Minden csak akarat és munka és vér

Ördögűzésre hívott pap, eszét vesztő öregasszony és egy totálisan bekattant macsó, többek között ők Szabó T. Anna hősei, akik a saját lényétől meglehetősen távol állnak, míg más szereplők nagyon is személyesek. Az Erősebb nálam című új novelláskötete apropóján az osztálytalálkozók kínosságáról, az írói szemérmességéről, valamint Kertész és Krasznahorkai Nobeljéről kérdeztük a szerzőt, aki írásban válaszolt a kérdéseinkre.

Nem is a szívemhez, a zsigereimhez állnak közel, fájdalmasan testi érzés volt együtt lélegezni velük, hiszen ennek a könyvnek éppen az a tétje, hogy elfelejtünk-e az olvasása közben mérlegelni. Bele kell vesznünk az érintésbe és meg kell vesznünk a vágytól. Ezeknek az érzéseknek nem ér a nyomába a nyelv, a szó már az indulat racionalizálása, megszelídítése. Ez az izzás, a szerelmi megszállottság zabolázhatatlan, hiszen a legmagasabbra tör. A szereplők nem erre vagy arra vágynak, nem szexre vagy otthonra, hanem mindenre: a teljes elragadtatás abszolút, minden mást kioltó biztonságára. Arra, hogy kiemelődjenek az életből, és rábízzák magukat a sorsra. Át akarják végre engedni túlfegyelmezett, keserű, kínlódó életüket valami nagyobb erőnek, de ez az erő veszélyes, mert magába olvaszt. Kérdés, hogy elpusztít-e ezzel, vagy erősebbé tesz? Megszabadít vagy megsemmisít?

Az Erősebb nálam elején egy informatikus cipeli el a feleségét egykori osztályához, mert látni akarja a régi szerelmét. Örülök, hogy engem nem ért ilyen csalódás és a hasonló kínos találkozásokat megúsztam. Ami a találkozókat illeti, kétfelé kötődöm, kolozsvári osztályomhoz, akikkel több mint nyolc évig voltunk társak, és a szombathelyiekhez, akikkel gimnáziumba jártam. Mind a két osztály egy-egy találkozójára elmentem, és jó élménynek mondhatom, bár voltak novellába kívánkozó epizódok, amiket soha nem írtam meg: emlékszem osztályfőnöknőm hangsúlyára, ahogy halkan és rémülten megkérdezi tőlem egy fantasztikusan elegáns osztálytársnőm felé biccentve, hogy „Ki ez a hölgy?”, mert csak a nevéről tudta végre azonosítani. Meg arra is, ahogy a másik találkozón István, az osztálytársam, a vendéglőben váratlanul felém hajolt, és fejből végigmondta Weöres zseniális és hosszú Harmadik szimfóniáját, azóta is hálás vagyok érte.

Soha nem voltam közösségi ember, de akivel egyszer összehangolódom, azzal egy hullámhosszon maradok, akár találkozunk időnként, akár nem. „Egymás nyitott-könyv-életéből kihullott könyvjelzők vagyunk”: persze, ahogy mindenről, az osztálytalálkozókról is versek jutnak eszembe, ez most épp Kemény Istvántól az Egy nap élet szövegből kihullott jelző-sora.

Szeretek szerepeket játszani, de nem úgy, mint aki hazudik, hanem úgy, mint aki átlényegül. Akár egy színész, aki mindent kockára tesz, egész lényével játszik. Az írás pozíciójából, a mindenkori jelenből különben minden csak színpadon történik, azaz történt meg, a saját életünk is: ha visszanézünk, és látjuk magunkat ágálni, sóvárogni, sírni, olyan, mintha mással esett volna meg az egész, még akkor is, ha halálig hordozzuk a sebeit. Viszont abban a pillanatban, amikor megértjük, hogy ez egy misztériumjáték, és mi egy beavatás részei vagyunk, megszűnik ez a távolság, és megjelenik a szentség. A szerelem, különösen a kamasz-szerelem beavatás jellege nyilvánvaló. A misztika is mindig próbál testi hasonlatokat keresni az istenire. Én és nem én közt a vágy mossa el a határt. A „határ” szóról jut eszembe: a Határ című könyvem volt az egyetlen, amiben, néhány történetben, elmosódott a határ és közvetlenül beszéltem magamról.

A másik két kötetemben, a Töréstesztben és a Szabadulógyakorlatban nem vagyok benne, vagy csak alig és áttételesen. Ez az új könyvem még jobban megkeveri a lapokat, de egyvalamiben mégis hasonlít: akár az előző könyveim, ez is már a címével áttöri a határt, túlcsap, kilép a keretéből. És itt jönnek a képbe a tőlem távol álló szereplők, például az ördögűzésre hívott gyáva pap, az eszét vesztő bábos öregasszony, vagy a totálisan bekattant macsó, aki képzelt szerelmeket üldöz mások életét is kockára téve, na, ők mind átlépték már a racionalitás határát, és átcsúsztak egy isteni vagy ördögi térbe.

