Ezek voltak az év legjobb külföldi könyvei

Nemrég kiderült, hogy 214 könyv és 56 000 elolvasott oldal alapján melyik magyar műveket tartom az év legjobbjainak. Ha arról a top 10-es listáról el lehetett mondani, hogy volt benne több egészen remek, valamint több jó, ám kisebb-nagyobb hibát is tartalmazó kötet, a mostani tízesről kijelenthető: gyakorlatilag szinte mindegyik hibátlan darab. Hiába, a nagyobb merítés. Az első három mű közül csak nehezen tudtam választani – szigorúan tartottam magam ahhoz, hogy csak és kizárólag idei megjelenések szerepelhetnek a listán –, de végül egy nálunk eddig teljesen ismeretlen ázsiai szerző mellett tettem le a garast. Íme, a 2025-ös külföldi listám!

10. Andrei Dósa: Sok erő és egy csipetnyi gyöngédség

Nem gyakran fordul elő velem, hogy egy olyan szerzőtől akarjak még olvasni, akinek az előző könyve kifejezetten a „nem tetszik” kategória volt, de Andrei Dósa esetében pontosan ez történt. A Füveskert unalma mögött azonban látszott, hogy a román–magyar kettős identitású alkotó tud írni, ezért kapott még egy esélyt az autofikciós Sok erő és egy csipetnyi gyöngédség. Ebben a harmincas szerző saját múltját járja körül: nem lineárisan, hanem mindig egy-egy téma köré rendezve idézi fel, hogyan formálódott a személyisége.

A narrátor húszas éveiből kirajzolódik egy fiú, aki szinte mindig mást csinál, mint szeretne, mert nincs otthoni férfiideálja, így a kemény, ösztönös, turbószékely Atti lesz számára a minta, mégpedig a rossz minta. Dósa pontosan mutatja meg, milyen, amikor valaki évekig sodródik a haverok elvárásai között, miközben belül érzi, hogy ez nem az ő útja. Egy traumatikus élmény után azonban felismeri: nem kell keménynek lennie, nem kell gyűlölnie, nem kell ugyanazt tennie, mint mások. Majd idővel megtalálja, ki ő.

A könyv így jóval több autofikciónál: felrajzolja az ezredforduló utáni Romániát, a kisebbségi lét mindennapjait, a férfikép zavarait és azt a bizonytalanságot, amelyből legtöbbünk fiatalkora áll. Intimebb és közvetlenebb, mint a Füveskert, mégis tágabb kontextusban gondolkodik. Dósa sebezhető és ironikus egyszerre, ettől él és lüktet a szöveg. Nem hibátlan kötet, de nagyon is eleven – és ezzel a második esélyt be is váltotta.

(Helikon, 2025, 4999 Ft; fordította: Horváth Benji)

9. Samantha Harvey: Bolygó pályán

Tavaly nagyon meglepett, hogy a Booker-díjat egy sci-fi kapta, így különösen kíváncsi voltam Samantha Harvey nagy sikerű regényére. A Bolygó pályán különlegessége épp az, hogy sci-fi ugyan, még sincs benne klasszikus értelemben vett fantasztikus cselekmény – mindössze egyetlen nap „semmi extra” eseményei a Nemzetközi Űrállomáson. A pláne Harvey stílusa, amely egyszerre tud tudományos alapossággal beszélni az űrbeli létezés testi és technikai feltételeiről, de közben mélyen filozofikus, az emberi nézőpont határait feszegető gondolatokat fogalmaz meg.

A regény egyik legerősebb vonala az, ahogyan az űrhajósok számára szétesik az idő: tizenhatszor kel fel és nyugszik le a nap 24 óra alatt, percek alatt érnek el kontinenseket, évszakokat, miközben egy konzervdoboznyi térben élnek együtt és mégis egyedül. Harvey ritka pontossággal mutatja meg, milyen az, amikor az emberi érzékelés határai elmozdulnak, és a Föld egy egyszerre távoli és bensőséges látvánnyá válik.

A brit író nem dramatizál, inkább apró, érzékeny megfigyelésekből építkezik: rutinból, zavartságból, honvágyból, a test különös alkalmazkodásából, a gondolatok egymásba oldódó ritmusából. A regény finom iróniával és letisztult nyelvezettel mutatja meg, mit jelent embernek lenni ott, ahol az emberi nézőpont egyszerre törékennyé és különösen élessé válik.

