A Social Fiber segít megtalálni a járható utat a hátrányos helyzetű gyerekeknek is

A Social Fiber Egyesület tevékenységét 2021 decemberében kezdte meg informálisan, majd 2022 februárjában hivatalosan is bejegyzett civil szervezetté vált. Heti rendszerességgel műhelyfoglalkozásokat, valamint félévente és évente táborokat szerveznek hátrányos helyzetű csoportokból származó gyermekek számára. Olyan terek ezek, amelyek hosszú távú jelenlétre és az ezekben létrejövő bizalmi kapcsolatokra épülnek.

Az a nonformális oktatás, amelyet a Social Fiber képvisel az értékalapú nevelést jelöli ki alapjaként. Olyan szemléletet közvetít, amelyben hangsúlyt kap a felelősségvállalás, az empátia, tisztelet a környezet, mások és önmagunk iránt. Szorgalmazza az aktív jelenlétet a közösségépítésben, a tapasztalati tanulást és teret ad a hibáknak is.

A Social Fiber abból az elhatározásból jött létre, hogy a pataréti közösségért, illetve ezzel a közösséggel együtt tegyen valamit, szakmailag és emberileg is felkészülten közelítve a feladathoz. A szervezet programjainak nagy része emberi kapcsolódásokon keresztül indult útnak, ilyen volt az országba érkező ukrán menekülteknek tartott foglalkozás, az Aksza gyermekotthonba tett látogatások és a gyerektáborok szervezése is.

Ezek a mozzanatok pedig megalapozták a későbbi tevékenységet is. Az idén négyéves szülinapját ünneplő egyesület mostanra több helyszínen, eltérő rendszerességgel, de konzisztensen és állandó jelenléttel szervez programokat. A pataréti gyerekeket és a gyermekotthon lakóit hetente látogatják az önkéntesek, évente kétszer inkluzív öko-művészeti gyerektábort hirdetnek, Mumush Kids Camp néven és ukrán családoknak is szerveznek kreatív foglalkozásokat évente, a Tomash Pottery Campet. A szervezet a munka minőségének biztosítása érdekében pedig félévente képzéseket is tart önkénteseinek és más civil szervezetek munkatársainak. Idén két alternatív pedagógiai kézikönyvet is megjelentettek, hogy tapasztalataikat másoknak is átadhassák.

A felelős, támogató környezet kiépítéséről, az inkluzivitás és a reziliencia jelentőségéről, a művészet szerepéről az oktatásban és a társadalmi igazságtalanságok felismeréséről és kimondásáról is beszélgettünk az egyesület szakmai vezetőivel, Bedő Hannával, Madaras Dáviddal és Panek Zsuzsival.

Már az indulásnál – Dávid javaslatára – Bruce D. Perry gyermekpszichiáter módszertana, a neuroszekvenciális metodológia köré kezdtük el felépíteni a módszertanunkat. Ennek fontos eleme a hosszú távú és beszámítható jelenlét a gyerekek és fiatalok életében. Ehhez pedig szükség volt arra, hogy jól értsük, mik az igények. Az igényfelmérésekben ezért nem csak a résztvevők, de a hozzátartozók, gyámok, intézmények, volt önkéntesek tapasztalatait is próbáltuk összegyűjteni. A különböző foglalkozásainkon és a táborokban rendszeresen tartunk közös tervezést és reflexiós köröket, amelyekből könnyebben építjük fel a következő programokat. Az a tapasztalatunk, hogy ha a gyerekeknek megszavazzuk azt a bizalmat, hogy döntéseket hozhassanak (akár a közösségi szabályainkról, akár a tervezett foglalkozásokról), sokkal erősebb belső motivációval és örömmel csatlakoznak. Ugyanez a szerkezet jól működik az önkénteseinkkel és a meghívott műhelyvezetőkkel való munkában is. Az egyesület életében fontos, hogy rugalmasak tudjunk maradni, és akár külső kritikus barátok segítségével újratervezzünk, mikor valami nem működik jól.