Ez nekem, aki fegyelmezett vagyok, nem élvezetes élmény, inkább félelmetes.

Itt mégis meg kell állnom egy pillanatra önvizsgálatot tartani… Lehet, hogy mégis ezt a féktelenséget akarom? Hiszen a szenvedély érdekelt mindig és kizárólag. Annyira foglalkoztat, hogy a szereplőim eljönnek hozzám kísérteni, a bőrömbe bújnak a névtelenek, belebújnak a gondolataimba, az álmaimba, hogy beszéljek helyettük. Így lettem, minden előzmény nélkül, álmomban, azonos az egyik háborús történetem női narrátorával: nem hívtam és nem vártam, ő jött el hozzám, vagyis én lettem ő, átéltem és velem történt meg, amit érzett, és nem lehetett nem megírni. Ez is egyfajta megszállottság.

Nem néztem meg a Körhintát. Kikerestem a képeket arról a filmjelenetről, sőt, egy villanásnyira magát a jelenetet is megnéztem, hogy jól emlékszem-e a varázsára. Most sincs szükségem többre, mint arra a pár pillanatra, nem akarok a szerkesztett és korhoz kötött történettel foglalkozni. Sose ültem körhintán, úgyhogy nekem ez a jelenet a körhintaság maga. Már a cím is mágikus, de számomra a körhinta repülése nemcsak az eksztázis magaslatát jelenti, hanem élet és halál kíméletlen körforgását, az örökmúlást és a múlás öröklétét. Itt megint csak egy számomra nagyon fontos történet jut eszembe Weöresről, egy gyerekkori álma, amiben egy szédítően gyors körhintát látott, a rajta ülők hangosan kántálták, hogy „Valljatok, valljatok, mert jő halálotok” – én ennek az értelmében vallok, a halál szelében, a lét, a szamszára szédítő forgásában, mert

ha megállni nem is lehet, de legalább nyomot hagyni igen, levegőbe kiabált szavakat.

Tisztában vagyok vele, hogy ezzel, hogy kiadtam a kezemből ezt az írást, nem személyes mágnestér és titkos erőtartalék már, hanem nagyon is nyilvános, fikcióvá lett és puszta mondatokból álló szöveg, de ahogy fogy az élet, úgy terelem sorra az életem eseményeiből „mindennek a zsengéjét”, ahogy a Biblia mondja, az irodalom oltárára – minden szent térnek szüksége van élő áldozatra. Meghal az ártatlanság, de volt, és lesz megint. Ez a szülésről szóló verseimmel kezdődött, akkor jöttem rá, hogy az író nem lehet szemérmes, ha nem akar hazudni. Nem kérdezem, megéri-e, mert azért élek, hogy megmutassak, felmutassak. Ha benne van az életerőm, akkor hatni fog, ha nem, akkor a magánélet örömét leszámítva hiába éltem.

Ezen már túl vagyok, éppen a szülés élményének köszönhetően. Kitártan és kiszolgáltatottan feküdni életünk legszentebb és legintimebb pillanatában, ez azért tűzkeresztség volt. Ehhez képest a szerelmemről beszélni már sokkal könnyebb. Erőt merítettem akkor, mert rájöttem, hogy minden csak akarat és munka és vér. Van, ahol nem segít a tapintat, pedig nagyon sokra tartom azt is, diagnosztikus és gyógyító a finomság, de a tű fokán csak meztelenül jutunk át, az anyagot legyőző akarat által. Ahol a szemérem a szégyennel függ össze, ott nincs rá szükség, vesszen. Évezredeken át tartották sakkban a nőket a megszégyenítés fenyegetésével. Egyébként magával a „szemérem” szóval egy versemben foglalkoztam, az összegyűjtött verseim egyik utolsó szövegében, ahol a szó a szem-érem szóra bomlik, a halott szemére tett érme jutott eszembe, a végleg lezárt szem, amit kényszerítenek lecsukódni. Úgyhogy ráérek becsukni akkor, addig az a dolgom, hogy lássak. Testet és lelket egyaránt.