(Európa, 2025, 4699 Ft; fordította: Papolczy Péter)

8. Tess Gunty: Isten hozott itthon

Eleinte erős szkepszissel közelítettem Tess Gunty debütáló regényéhez, hiszen nem rajongok azokért az amerikai szerzőkért, akiket már a megjelenés előtt sztárként ünnepelnek. De az Isten hozott itthon azonnal megnyerte a rangos Nemzeti Könyvdíjat (National Book Award) is, és ez már önmagában elég erős érv volt amellett, hogy végül mégis elolvassam. A majd félezer oldalas kötet legnagyobb ereje az a sajátos vibrálás, amelyet a hétköznapi banalitás és a bizarr erőszak egymásmellettisége hoz létre: egyik oldalon, mondjuk, egy kismama gondolatai, a következőn állatáldozó fiatalok vagy egy fluoreszkáló férfi.

A regény sokszólamúsága – E/1. és E/3. elbeszélés, könyvrészlet, blog, email, kézzel írt levél, sőt egy rövid képregény – nem öncélú, hanem szerves része a világépítésnek. A Nyúlketrec sivár lakótelepén élő négy nevelőotthonos fiatal közül Blandine alakja emelkedik ki: érzékeny, intelligens, enigmatikus, az ő lassan kibomló története adja a könyv gerincét. A különféle nézőpontok kaleidoszkópján keresztül egy pusztulófélben lévő indianai város rajzolódik ki, amelyet Gunty szinte páratlan pontossággal ábrázol.

Ez a regény egyszerre társadalomkritika, coming-of-age sztori, lírai monológ és brutális realizmus – de éppen ez a sokrétegűség teszi kivételessé. Gunty első könyve nem ígéret, hanem bizonyíték: egy új, rendkívül tehetséges hang jelent meg az amerikai prózában.

(Jelenkor, 2025, 4999 Ft; fordította: Szabadkai Bernadett)

7. Miljenko Jergović: Míg a háború meg nem öregszik bennünk

A Míg a háború meg nem öregszik bennünk – amelyről a Karakter itt közölt hosszabb kritikát – a legendás Szarajevói Marlboro szellemi folytatása: visszatérés a boszniai háború poklába, de immár harminc év távlatával. Miljenko Jergović ezúttal rövid, egyszerű nyelvezetű, mégis elképesztően sokszínű történetekben mutatja meg, hogyan élte túl ez az ezerarcú nép a mindennapok poklát a délszláv háborúk idején. Nincs két hasonló elbeszélés: bosnyákok, szerbek, horvátok, szlovénok, románok, zsidók, katonák és civilek, fiatalok és öregek, hívők és hitetlenek, bűnösök és áldozatok váltják egymást. A kötet erőssége épp ez a folyamatos variáció, a kiszámíthatatlanság, a sorsok egymásra rétegződése.

A novellák egyenletesen kiváló színvonalon szólnak egy kivégzett tanárnőről, egy toronyház egyetlen lakójává váló zenészről vagy egy vak, kerekesszékes veteránról, aki képtelen beilleszkedni a békébe. Jergović újra bizonyított: azt hiszem, kérdés nélkül ez az év egyik legerősebb és legfontosabb kisprózakötete.

(Jelenkor, 2025, 4999 Ft; fordította: Csordás Gábor)

6. François-Henri Désérable: Én uram és legyőzőm

François-Henri Désérable villámgyorsan olvasható és sodró lendületű regénye a felszínen egy szerelmi háromszög története, melyben egyszerre keveredik egymással a humor és az intellektus, a gondosan kidolgozott karakterek és az irodalmi utalások. Ez tényleg egy olyan alkotás, amely olyan könnyed, mint egy lektűr, de érezhetően sokkal mélyebb annál. Ha akarom, röhögök az egyedi humorán és az egyre-másra felbukkanó kínos szituációkon, ha akarom, jó bölcsészként utánamegyek a gazdag irodalmi és kulturális utaláshálónak, ha akarom, élvezem a jól megkomponált mondatokat, vagy ha akarom, csak élvezem a történetet. Ritkán van ilyen kombináció.

(21. Század, 2025, 4990 Ft; fordította: Jancsó Júlia)

5. Abdulrazak Gurnah: A tengernél

A tengernél a Nobel-díjas Abdulrazak Gurnah egyik legerősebb és legkifinomultabb regénye: olyan mű, amelyben a szokás szerint egyszerűen indított történet szép lassan az identitás, az emlékezet és a morális bizonytalanság összetett hálójává válik. A hatvanas éveiben járó Rajab meneküléstörténete elsőre csak egy ládika elvesztéséből bomlik ki, de a tárgy múltjának feltárása már az első száz oldalban megmutatja azt a ráérős, türelmes mesélői módszert, amely Gurnah legjobb könyveit jellemzi. A zanzibári múlt, a brit uralom utolsó évei, a kereskedők és hivatalnokok világa lassan, de érzékenyen tárul fel, és az elbeszélő alakja is egyre árnyaltabb lesz.

