A légy és a Videodrome rendezője: A testnek hozzá kell szoknia, hogy emberek milliárdjai műanyagot esznek

Telekinézistől felrobbanó fejek, léggyel fuzionáló emberi test, hasfalra kinövő nemi szervek, bogárszörnyekké alakuló írógép, hónaljból kiugró parazita, szex egy baleseti sebbel, és a meztelenül, szaunában verekedő Viggo Mortensen – csak néhány pillanat a testhorrormaestro, David Cronenberg munkásságából, amit ha egyszer lát az ember, örökre a tudatába ég.

A kanadai Cronenberg a hetvenes évek underground, kis költségvetésű filmjei (Paraziták, Veszett) után a nyolcvanas évekre már Hollywoodban készítette el sajátos borzalmait (Videodrome, A légy), a kilencvenes évekre pedig egyenesen botrányrendezőnek számított a szexet és J. G. Ballard prózáját egyesítő Karambollal. Az új évezredre a testről a lélekre vándorolt át az érdeklődése: az Erőszakos múlt című filmmel megtalálta modern kori múzsáját, Viggo Mortensent, aki eljátszott neki egy orosz gengsztert Londonban (Eastern Promises) és Sigmund Freudot is (Veszélyes vágy).

A Cosmopolis Don DeLillo-adaptációja és a Térkép a csillagokhoz Hollywood-szatírája után Cronenberg hosszú idő után visszatért ahhoz a témához, amivel leginkább azonosítják: az emberi test természetellenes túlburjánzásához. A jövő bűnei (Crimes Of The Future) főszereplője Saul Tenser (Mortensen), aki egy lepattant, penészszagú jövőben, ahol már nem létezik fájdalom és fertőzés, performance-művészként abból csinál művészetet, hogy közönség előtt operálja ki magából a váratlanul felbukkanó, új belső szerveket a kedves asszisztense és párja, Caprice (Léa Seydoux) segítségével. Ez csak a sztori egyik része, fontos szerepet kapnak még a nem létező szerveket katalogizáló hivatal munkatársai (köztük Kristen Stewart) és egy anyuka (Lihi Kornowski), aki megfojtja a fiát, miután az elrágcsál egy műanyag kukát.

Ahogy Cronenberg összes filmjét sem soroltam fel (kimaradt például: Pillangó úrfi, Meztelen ebéd, eXistenZ), úgy ez sem minden A jövő bűneiből, ami a rendező egy húsz évvel ezelőtti forgatókönyvéből készült, mindenféle változtatás nélkül. És január elején végre a magyar mozikba is eljut, ennek alkalmából volt lehetőségünk telefonon beszélgetni a rendezővel arról, hogy miért érdeklik annyira a belső szervek, miben volt igaza Robert Lantos producernek, és hogy miért ő hozta világra a féregbébit A légy című horrorfilmben.

A Két test, egy lélek című filmben a főszereplők arról beszélnek, hogy kellene rendezni egy szépségversenyt belső szerveknek. A jövő bűnei szereplői már el is kezdik szervezni. Ennyire tetszik önnek ez az ötlet?

Persze. Nem akartam szándékosan a saját munkásságomból lopni, de tetszik az a koncepció, hogy mi szerint határozzuk meg a szépséget és hogy értékeljük az emberi szépséget magát, mennyi jön a kultúrából, a biológiából, a szexualitásból, és így tovább. Kész rejtély. Minden alkalommal, amikor visszatérek a témához, azért teszem, hogy hátha valamit meg tudok oldani az emberi esztétika talányából, hátha megfejtem, mi van igazából a felszín alatt.

A jövő bűnei forgatókönyvét a kilencvenes években írta. Miért nem tudta elengedni?

