Menekülés a háború elől. Natasha és Elena története
2022. május 8. – 15:40
Székelyföldön átmenetileg új otthonra lelt ukrajnai menekültek meséltek arról, ami elmesélhetetlen és felfoghatatlan.
Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága szerint eddig közel 5,9 millió ukrajnai civil, többségükben nők és gyermekek menekültek el az Oroszország által indított háború elől Ukrajnából. További 7,7 millióra becsülik a belső menekültek számát: azokét, akik a harcok által közvetlenül érintett térségekből próbáltak Ukrajna területén belül viszonylagos biztonságba kerülni.
Az UNCHR száraz statisztikai adatai mögött arcok, sorsok, traumák rejtőznek. Most két ukrajnai menekült nő történetén keresztül megkísérelhetjük megérteni, milyen az, amikor egy totális háború elől nincs menekvés. Az eredeti orosz nyelvű szövegek fordítását változtatások nélkül tesszük közzé.
Natasha története: menekülés a háború elől
Natasha az oroszok által bombázott Kijevből menekült családjával – először a főváros környékén próbáltak meghúzódni, aztán Nyugat-Ukrajnában, majd Odesszában, végül onnan is menekülniük kellett, az odesszai rokonokkal – nők és gyerekek – március 7-én lépték át az ukrán-román határt. Székelyföldön, a felső-háromszéki Kézdivásárhelyen találtak befogadó és segítő közegre.
„Február 24-én hajnali 5-kor a férjem ébresztett: »Felkelni! Kitört a háború!« Kijevben vagyunk, a Szolomenszkij nevű kerületben. Rakéták, robbanások, a dübörgés, vadászrepülőgépek morajlása, ahogyan elzúgnak a házunk felett. Soha nem felejtem el azt a hangot. Pánikban vagyok, nem értek semmit. A férjem kiabál: »Csomagold össze a cuccaidat!« Fogom a bőröndöm és elkezdek mindent beledobálni, válogatás nélkül. A dokumentumaink külön, előre össze voltak gyűjtve. Öt perc múlva már a kocsiban ültünk. Szomszédunk már indította is az autót, és sürgetett mindenkit: indulás!
Félelem, rémület és pánik uralkodott. Kijevben, egy hárommilliós városban egyszerre csak eljött az apokalipszis. Mindenki menekült a városból, sok kilométeres torlódások voltak. Az emberek féltek, azt érezték, hogy még gyorsabban kell menekülniük, valahova. De hova? Hol biztonságos? Rokonok vannak Odesszában! Akkor odamegyünk!
Kijevből kifelé menet a férjem felhívta egy barátját, aki felajánlotta, hogy elmehetünk a szülei Kijev melletti dácsájába (hétvégi ház – a fordító megjegyzése). Így a Hosztomel melletti Dmitrievka faluban kötöttünk ki. Három nap telt el. Ám a pokol folytatódott. A robbanások, bombázások egy percig sem csitultak.
Alig tudtuk elhagyni a falut, lövedékek repkedtek, bombáztak minket. A ház, amely védelmet nyújtott nekünk, eltűnt a föld színéről, eltalálta egy bomba, és csak romhalmaz maradt belőle.
Már nem emlékszem igazán, hogyan kerültünk Nyugat-Ukrajnába, Ivano-Frankivszk városába.
Itt laktunk néhány napig egy barátunk rokonainál. De valahol a közelben újra megkezdődött az ágyúzás és a bombázás. Otthagytuk a kocsinkat, és immár vonattal indultunk az egész országon át Odesszába. Odesszában sem volt nyugtunk, minden nap több légiriadó volt. A tenger felől is megkísérelt támadni egy tengeralattjáró. Elviselhetetlen volt.
Gyakorlatilag bárhová mentünk, mindenhol háború volt. Nem volt menekvés előle.
Fogtuk hát a gyerekeket, és a rokonokkal, három autóval Romániába mentünk. Hogy miként, az elmondhatatlan. Több napig utaztunk.