A regény igazi ereje azonban ott születik meg, amikor egy másik szereplő, Latif veszi át a szót. Az ő nézőpontja teljesen új fényt vet a korábban olvasottakra: a két férfi közös múltja egyszerre intim és fájdalmas, és olyan erkölcsi kérdéseket nyit meg, amelyekre nincs egyértelmű válasz. Gurnah itt mutatja meg igazán, mennyire mesterien bánik azzal a bizonytalansággal, amely két igaznak tűnő történetet egymás közé helyez. Rajab és Latif két emlékezete között nem lehet dönteni – épp ezért válik a regény mélyen felkavaróvá.

A tengernél számomra ugyanott helyezkedik el Gurnah életművében, ahol a legjobban sikerült munkái: a lassúsága soha nem unalmas, a részletei mindig jelentéssel teliek, szereplői pedig nem csupán történetek, hanem morális dilemmák hordozói. A könyv azt kérdezi, miként lehet túlélni úgy, hogy közben ne mossuk tisztára a saját szerepünket; hol ér véget az igazság, és hol kezdődik az önfelmentés; és hogy valóban elválik-e egymástól két élet, ha egyszer összekapaszkodtak a múltban.

(Európa, 2025, 5799 Ft; fordította: Neset Adrienn)

4. Han Kang: Nem válunk szét

A Nem válunk szét – amelyről itt írtam hosszabban – a Nobel-díjas Han Kang eddigi magyarul olvasható műveinek lírai brutalitását és történelmi érzékenységét viszi tovább, de a korábbiakhoz képest jóval letisztultabb, egyszerűbb szerkezetben. A depresszióval küzdő Kjongha egy hóvihar kellős közepén indul el régi barátnője papagáját megmenteni – egy látszólag jelentéktelen feladatért, amely azonban gyorsan egzisztenciális tétet kap. A regény két – később három – szinten működik: a túlélés konkrét fizikai küzdelmeként; a koreai történelem egyik legkevésbé kibeszélt traumájának, a csedzsui mészárlásnak a reflexiójaként; és egy lassan szürreálisba hajló, horrorral átszőtt térként, ahol a múlt borzalmai és a jelen valósága egymásba csúsznak.

A hó, a szél és a csend motívumai végigkísérik a történetet, mintha maga a természet venné magára a ki nem mondott fájdalmat. Han Kang ismét azt mutatja meg, hogyan válik a személyes történet a kollektív emlékezet részévé, és miként köt minket a felelősség azokhoz, akiket nem tudtunk megmenteni – vagy önmagunkhoz, akit a múlt elnémított. A Nem válunk szét így a kötődés, az emberi törékenység és a felejtés lehetetlenségének regénye, amelyben a valóság hordozza a legnagyobb horrort.

(Jelenkor, 2025, 4999 Ft; fordította: Kiss Marcell)

3. Neige Sinno: Nyomorult tigris

Már több mint 2500 szépirodalmi művön vagyok túl, de azt hiszem, a Nyomorult tigris volt érzelmileg a legmegterhelőbb mind közül. Neige Sinno könyve egy majd évtizeden át tartó abúzus feldolgozása, amelyet a szerző felnőttként próbál megérteni: anyját, aki „nem tudott semmiről”, és a nevelőapát, aki éveken át terrorizálta. Bár a konkrét erőszakot alig részletezi, a szöveg mégis brutális, mert a nagyon is jogos düh és a törekvés a pártatlanságra egyszerre működik benne.

A könyv műfaja a memoár, az esszé és egy thriller hangulata között mozog. Sinno portrékat rajzol, de közben pontosan érzi azok sikertelenségét: a férfi egyszer a külvilág által bálványozott hősként, máskor szörnyetegként jelenik meg – a kettő metszete, a valóságos férfi arca, pedig a lehető legundorítóbb. A társadalom és az elkövetők önfelmentése ellen írt mondatai elementáris erejűek: a szégyen hiányáról, az áldozatok némaságáról, a börtönbüntetés bármit is megváltoztató illúziójáról szólnak.