A legnagyobb kihívás a munkánkban a kiégés általi veszélyeztettség. Mivel szeretnénk, hogy hosszú távon kapcsolatban maradjunk azokkal a gyerekekkel és fiatalokkal, akikkel elkezdünk dolgozni, rengeteg időt és energiát fordítunk a kapcsolattartásra. Ugyanakkor jellemzően az önkénteseink tevékeny emberek, akik az életük minden területén igyekeznek vagány, eredményes dolgokat megvalósítani. Ezért sokszor az az érzésünk, hogy nincs mindenre idő, illetve hogy túl kicsik azok a lépések, amelyeket meg tudunk tenni. Ezért tartunk szupervíziós alkalmakat is, ahol az önkéntes csapat tagjai között adódó súrlódásokat, a belső kihívásokat, az egy-egy helyzetben tapasztalt eszköztelenségünket vagy tehetetlenségünket is megpróbáljuk feltérképezni és orvosolni. Úgy látjuk, hogy a közösségi kapcsolódás, a szinergia tud abban igazán segíteni, hogy ne érezzük magunkat túl kicsinek a személytelen rendszerrel és a túl nagy kihívásokkal szemben.

A módszertanunk három nagy pillérre épült fel. Az első a kritikai pedagógia, azaz a kritikai gondolkodás készségének elsajátítása. Az álhírek, az individualizmus, a self-help és az egyre szűkülő független média világában fontosnak tartjuk, hogy a fiataljaink tudjanak tájékozódni; a kritikai pedagógia pedig főleg a Pataréten és a gyermekotthonban élő kamaszokkal lett fontos módszertani elem. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy sokszor a heti rendszerességű foglalkozások laza szerkezetűek, ahol közösen választunk témákat, azokkal a területekkel foglalkozunk, amelyek a fiatalokat éppen érdeklik. Ezekben a témákban leginkább egyéni, vagy kiscsoportos beszélgetésekben lehet elmélyülni, ezért igyekszünk minden héten az állandó önkénteseinkkel járni a foglalkozásokra, hogy megmaradjon az egy felnőtt – maximum három fiatal arány.

Fontos pedagógiai cél a munkánkban az inklúzív közösségek kialakítása, ez magyarán azt jelenti, hogy mindenki jöhet, akit nem zavar, hogy mindenki jöhet. Örömmel fogadjuk például, ha Pataréten bekapcsolódnak a szülők, nagyszülők, vagy ha megismerhetjük az akszás (szerk. megj.: az Aksza Ház gyermekotthonában lakó) fiatalok barátait, szélesebb közösségét is.

A harmadik fontos módszertani elem a reziliencia, azaz az ellenálló- és alkalmazkodó készség fejlesztése.

Gyakran mondogatjuk, hogy hibázni ér, és ez ugyanúgy vonatkozik a gyerekekre, mint ránk, felnőttekre. Úgy látjuk, hogy amikor a gyerekek megértik, hogy szabad kísérletezniük, és lehet játékosan, humorral tanulni, sokkal felszabadultabban gondolkodnak és alkotnak.

Az egyéni és a közösségi rezilienciánkat úgy tudjuk fejleszteni, hogy képesek vagyunk a kihívásokkal szemben új, kreatív, rendhagyó eszközöket találni és ezeket kamatoztatni. Ezt főleg a táborainkba tudjuk beépíteni, ahol mindenki hosszabb, összetettebb alkotóműhelyeken vesz részt. Van itt zene, dráma, animáció, hang-design, barkácsolás, landart, és sok csapatjátékot is játszunk. Egyik kedvencünk a zászlószerzés, amiben a két csapat stratégiája teszi izgalmassá a meccset.

Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy sikerült jól megérteni az eddigi igényeket, illetve közösen kialakítani egy olyan jó hangulatú közeget, ahová szívesen térnek vissza a gyerekek és fiatalok. Rengeteg bizalmat kaptunk úgy a pataréti szülőktől, mint a gyermekotthon vezetőjétől és a Mumush gyerektáborokban résztvevők családjaitól is.