Az érdekes az, hogy elengedtem. Elengedtem néhány sikertelen megfilmesítési kísérlet után, amelyek különböző okokból mindig meghiúsultak. Ez nem olyan szokatlan azért, gyakran előfordul. Az egyik ilyen alkalom után készítettem az Erőszakos múltat, ami egy teljesen másfajta filmkészítési megközelítést igényelt, mint az addigi munkáim, és el is kanyarodtam abba az irányba. Akkoriban engedtem el teljesen A jövő bűneit, és sokáig nem is gondoltam rá. A producerem, Robert Lantos mondta, hogy itt az ideje egy új filmet készíteni, és megkérdezte, hogy olvastam-e a régi forgatókönyvemet. Mondtam, hogy dehogyis, miért olvastam volna. Lantos azt mondta, hogy szerinte azt a filmet kellene megcsinálnom. Ekkor azt gondoltam, hogy A jövő bűnei fölött eljárt az idő, hiszen már húszéves is elmúlt az ötlete, ami ráadásul valamennyire tudományos-fantasztikus is volt. Azt gondoltam, hogy a technológia és a techvilág már bőven meghaladta, és érdektelen lesz. Lantos pedig azt mondta, hogy most érdekes csak igazán. Elolvastam, és rájöttem, hogy igaza volt. Igaza volt, hogy kell egy új filmet készítenem, és igaza volt, hogy pont ezt.

A jövő bűnei közben nem lehet nem gondolni a mikroműanyagokra és a mindent elárasztó műanyaghulladékra.

Az emberek milliárdjainak a vérében van már a műanyag. Ez megdöbbentő. A kérdés az, hogy mit kezd majd ezzel az emberi szervezet. Vajon rákkeltő hatása lesz, és lerövidül a várható élettartam? Vagy az emberi test alkalmazkodni fog? A globális politikai mentalitást látva nem igazán látom, hogyan tudnánk a folyamatot megállítani. Nem tudjuk kipucolni az óceánokat, nem tudjuk megtisztítani az élelmiszereket, én ezt nem látom lehetségesnek. Ezért nem marad más az emberi testnek, mint hogy erre találjon valami megoldást. Ez egy csendesen borzasztó állapot.

Ráadásul már kimutatták méhlepényben és magzatokban is, ami egy elég cronenbergi hír.

Ugye! Én is rengeteg vizet iszom műanyag palackokból, amikből még mindig több millió készül naponta, senkinek sem sikerült megállítania a folyamatot. Ez persze csak az egyik eleme annak, amit a Földdel művelünk, de ez egy olyan dolog, aminek direkt hatása van az emberi szervezetre. A jövő bűnei nem egy politikai szemlélettel készült film, nincsen ilyen üzenete, ráadásul húsz évvel ezelőtt készült, akkor még nem is nagyon használták azt a kifejezést, hogy mikroműanyag.

Ha egy rendező egy bizonyos kor felett készít egy filmet, azt szokás búcsúként vagy a munkássága összefoglalásaként értelmezni, ön ráadásul ugyanazt adta a film címének, mint egy 1970-es alkotásának. Ön hogyan tekint A jövő bűneire?

A címről annyit tudok elmondani, hogy azt viszont tényleg saját magamtól loptam. Eredetileg az volt a forgatókönyvem címe, hogy Fájdalomcsillapítók. Az utóbbi húsz évben viszont volt egy rakat film, tévésorozat és könyv, aminek valahogy benne volt a címében, hogy „painkiller”. Robert Lantossal azt gondoltuk, hogy hát ez akkor nem egy túl erős cím, és mi lenne, ha lenyúlnám egy régebbi filmem címét, mert ha a történet nem is ugyanaz, a motívumai azért ugyanazok. Ez biztosan összezavar pár embert, de az is igaz, hogy az első filmet nem sokan láthatták, az egy underground alkotás, mégis azt reméltem, hogy lesznek olyanok, akik látják a kapcsolódási pontokat. DVD-n egy kiadáson fog szerepelni mindkettő.

De egyáltalán nem úgy tekintek rá, mint egy búcsúra. Sőt, tavasszal Torontóban forgatom a következő filmemet, ami teljesen más hangulatú és megvalósítású lesz, és sok szempontból el fog térni az eddigi munkáimtól. (Ez a The Shrouds című, önéletrajzi ihletésű történet lesz – K. D.) Tudom, hogy A jövő bűnei sok szempontból olyan, mint egy film a múltamból, de egyáltalán nem olyan, mint az előtte levő három rendezésem. Ezért nem nevezném összefoglalásnak sem, mert egyáltalán nem jelennek meg benne azok az ötletek, amik az utóbbi húsz évben foglalkoztattak.