Sinno irodalmi párhuzamokat keres (Lolita, Woolf), nyomozati anyagokat olvas, mégis kimondja: vannak dolgok, amelyeket nem lehet megérteni. A kötet második felében saját identitását és az áldozatiság hosszú távú következményeit vizsgálja: a falu bűnbakkeresését, a traumát, amely a gondolkodást és a nyelvet is átírja. Ez a könyv nemcsak a témája miatt megkerülhetetlen, hanem a kivételes színvonala és gondolati ereje miatt is.

(Park, 2025, 5499 Ft; fordította: Kiss Kornélia)

2. Percival Everett: James

Percival Everett regénye pontosan azt teszi, amit az általa nemrég íróként jegyzett Amerikai irodalom film is: megmutatja, mennyire törékeny és manipulatív tud lenni az a kulturális keret, amelyben a „klasszikusnak” nevezett történeteinket értelmezzük. És talán éppen ezért működik ennyire elementáris erővel: miközben ismerősnek tűnik minden, valójában folyamatosan kicsúszik alólunk a talaj, mert Everett egyetlen gesztussal újraírja azt, amit a Huckleberry Finnről eddig gondoltunk.

A regény legnagyobb dobása kétségtelenül a nézőpontváltás: a rabszolga Jimé a szó, a tudás, a reflexió – az a Jim beszél végre, akinek Twain csak alig-alig adott hangot. Everett viszont nem egyszerűen megszólaltatja, hanem két nyelv között mozgatja: a szolganyelv és a valódi beszéd folyamatos váltogatása eleinte játékosnak tűnik, később azonban minden mondatban ott a keserű tapasztalat, hogy a rabszolgaság nemcsak a testet, hanem a beszédhez való jogot is el akarta venni. Ettől lesz ez a könyv egyszerre irodalmi bravúr és történelmi számonkérés. (Falcsik Mari fordítása külön említést érdemel: amit Everett angolul végrehajt, azt magyarul újrateremteni szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnik, mégis hibátlanul, ritmussal, humorral és fájdalommal együtt áll a helyén.)

A James valódi ereje abban rejlik, hogy minden egyes jelenetben érzékelteti, milyen vékony a határ a kaland és a kiszolgáltatottság között. Ami Twainnél humor, az itt gyakran testi vagy lelki fenyegetettség. Ami Twainnél útitárs, Everett világában gyakran kényszerű szövetség. És ami Twainnél sokszor zsánerkép, Everett kezében olyan narratív eszközzé válik, amellyel váratlan élességgel láttatja a feketék történelmi helyzetét. Ez a regény egyszerre tisztelgés és radikális újraírás. Benne van a klasszikus amerikai irodalom iránti szeretet, ugyanakkor ott lüktet minden sorában a felismerés: nem lehet tovább úgy olvasni a múltat, hogy közben elhallgatjuk azokat, akiknek a történetét elvették. Everett nem kegyelmez a mítosznak, de nem kegyelmez az olvasónak sem – és ettől válik a James valóban kortárs, valóban szükséges művé.

(Jelenkor, 2025, 5999 Ft; fordította: Falcsik Mari)

1. Macuie Maszasi: A vulkán lábánál

Macuie Maszasi regénye pontosan azt a fajta távol-keleti szemléletet hozza, amelynél a felszínen alig történik valami, mégis ott zúg alatta a teljes világ. A friss diplomás Tóru építészgyakornokként kerül a legendás Murai mellé, és vele, valamint kollégáival együtt költözik a Nyári Lakba, ahol a lassú tempójú mindennapok, a finom emberi viszonyok és a Mester gondolatai alapjaiban változtatják meg. A történet a maga meditatív nyugalmában rajzolja meg a régi és új Japán ütközését, a tradíció és modernitás feszültségét, egy fiatal férfi első tapasztalatait munkáról, szerelemről, felelősségről. Macuie virtuóz módon rétegzi a szöveget: a jelen és a múlt, a közbeékelt esszék, a tájleírások, az építészeti gondolatok és a lassan kibomló érzelmi szálak egymásba mosódnak, miközben törékeny szépségével mindent beleng a létezés.

A vulkán lábánál az utóbbi idők egyik legfinomabb, legátgondoltabb regénye, amely líraiság és realizmus között teremt megismételhetetlen egyensúlyt. Olyan könyv ez, amely nem rohan, hanem figyelni tanít: az apró elmozdulásokra, a kimondatlan mondatokra, a csend jelentésére. Hatása lassan épül fel, de annál maradandóbb, és sokáig velünk marad az olvasás után is.

(Magvető, 2025, 6999; fordította: Vihar Judit)