Ugyanakkor tisztában vagyunk vele, hogy csak nyolc-tíz éven belül fogjuk tudni átfogóan felmérni, mennyi hatása volt a munkánknak, hiszen a fő célunk az, hogy a mostani résztvevőink majd tapasztalati szakemberként lépjenek be a civil életbe és a közösségeik érdekképviseletébe.

A munkánk eredményeiről nincsenek romantikus, túlzó elképzeléseink; nekünk már az hatalmas siker lenne, ha akár egy ember is elkezd majd ifjúsági segítőként dolgozni, hiszen tudjuk, hogy az ő jelenlétüknek sokkal mélyebb hatása lesz.

Mindhármunk számára személyesen is fontos, hogy az életünkben adódó kihívásokat alkotófolyamatokban dolgozzuk fel, vagy akár egy jó könyvben találjunk válaszokat rájuk. Amit pedig örömmel csinálunk, azt mindig könnyebb megosztani másokkal is, szóval az inklúzív művészet, mint pedagógiai eszköz ebből a belső örömből lett része a munkánknak.

Az Ukrajnából érkező gyerekek esetében például magától értetődő volt, hogy a nyelvi akadályokat vizuális eszközökkel (tehát rajzzal, rajzfilmkészítéssel, kolázsokkal, graffitivel, stb) tudjuk áthidalni. Mivel ezek a családok Ukrajna különböző területeiről és más-más társadalmi rétegekből érkeztek, nagy hangsúlyt fektettünk a közösségépítésre, a közösségi történetszövésre. Így találtuk ki például a közösségi kollázs műhelyfoglalkozásunkat, amelyben a résztvevőknek saját kisebb kollázsaikat kell összedolgozniuk egy nagy közös munkává, miközben kapcsolatokat, hasonlóságokat, összefüggéseket fedezhetnek fel az élményeik, megéléseik között. Ekkor csatlakozott hozzánk Kassay Réka is a Beanbag Animation Studióból, akivel rajzfilmvetítéseket szerveztünk, és Irina Komissarova, az ukrajnai facilitátorunk segítségével elemeztük a levetített rajzfilmeket a gyerekekkel.

Számos alkotóműhelyt szerveztünk már – a pataréti heti foglalkozásokon és a Mumush meg a Tomash kerámiatáborainkban is – és az a tapasztalatunk, hogy a művészeti eszközök rengeteget segítenek abban, hogy a gyerekek kifejezzék azokat az élményeiket, amiket szóban nehéz megfogalmazni.

A kritikai pedagógia kézikönyvünk („Mert ugyanazon a földön élünk – kritikai gondolkodás fiatalokkal”) a budapesti Deviszonttal és a kolozsvári Mentés Máskénttel való közös munkánk gyümölcse, az Inklúzív Ifjúsági Programok Pedagógiai Kézikönyvét pedig a budapesti Kacsakővel közösen állítottuk össze. A szervezeti tapasztalatcsere és a módszertanunk fejlesztése mellett kiemelt célunk volt, hogy ezek a kiadványok más civil szervezetek és pedagógusok munkáját is segítsék, ezért nem csak írott formában jelentettük meg ezeket, hanem műhely-foglalkozásokat is szerveztünk, amelyeken alkalmunk volt gyakorlati kérdésekre is válaszolni, illetve a résztvevőknek segíteni a hálózatosodásban.