A filmet Athénban forgatta. Csak pénzügyi szempontok miatt, vagy más oka is volt?

A pénz volt az első számú motiváció, ez igaz. Ha egy producer koprodukciót készít Kanada és az Európai Unió részvételével, akkor megnézi a potenciálisan legjobb lehetőségeket. Egy rendező mást keres: jelentést, textúrát, valami mást, ami működhet a történetben. A forgatókönyv még Torontóban játszódott, de nagyon tetszett Athén gondolata, a mediterrán fény, a felületek, a hangulat. A produceri és filmkészítői szempontok aztán jól együtt tudtak működni. Görögország tele volt meglepetésekkel, például az a hajóroncs, aminek a képével a film kezdődik. Amikor helyszíneket kerestünk, akkor szembesültünk azzal a ronccsal. Amikor megkérdeztem, hogy mi a története, annyit mondtak csak, hogy már vagy harminc éve ott rozsdásodik. Aztán a hajóroncs miatt úgy gondoltam, hogy bizonyos részeket már egy hajótemetőben fogok felvenni, ami szépen szimbolizálja, hogy a jövő társadalma hogyan rohadt és rozsdásodott meg.

A film belsői is mocskosak, penészesek, egyáltalán nem olyan a világa, mint amit egy tudományos-fantasztikus történettel azonosítunk. Miért?

Azért el kell mondanom, hogy a nagy részére így találtunk. De igen, azt az entrópiát akartam bemutatni, hogy már nincsen energia sem arra, hogy egy társadalom fenn tudja tartani önmagát, hogy egy város működni tudjon. Létezik ilyen bőven a mi világunkban is, hogy valahol vagy az akarat, vagy a gazdasági háttér, vagy a szakértelem hiányzik arra, hogy a társadalmat helyrehozzák. Toronto is egy modern, észak-amerikai város, de annak is vannak olyan részei, ahol már felütötte a fejét a rohadás. Ez nekem nagyon érdekes, főleg az a hatás, amit egy történet szereplőire tud tenni.

Saul Tenser, A jövő bűnei főszereplője sajátos karakter, egy performance-művész, aki folyton maszkban, kámzsában, lepelben jár, miközben mások olyanok, akikkel most is össze tudnánk futni az utcán. Miért lett ő ilyen?

A történetben is elhangzik, hogy Tenser nagyon hajlamos a fertőzésekre, gyakran aggódik is emiatt, ez a hajlam pedig a művészete része lett. Léteznek ilyen performance-művészek, akik a saját sérülékenységükből dolgoznak. Egy ilyenről szól a Sick című dokumentumfilm is, egy olyan művészről, aki cisztás fibrózistól szenvedett, ez pedig azt jelentette, hogy a tüdeje folyamatosan folyadékkal telítődött. Az elkeseredettségét beleölte a performance-aiba, amelyek már a szadomazochizmus határát súrolták, a partnere például a színpadon kínozta meg – a színpadi fájdalom elvonta a figyelmét az élete fájdalmáról. Szerintem ez motoszkált a fejemben, amikor írtam. Bevallom, eddig a pillanatig nem is gondoltam, hogy ebből indult ki a karakter, ön az első, akinek ezt mondtam.

Ez már a negyedik filmje, amiben Viggo Mortensen játssza a főszerepet. Miért tudnak ilyen jól együtt dolgozni?