Tiszteljük annyira egymást Gyurival, hogy ne tiltsunk el a másiktól semmilyen megírandót, és bízunk egymásban annyira, hogy az igazat írjuk. Én az Elhagy című kötetemben már leszámoltam azzal a vágyammal, hogy úgynevezett objektív költő legyek, megengedtem magamnak a szubjektivitás sebezhetőségét – mit megengedtem! nem volt más választásom, ha az igazat és a valódit egyszerre akartam mondani. (És ha már József Attila meg az egyéni boldogság kérdése: a múltkoriban a macskánk behozott egy egeret, elengedte az előszobában, aztán újra megfogta a küszöbön, látod, Attila, kiáltottam fel, foghat a macska egyszerre kinn s benn egeret! Persze áldozat volt ez is: vér és halál. És közben irodalmi fricska. Maga az abszurd színház.) Az ember felhasználja a maga élményeit, de kihasználni nem szabad másokat.

Arra törekszem, hogy ne éljek vissza senki bizalmával, a történeteket, amiket hallottam, soha nem írom meg egy az egyben, ez nem az én módszerem.

Ebben nyilván benne van annak a tapasztalata, hogy a rendszer, amiben Romániában felnőttem, nem ismerte a magánélet fogalmát, a lehallgatás és a besúgás volt a lényege, tehát aki elmondta vagy leírta a mások titkait, az veszélybe sodorta őket; rémes idők voltak, én meg nagy botorul azt hittem, ezt a kort a kutya se kívánja vissza. Az irodalom nem lehallgatás és besúgás, mert nem a hatalmat szolgálja, hanem az embert. Nincs hierarchikus célja, csak oka van, nem adat vagy adalék egy ítélethez, hanem történet, többféle olvasata létezik. A hazugság nem kenyerem, jótállok azért, amiről azt mondom, hogy valós, a kérdés csak az, hogy mennyit tudok vagy akarok elmondani az életemből. A személyesség különben is csak addig érdekes, amíg ott állok a műveim mögött a testi valómmal, utána már a legszemélyesebb írás is fikció, példabeszéd, mese, nem érinti már az embert, akiről szól.

Elsősorban arra gondoltam akkor (ha jól emlékszem), hogy a női narrátorok és/vagy a női témák sokáig gyanúsak voltak a férfiszempontú irodalomban, férfiak ritkán vették igazán komolyan, vagy ha igen, akkor is kiszorultak a kánonból ezek a maguk korában közismert munkák, mert akik belül voltak a körön (a férfiak) nem tartották fontosnak vagy lényegesnek a megőrzésüket. Nemrégiben olvastam például Mikszáth méltánylónak szánt bevezetőjét Wohl Stephanie politikusokról szóló főművéhez, az Aranyfüsthöz, a regényhez, amit maga Mikszáth adott ki újra (rossz rajzokkal ráadásul): „kékharisnyák voltak már mint backfischek, aztán mindig kékebbek lettek, elhervadtak, megöregedtek és meghaltak, közbül azonban néha elcsevegtek pedánsan tiszta és kellemes kis szalonjukban” írja Stephanie-ről és szintén író Janka nővéréről az intimpisták negédes, lesajnáló modorában, mintha az összes hímnemű író legalábbis mind hős és hadvezér lett volna. Amikor én kezdtem a szakmát, nagy divat volt a férfiaknak női hangon írni, csak nemrég jelent meg a komoly Psyché, aztán a némileg játékosabb Tizenhét hattyúk, végül a parodizáló A test angyala, (ez a tendencia később is folytatódott). Egyébként mindhármat szerettem, akkoriban többször is elolvastam; nosza, én is kiadtam rögtön egy könyvet férfinéven, amiben a trubadúrhagyományt parodizáltam, aztán a saját nevemben jól le is húztam a Holmiban,

akkor értettem meg, milyen pompás érzés valakit sárba taposni, biztos ezért gerjednek erre annyian.

Ennél a mostani könyvemnél se nekem tűnt fel, hogy a beszélőim többsége nő. Nemcsak azért nem, mert – gyorsan megszámolom – hét férfi narrátorom is van, hanem azért is, mert magukban a történetekben nem a női nem dominál, sok történet szól apákról, fiúkról, férjekről. Ha lehet, nem szeretnék ebből a kérdésből nemek harcát kreálni, mert mindig is többre tartottam a párbeszédet; mindenkinek szabad a másik hangján beszélni, empátiával persze, főleg, ha már kiegyensúlyozottak az erőviszonyok. Addig nehéz, amíg nem azok. Addig, és persze utána, legfeljebb máshogy.

Az Esterházy című koncertelőadásuk apropóján Harcsa Veronika épp arról beszélt nekünk, mennyire zavarta őt Esterházy Egy nő című művében az író markáns férfitekintete. Önnek milyen a viszonya az Egy nő írásaihoz? Előfordult, hogy egy korábban fontos olvasmányélményével mostanra kifejezetten elutasító lett?