Szeretnénk ha a Social Fiber megmaradna olyan horizontális elrendezésű szervezetnek, amelyben a munkatársak közvetlen kapcsolatot tudnak ápolni egymással és a résztvevőkkel. Hisszük, hogy a helyi problémákra a helyi megoldások tudnak jól válaszolni, ezért ezektől a kiadványoktól, illetve az Etikai kódexünktől azt reméljük, hogy segédeszközként tudnak szolgálni más aktivista csoportoknak és pedagógus közösségeknek a gyerekekkel és fiatalokkal végzett munkájukban. Jövőre ismét megpályázunk olyan támogatásokat, amelyek keretén belül további ifjúságsegítő képzéseket tudnánk megszervezni. Emellett fontos számunkra, hogy ezek a kézikönyvek a fiataljaink számára is elérhetőek legyenek, ezért most a román és angol nyelvű fordításokon dolgozunk.

Alapvetően nem hatalmi helyzetként éljük meg a korunkat, illetve a helyzetünket, viszont a tudatos felelősségvállalás fontos tényező minden munkafolyamatban. Azáltal, hogy önazonosan vagyunk jelen, a gyerekek előtt a hibáinkat, gyengeségeinket is felvállaljuk, arra próbáljuk őket ösztönözni, hogy ők is egyenlő félként tekintsenek ránk és magukra; ugyanakkor a közösségi szabályok tiszteletben tartásával és az egymásnak és önmaguknak szentelt figyelem kialakításával felelősséget vállaljanak mind a döntéseikért és cselekedeteikért, mind pedig a közösség ápolásáért.

Például néha megtörténik, hogy valamelyikünk felemeli a hangját, és abban nem csak figyelmeztetés, de már indulat is van. Ilyenkor az adott személy mindig visszatér ahhoz a gyerekhez, akire rákiabált, bocsánatot kér, megosztja vele, hogy mi hozta ki a sodrából, mi „triggereli”, hogyan dolgozik ezen és azt is, hogy mi történt az adott helyzetben, miért féltjük és óvjuk őket.

Négy évnyi munka után úgy látjuk, hogy ez nem csak arra ad lehetőséget, hogy elmélyítsük a kapcsolatunkat a gyerekekkel, hanem ők elkezdik tükrözni is a mi cselekedeteinket és sokszor már maguktól reflektálnak a saját reakciókra, és vállalnak felelősséget azokért.

Társadalmi igazságtalanságok mindig is voltak és lesznek. A célunk az, hogy a gyerekekkel és a fiatalokkal közösen eszközöket teremtsünk ezek felismerésére és kimondására. Őszintén hisszük, hogy társadalmi problémákra csak összetartó, egymást támogató közösségekként tudunk válaszolni, ezért fontos, hogy mindenkinek tudjunk abban segíteni, hogy megtalálja a saját hangját, hivatását és közlési stílusát. A reziliencia nem csak arról szól, hogy válaszolni tudok egy kihívásra, hanem arról is, hogy ha segítségre van szükségem, tudok kérni, ha meg kell pihennem, meg tudok állni, ha pedig azt látom, hogy egy út nem járható, keresek másikat. Ehhez pedig elengedhetetlen, hogy a közösségi kapcsolatainkat ápoljuk, és egymás erősségeit és hiányosságait ismerjük, ezt a színes társadalmi szövetet – innen a „social fiber” név is – megtartó erőként lássuk és használjuk.

Mi hárman, szakmai vezetők rengeteg belső visszajelző beszélgetést tartunk: az idei év végén az egyik legmeghatározóbb élményünk is szóba került. Egy nyári Mumush gyerektáborban történt, a péntek esti buli végén, hogy az egyik táborozó lányunk, akivel az Aksza házban is foglalkozunk, jelezte, hogy beszédet szeretne mondani. Ez lett a táborzárás legszebb pillanata: nemcsak a felnőtteknek és a gyereknek köszönte meg a közösen eltöltött hetet, hanem megkérte a többi lányt, hogy közösen öleljék meg a legzárkózottabb társukat, akinek nehéz kapcsolódni, és aki nehezen bízik meg ezekben a kapcsolatokban. Ez mérföldkő lett abban, hogy a kamasz lányaink milyen minőségben, és milyen tudatos jelenléttel vesznek részt azóta a programokon. Ha itt lezárulna a mi munkánk, nekünk már ezért megérte dolgozni.