a pénzt, mint mi. Számunkra egy lej nem érték, számukra nagyon is az. Karácsonyra például mindegyik gyerektől kaptam egy levelet, és elsírtam magam, amikor az egyik borítékban találtam két lejt. Tudtam, hogy a gyerek beletette az összes kicsi gyűjtögetett pénzét, ezért érzékenyültem el. Engem az motivál, hogy ezen változtassak. Azt szeretném, hogy legyen eredménye annak, amit csinálok. Be akarom őket íratni egyenként mindenféle tevékenységre, keresek olyan felnőtteket, akik együtt tanulnának velük. Csak úgy tudnak felzárkózni, ha segítünk nekik, ha magukra hagyjuk őket, nem fog nekik sikerülni.

Hogyan lehet szerinted akkor lebontani ezeket az előítéleteket?

Intézményi szinten is nagyon sokat lehetne tenni, sőt nagyon sokat köteles tenni mindenki. Megengedhetetlen, hogy féljenek bemenni egy hivatalba ezek az emberek, vagy féljenek egy olyan rendezvényt felkeresni, ahol kapus van. Erre is mondok konkrét példát. A tusnádfalusi polgármester meghívott minket fagyizni az egyik csíkszeredai cukrászdába egy közösségi futás után. Léptünk volna be a cukrászdába, amikor Edu, az 5 éves fiú visszahúzott. Azt mondta, ő oda nem megy be, mert neki oda nem szabad bemenni. De mondok egy másik példát is: a Csíki Braziloknak van egy nagyon tehetséges tagja, egy 14 éves fiú. Az egyik versenyen azonban nem akarta megelőzni az előtte futó versenyzőt, pedig simán megtehette volna. Kérdésemre utólag azt mondta: Orsolya néni, én ezt a fiút nem előzhettem meg. Mondtam, hogy ne viccelj, hát ez egy futóverseny. Azt válaszolta: maga ezt nem érti, nem előzhettem meg. Tehát ezeket a bizonyos falakat nem csak a mi fejünkben, hanem az övékben is le kell bontani. Ez a saját érdekünk. Húsz év múlva Csíkszéken lesz olyan település, ahol az iskolában a gyerekek többsége már cigány gyerek lesz. Nem mindegy, hogy húsz év múlva milyen cigányközösség lesz többségben körülöttünk.