Pimasz voltam és fiatal, amikor először megjelent az Egy nő, rám felszabadító hatással volt a vadsága és a provokatív szókimondása, jól szórakoztam, verbális tűzijátéknak, vidám stílusgyakorlatnak éltem meg, nem próbáltam semmilyen valósággal összekötni. Arra persze ma is emlékszem, mennyit tanultam a figyelem természetéről az olyan mondatokból, hogy „Bolyhosodik a melltartópántja”. Azóta csak épp bele-beleolvastam megint, valóban nem merem újraolvasni, de még a Hrabal könyvét sem, amit sokkal jobban szerettem és közelebb éreztem magamhoz, mert volt benne melankólia és empátia. Egyébként a nőnemű írók se hagyták szó nélkül a dolgot, például Magyary Ágnes is írt rá válasz-futamokat a Helikonban, Ruxandra Cesereanu pedig Utóférfiak címmel egész könyvet írt válaszképpen, abban a férfiakat vesézi ki. Ez utóbbinak a magyar bemutatóján (Selyem Zsuzsa fordította) én beszélgettem volna a román szerzővel, de egy percre beugrott a színpadra maga Esterházy is, aki aztán végig ott is maradt, és dominálta a teret meg a beszélgetést. Jót mosolyogtam. Bár megtehetné ma is! Amúgy meg igen, vannak olyan könyvek, illetve inkább könyvoldalak meg mondatok, amik elborzasztanak tökéletes reflektálatlanságukkal. Ma már (vagy még) más időket élünk, jobban feltűnik az ilyen mindenkinek.

Szilágyi Lenke zseniális. Ezt szögezném le először. Ahogy ő lát, úgy nem tud senki más. Nagyon megtisztelő, hogy nemcsak rendszeresen fotózott minket is, hanem megengedte, hogy a képei a köteteimre kerüljenek, Pintér József könyvtervezésének köszönhetően. A Nobel-díjnak pedig nyilván örültem, a kiadóm miatt is, és a szerzők okán, én még Morcsányi idején, 1997-ben kerültem a Magvetőhöz, neki elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy ez a két szerző nemcsak jó könyveket írt, hanem befuthatta a pályáját külföldön is. Mindkét szerzőt láthattam a kiadó ünnepségén, Kertész utolsó estjén is ott voltam a Katonában, de én olvasójuk vagyok elsősorban, magamban beszélgettem velük mindig.

Krasznahorkaival egyszer régen még ordítoztam is a könyve felett

(egyedül voltam a szobában), mert az adott részben Kínában politikáról faggatta az embereket, de hát ilyet nem szabad csinálni, veszélybe sodorja vele, akit kérdez – rögtön bekapcsoltak gyerekkorom reflexei, görcsbe rándult a gyomrom. Utána hosszú szünetet is tartottam az olvasásában (összezavarodtam? megsértődtem?), persze az idő tájt életem legsűrűbb szakaszát éltem, nem sok időm maradt regényekre. Lassan elő kellene vennem ezt a könyvét is újra, mert régóta kínoz a gondolat, hogy talán valamit félreértettem. Kertésszel is voltak belső vitáim, mert én vagy intenzíven olvasok, vagy sehogy. Így működik a jó irodalom: szenvedélyesen foglalkoztatja az olvasót. A könyvek is változnak bennünk, ahogy az idő telik, és akkor is személyes a viszonyunk az íróval, ha soha nem beszélgettünk vele.

Nem vagyok aláírásgyűjtő, habár másokat mindig erre biztatok. Még a legrégebbi barátaimtól, kortársaimtól sincs feltétlenül aláírásom, ha csak nem maguk adtak könyvet, mert annak idején valahogy zavarban voltam, nem kértem.

A legjobban talán azt bánom, hogy amikor még tehettem volna, nem kértem Esterházytól aláírást.

Tisztában voltam vele a kezdetektől, hogy ez mennyire fontos lehet, mert nekem már egyévesen volt saját, nekem dedikált Kányádi-kötetem, ma is nagy becsben tartom, még volt időm Kányádival újra aláíratni később, egy közös fellépésünkön. Ma már azért igyekszem kérni dedikálást, akitől csak tudok vagy merek, sőt pár éve a magam jövedelméhez mérten jókora pénzért, harmincezer forintért meg is vettem egy ritkább Weöres-kiadást, mert nem tudtam ellenállni a költő dedikációjának, amely így hangzik: „Tóth Árpádnak, a nagy költő névrokonának, szeretettel.” Ezen egyszerre lehet mosolyogni és meghatódni, hiszen Weöres még közvetlenül kapcsolódott a nyugatosokhoz, úgy, ahogy én az ő generációjához, az újholdasokhoz kapcsolódom Lator László, Lengyel Balázs, Domokos Mátyás és Szabó Magda kézfogásán és jóindulatán keresztül.