Amikor megérkeztünk a Hargitára, akkor döbbentünk rá, hogy a háború elől menekültünk. Itt olyan emberek közé kerültünk, akik családjukként gondoskodtak rólunk.”
Elena: Háborúm története
Elena orvosnő, a körülzárt és oroszok által megszállt Herszonból menekült el az idős édesanyjával és fiával. Április 10-én érkeztek meg Kézdivásárhelyre. Ő ajánlotta, hogy megírja történetét. Április 13-án kaptam meg a szöveget, amelynek minden szava arról tanúskodik, mennyire felfoghatatlan és áthidalhatatlan a szakadék a mindennapi megszokott élet és egy hirtelen bekövetkező, háborús rendkívüli állapot között. A háború egy totalizáló tapasztalat, amely felülírja a békés hétköznapiságét. És szinte a lehetetlennel határos ismét megtapasztalni a békét, mert egész egyszerűen valószínűtlenné válik, hogy más is lehet, mint a háború.
„Az én háborúm reggel kezdődött... Egy barátom korai telefonhívással ébresztett fel: »Alszol? Hallasz robbanásokat? Repülőtereket bombáznak szerte az országban! Háború van!«
Az agyam nem volt hajlandó elfogadni ezt az információt. Lehetséges volna?
Úgy emlékszem vissza a háború első napjára, mintha egy álomban lennék: ahogyan információkat próbálunk szerezni az internetről, a hír, hogy már Z betűs tankok masíroznak a szülőföldemen, egy kisvároson keresztül, pont azon a környéken, ahol születtem.
Egy barát telefonhívása onnan. A rémület, hogy már bombázzák őket. Gyermeke sikoltozása. Nem is sikolt, hanem üvölt a rettegéstől, mint egy farkaskölyök.
El tudja mindezt fogadni az agy?
A gyerekemnek ma szép ruhában kellett iskolába mennie, mert ünnepség volt.
Egy órával később a háború elérte a régióközpontot, Herszont.
Mit is meséljek? Mi a legfélelmetesebb?
Egy repülőgép zúgása, ahogy nagyon alacsonyan repül, és úgy tűnik, hogy bombák repülnek a házad felé? A robbanások a hídon, amelyektől a falak és az ablakok remegnek?
A legrosszabb a gyermeked sírása, aki azt sikoltozza: »Anyu, félek!« És nem tudod őt megvédeni.
Herszon több napig kitartott. A város ezzel időt adott a déli városainknak, Nyikolajevnek és Odesszának, hogy felkészüljenek a védekezésre. Aztán jött egy másik történet – a megszállásé.
Milyen egy megszállás? Hangos zajra ébredtem, Z betűs tankok dübörögtek az utcánkban. Az ember kinéz a rolón keresztül, és hangos kiáltást hall: »Lőni fogok!« Orvlövészek lopakodtak át az udvaron.
Pedig én csak kinéztem az ablakomon... A saját hazámban, a városomban! Miért kell meghalnom?!
Sok civil meghalt azon a napon. Kolléganőm lakását szétlőtték, szerencsére éppen szolgálatban volt, de tűz keletkezett, és a füsttől nyugdíjas szomszédai, egy idős pár, megfulladtak.
Mindenki elbújt az otthonában, akinek nem volt erre ideje, azt figyelmeztetés nélkül lelőtték.
Egy autót láttam, civilekkel – lelőttek egy férfit és egy lányt.
A holttesteket több napig nem tudták elszállítani, az emberek féltek kimenni az utcára – mert a halál várta ott őket.
És sok ilyen eset volt.
Mi a megszállás? Állandó félelem, hogy kimenj az utcára, mert minden sarkon úttorlasz vár, és okmányellenőrzés. És a telefonod, a saját, személyes tulajdonod ellenőrzése! Hogy mit nézel, milyen híreket, milyen közösségi oldalakon?!