Rejtély. Viggo is rendezett már filmet, és mindketten tudjuk, hogy azzal egy színésznek sem tesz jót az ember, ha rosszul választja ki a szerepre. Első közös filmünk, az Erőszakos múlt után barátok lettünk, de nem gondoltam, hogy ez majd azt jelenti, mostantól mindig ő lesz a főszereplőm. Nagyon jól ismerjük egymást, nagyon tiszteljük egymás tehetségét. A Veszélyes vágy című filmemben ő játssza Freudot, de neki voltak előtte kétségei, meg hát nem is ő lett volna a magától értetődő választás. Én láttam magam előtt Freudként, de neki olyan mélyen le kellett mennie a színészi képességeibe egy ilyen szokatlan szerephez, amilyen mélyre még nem ment korábban. Az együttműködésünk igazából sorsszerű, egyszerűen csak nagyon jól és gyorsan tudunk együtt dolgozni, és ez az igazán fontos. Szinte minden színészemmel nagyon jó viszonyban vagyok, viszont nagyon kevéssel lettünk barátok, de Viggóval azok lettünk, meglátogatjuk egymást és egymás családját is rendszeresen.

Ön szerepelt Viggo Mortensen filmjében, de Star Trek-sorozatban is visszatérő szereplő, illetve a Slasher című kanadai horrorantológia egyik főszereplője is. Hogyan választja ki, hogy miben bukkan fel éppen?

Nem tartom magam olyan szempontból hivatásos színésznek, hogy kizárólag ebből élnék, de a feladataimat komolyan veszem, és ha valaki kiválaszt egy szerepre, akkor teljes bedobással csinálom. Az a fontos, hogy éppen ráérek-e. Nem szoktam magas gázsiért dolgozni, mindig azzal viccelek, hogy ha valaki Torontóban forgat, akkor engem olcsón fel lehet bérelni.

Felbukkan az egyik legismertebb filmjének az egyik legrettenetesebb jelenetében is: ön az a szülész, aki a világra hozza Geena Davis karakterének féreggyerekét A légy rémálomjelenetében. Miért döntött úgy, hogy ott önnek kell szerepelnie?

A magyarázat nagyon egyszerű, és most már el is mesélhetem. Eredetileg Stuart Cornfeld producert választottam ki erre a szerepre, úgy éreztem, hogy képes lenne rá, és olyan orvosszerű személyisége volt. Geena Davis viszont nem érezte különösen komfortosnak azt, hogy a film egyik producere levezet egy szülést a lábai között, és azt mondta, hogy bírja Stuartot, de ezt nekem kell megcsinálnom. Igazából Geena Davis választott ki engem, én nem vagyok Alfred Hitchcock, nem szeretek felbukkanni a saját filmjeimben. Stuart szerintem megkönnyebbült, hogy így alakult. Nemrég halt meg, ezért tudom elmesélni.

Mindig érdekesnek tartottam, hogy annyi nyolcvanas évekbeli horrorfilmből készül remake, A légy viszont eddig kimaradt. Ön szerint miért?

Más filmjeimből készültek remake-ek, a kanadai Soska nővérek leforgatták megint a Veszettet, és az Agyfürkészőkből is akartak egy új változatot. A Két test, egy lélekből készült egy sorozat az Amazonra, de ahhoz nincsen semmi közöm. A légyhez folytatás is készült, de nem tudom, miért nem lett belőle remake. Nekem az volt az ötletem a második részhez még a nyolcvanas években, hogy ne teleportáció szerepeljen benne, hanem egy 3D nyomtatáshoz hasonló technológiával reprodukálják az embereket hozzá, de Mel Brooks producer lehurrogott, hogy ez túlságosan más, a második részhez ugyanaz kell, mint ami az előzőben volt. Azt válaszoltam neki, hogy az ugyanaz nekem nem túl érdekes, úgyhogy a folytatást már nem is én rendeztem. Stuart Cornfeld aztán később küldött egy emailt, hogy meg kellett volna csinálni a 3D nyomtatásos változatot, mert azzal is meg tudtam volna jósolni a jövőt. Manapság már a belső szerveket is nyomtatják.

Látott, hallott, olvasott valamit mostanában, ami nyugtalanította, ami azt az érzést váltotta ki önből, amit a filmjei szoktak a nézőkből?

Művészi alkotásról nem tudok nyilatkozni. Az orosz–ukrán háború meglehetősen nyugtalanító, az arról szóló hírek és tudósítások borzasztóak. Most úgy érzem, hogy amellett minden más eltörpül. Nincsen borzasztóbb annál, mint egy háború Európában.

A jövő bűnei január 5-től látható a magyar mozikban.