Mindig két telefon volt nálam: az igazi, ami az autóban volt jó helyre elrejtve, a másik pedig egy tiszta, böngészési előzmény nélküli, az ellenőrzésekre.
Ez a helyzet megfojt, tönkretesz!
Ellenállás, tüntetés, tiltakozás, a leigázás elutasítása!
Ez történt Herszonban és a régió más városaiban!
Hogyan lehet megbirkózni mindezzel?!
Nem és még egyszer nem!
Megkezdődött a tüntetések leverése. Volt katonák, híres emberek, újságírók letartóztatása. Fogdába vitték és megkínozták őket. Még mindig ott vannak...
A tüntetések nem szűnnek meg!
A szervezők ugyanazok – az emberek.
Ezért nem találnak agitátorokat!
Most egy másik valóságban vagyok, egy másik világban. A béke és csend világában. Sikerült elhagynunk a várost, elmenekülnünk a horror és a félelem elől.
Herszon egész idő alatt blokád alatt állt. A városba való ki- és belépés tilos. Egyetlen humanitárius folyosó sem volt. Minden humanitárius rakományt visszafordítottak. Katasztrófahelyzet alakult ki a gyógyszerellátásban – a gyógyszertárak zárva tartanak.
Négy napon és négy éjszakán keresztül vezettünk idáig. Lopakodva, kis utak mentén, falvakon keresztül, más emberek által emelt úttorlaszokon át, a halál állandó fenyegetésével dacolva...
Nincs annál rosszabb, mint elveszíteni otthonodat, szülőföldedet. Hazámat letaposták a megszállók tankjai, de az emberek nem adták fel. Mi azért hagytuk el az országot, hogy megmentsük gyermekeinket. És a csata az országért, a szabadságért, az egész civilizált világért még ezután jön.
Köszönjük mindenkinek, aki velünk van, aki más szerencsétlenségét a magáénak érzi! Nem vagyunk egyedül ebben a szabadságharcban! Ezért elkerülhetetlen a gonosz feletti győzelem!
Egész Románián keresztül vágva érkeztünk Kézdivásárhelyre. Mindenhol segítettek nekünk. A vámos, aki néhány órán keresztül mellettünk maradt, amíg minden probléma meg nem oldódott. Egy rendőr, aki segített megtalálni az utat Galacra, amikor eltévedtünk. Egy nagyapa egy kis faluban, aki az ukrán rendszámot látva a kocsinkon, ételt akart nekünk venni, és nyelvismeret nélkül is rájöttünk, hogy szimpatizál velünk és utálja Putyint.
Most egy másik valóságban vagyok, egy másik világban.
Megérkeztünk, mindenki várt ránk. Jók a körülmények, az élelem és a lakhatás. Gyermekem nyugodt és vidám. Ukrán iskolájában tanulhat távolról, az interneten keresztül. Jár korcsolyapályára, focizni és asztaliteniszezni. Sok barátunk van itt. Jönnek önkéntesek, az adminisztráció képviselői, érdeklődő emberek. Nagyon hálásak vagyunk mindenkinek! És könnyekig meg vagyunk hatódva!
Nagyon szeretnék többször is ellátogatni majd ide, gyermekemmel, békeidőben, turistaként. Hogy köszönetet mondhassunk azért, hogy hazánk békében él, és mindez az Önök segítségének és támogatásának köszönhető.
Köszönöm mindenkinek!”
Natasha és Elena anyanyelve orosz, oroszul írták le történetüket a Transtelexnek. Köszönjük Sardar Tagirovszkijnak a fordítás ellenőrzésében nyújtott segítségét.
A téma érzékenysége miatt ebben a cikkben nem jelenítünk meg reklámokat.
Nélküled nem tudunk működni
A Transtelex egy órányi működése nagyjából 80 lejbe kerül. Az olvasói mikroadományok azonban nem tartanak ki a hónap végéig. Legyél te is a támogatónk, csak veled együtt lehet Erdélynek saját, független lapja.
Támogató leszek!